Ült a széken mereven, mint valami szobor. Hatalmas, égszínkék szemeivel fáradtan nézett ki az ablakon. Odakinn mindent ellepett a puha hó, minden olyan fehér volt, ragyogó és csábító, ám ő mégsem mehetett. Nem mozdulhatott, hisz nem tudott. Születése óta keze-lába csak használhatatlan kellék volt számára, nem tudott velük mit kezdeni. Soha egyszer nem tudta visszaszorítani a kis kezet, mely annyit szorította az övét.

 Szőke haja finoman omlott vállára, csipkeruhája, bár hajdan olyan fehér volt, mint a kinti táj, még így is, most is szépen állt rajta, ha kissé koszos és itt-ott szakadt is volt. Már nem olyan kisasszony, mint régen volt, mikor még ott állt mellette az a másik kislány. Az a másik kislány, aki pont úgy nézett ki, mint ő. Az a másik kislány, aki azóta finom porrá lett, valahol a föld alatt. Megbetegedett egy hideg télen. Ő kint maradt az udvaron, s kis barátnője csak úgy, szinte felöltözetlen szaladt ki hozzá, egy szál hálóingecskéjében.

 Tüdőgyulladást kapott, csúnyán köhögött, sokszor volt lázas, nyűgös, s mégis minduntalan csak az ő társaságát kívánta. Az övét, aki pont olyan szép volt, mint maga a kis beteg. Így még az arcuk is egyformán sápadt volt, mint a legfinomabb porcelán. Édesanyja heteken át virrasztott mellette, könnyeit számtalan hullatta, de hiába. A beteg kislányon nem lehetett segíteni, s egy nap visszament az ő igazi családjához, az angyalokhoz.

 Ő pedig azóta is itt ül, és vár. Némán, akár egy szobor. Szólni sem tudott soha, de ez sem őt, sem kedves barátnőjét nem zavarta, hisz kettejüknek épp elég volt, ha a szemével mosolyogni tudott. Bár szemei néha némi hidegséget sugároztak, a kislányra mindig odaadó, meleg kedvességgel pillantott. Ők ketten megértették egymást. Szinte egyek voltak. Ám most egyedül van. Ugyan az a ház, ugyan az a szoba, ugyan az a szék, évek, évtizedek óta. Aki valaha ott lakott, már rég mind elköltözött, vagy meghalt, s ő ott maradt egymaga, ugyan azon az egyetlen ablakon kibámulva. Nem bánta, múljanak csak az évek, évtizedek, évszázadok, akár évezredek is, az ő szíve örökké hűséges maradt ahhoz a szívhez, ami egykor oly nagyon ragaszkodott hozzá, s oly nagyon szerette őt. Sosem felejtette el a cseppnyi kezecske láztól forró szorítását, mikor betegségtől legyengült karjaival olyan setén magához ölelte őt, az örök némát, a bénát, aki soha egyetlen szóval, öleléssel nem tudott viszonozni semmit. Mégis, ott volt mellette az utolsó pillanatig. Aztán mikor a másik kisasszony – mert ők ketten voltak a ház kisasszonyai – ismét hátára vette szárnyait, lehunyva égszínkék szemeit s ajkára vette örök csendes mosolyát, ő átköltözött ebbe a szobába, ebbe a hintaszékbe.

 Itt nézi az évszakok múlását: nyáron a sok szép virág nyílását ott, az alatt a fa alatt, ahová a kisasszonykája költözött, ősszel a mókusok szaladgálását a fára fel, s a fáról le. Télen a ragyogó havat bámulja, s emlékezik. Emlékezik arra a hideg estére, a köhögésre, a rekedt kis hangra, amint azt sírta: hozzátok ide mellém, őt akarom! S a szenvedésre, mikor még az ő szíve is majdnem megszakadt a fájdalomtól, a magány érzésétől, s a tudattól: ezentúl nem lesz, aki őt magához öleli, aki beszélget vele, akinek ily kedves lenne, s aki ily kedves lenne vele. S aztán tavasszal, mikor a hó felolvad, s elnyeli a még dermedt föld, figyeli, ahogy a világ ébredezik. Ilyenkor az ő szívében is mindig valami remény ébred, hogy valaki újra ide talál jönni, karjaiba veszi, kis kezével simogatja, kibontja elkócolódótt, aranyszőke haját, belenéz nagy, égszínkék szemeibe, s megtalálva benne az évtizedek fájdalmát és magányát, rámosolyog, kedvesemnek becézi, teával kínálja, s elbeszélget vele. Ó, mennyi mondanivalója lenne! De nem szólna egy szót sem, ajkát egyetlen hang sosem hagyta még el, csupán szemeivel mesélne. Mesélne mindarról, ami vele történt, a nyarakról, mikor kint játszott a kis kertben a cselédekkel, meg a kisasszonnyal, mikor az járni tanult, s beszélni, hogy hallgatta első szavait, s hogy örült neki, hogy helyette is beszél az eleget, lefordítva az ő minden gondolatát is. Mesélne a tavaszról, mikor ide érkezett, s megcsodálták, milyen szép, milyen törékeny ő. S a rá következő tavaszokról, mikor a kisasszony elkezdett egyre jobban, egyre nyilvánvalóbban hasonlítani rá. Hogy nevetett egyik cseresznyepiros ajkaival, másik az égszínkék szemeivel… Az őszről, mikor eltévedt őzgida került hozzájuk, s szép, színes faleveleket gyűjtöttek, azzal etették a szegény jószágot, meg a konyhából csent, frissen sült kiflivel. A télről, mikor a kisasszony szép, fiatal édesanyjával, és komoly tekintetű, de jókedvű édesapjával szánra ültek, és a kocsis visszafelé majdnem eltévedt. Mesélne, mesélne ő, de mennyit! Csak nincs kinek…

 Egyedül ő van, a hintaszék, s az ablak egy üres szobában, egy üres, elhagyatott házban, ahová oly rég nem tette be senki lábát. A házban csak a szél jár, a korhadó ablakkeretek és ajtók mellett, az itt-ott lepotyogott cserepek nyomán a padlás beázott, s a plafonon hatalmas foltokkal hagyott nyomot. Az idő vasfogával mindent megrágott itt, de épp ez az, ami miatt biztonságban van az egész. Egy ilyen hely senkinek sem kell, senki nem jön ide, hogy beköltözzön egy magányos, nagy, szomorú történetű házba. Erre nem jár még betörő sem, hisz itt nincs érték, itt nincs senki és semmi. Csak ő.

 Az üres szoba, benne a széltől néha meg-meglebbenő, kopott, szakadozott függöny, a rozoga, magányosan nyikorgó hintaszék, amelyben hajdan két egyforma kisasszony üldögélt, s amelyről egy napfénytől kopott, régi fénykép még tanúskodik. Édes, vagy keserű, fájó, vagy kedves pillanatok, érzések. A kisasszony kinn alszik a fa alatt. Más nincs, és nem is számít senki, semmi. Mindent elnyelt a feledés, az idő enyhítő árnya, s a házat ellepő por. Csak őt, és az emlékeket nem.. S a baba hideg, kék üvegszemeiből egy-egy könnycsepp gördül végig a hűs porcelánarcon.