Charles-t lovára ültetik, majd hogy le ne eshessen róla, körbeveszik, lovaikat kötőféken vezetve. A falu nincs messze, csak néhány perc táborhelyüktől, így egy cseppet sem fárasztó a séta. Lucy Antoine mellett gyalogol, fejét a földre szegezve. Nem mer bátyjára nézni, hozzászólni sem. Érzi, fivére így is tud mindent.

 - Amint beérünk, megkeresem a legjobb fogadót és felbérelem a környéken elérhető legjobb orvost.

 - Kérem, Antoine, engedje át nekem a költségeket, hisz miattam sérült meg.

 - Mint tudhatja, mi Devangelek vagyunk, tehát nem szorulunk anyagi támogatásra. Ám ha a becsülete készteti eme nemes gesztusra, legyen, ahogy óhajtja – jelenti ki büszkén, előkelő rangjához méltóan.

 - Semmi hátsó szándékom nincs, csupán a bűntudat. Én kószáltam el a csapattól, ő pedig utánam jött, meglátva az idegen lábnyomokat. Azt hiszem, tudhatta, hogy támadó van a környéken.

 - Igen, valóban. Az unokaöcsém remek megfigyelő, ez nem kétség, de hogy valaki van a környékünkön, azt csak tőlünk tudta meg, mikor ön, Walter úrfi, olyan felelőtlenül elsietett. Ezért igyekezett ön után.

 - Valóban? Ez kétségbe ejtő. Ha ennyien megtámadtak már minket, attól tartok, a faluban sem leszünk biztonságban sokáig. Hamar cselekednünk kell hát, hogy hátrányunkból, ha előnyt nem is, de egyenlőséget kovácsoljunk.

 - Engedje meg, hogy őszinte legyek önnel, Walter úrfi. Azt hiszem, az elején alábecsültem. Bár még csak néhány hónapja ismerem önt, de eddig mindig azt hittem, ön korához képest kicsit gyengébb és éretlenebb. Most azonban látom, hogy önben lehet bízni, és ha fizikailag nem is áll olyan szinten, mint valamennyiünk, elmében magasan leköröz bennünket.

 - Köszönöm, de attól tartok, nem érdemeltem ki ezt a véleményt. Hogy őszinte legyek…

 - Öcsém, átjönnél erre az oldalra, kérlek? Szeretnék kicsit beszélni veled! – menti ki húgát Lucas egy kis híján kitörő, kínos vallomástól.

 Az álruhás fiatal lehajtott fejjel sétál át testvére mellé, hogy ne lássák, arca hogy elvörösödött. Megigazítja kesztyűjét, majd lova kötőfékét kicsit feljebb fogja meg. Látszik rajta, mennyire ideges, de azt, hogy valójában mennyire fél is, senki sem mondhatná meg róla, csupán ikertestvére.

 - Ugye tudod, milyen veszélybe sodortál most bennünket? Nem csak magadat, hanem mindenkit! Nézz csak Charlesra! Tudod, mi tehetne most mindent még rosszabbá? Ha még elfecsegnéd a titkod is! – szidja meg őt.

 - Bátyám, kérlek! Ne kezelj úgy, mint egy gyermeket! Jómagam is tudom, mekkora bajt okoztam. Ismersz, és tudod, hogy Charles utánad a legkedvesebb barátom. Láthatod, nem egyszerű most nekem. De majd…

 - Úgy érted… Elmondta neked?

 - Igen.

 - És mit válaszoltál?

 - Én nem tudom. Nem vagyok biztos magamban. Ő a legkedvesebb barátom, de…

 - Azt hiszem, megjöttünk! – jelentette ki Pierre, egy cégérre mutatva.

 - Az Arany Sárkány? Érdekes név, de remélem, nem füstölnek ki minket innen! – próbálja felvidítani a többieket Maximilian.

 Antoine Edward kezébe nyomja lova kötőfékét, majd bemegy a portára. Pár perc múlva azzal a hírrel tér vissza, hogy valóban ez a falu legjobb fogadója, és van elég szállás számukra, istálló a lovaiknak, és még a legjobb orvost is megszerezte sérüléseik kezelésére. Ekkor az egész társaság csendben bevonul, lovaikat az istállós fiúra bízva. Charlest óvatosan leszedik Vihar hátáról, majd Lucas és Antoine egy kétágyas, tágas, rendezett és tiszta szobába viszik. Lucy némán ballag mögöttük, és titokban egy könnycseppet morzsol el, mikor meghallja, hogy sebesült társuk még álmában is az ő nevét suttogja.

 - Ki az a Lucy? – kérdezi Antoine az ikreket.

 - Nem tudom, kire gondol – válaszolja Lucas hirtelen.

 - Egy lány, akivel az udvarunkban találkozott. Nagybátyánk egyszer meghívta vendégségbe egy barátját, aki elhozta kedves feleségét és lányát is. Azóta bele van szédülve abba a lányba.

 - Igen, most hogy így mondod, már emlékszem – helyesbít bátyja -. Valóba egész helyes kis forma leányzó. Bevallom, még nekem is tetszik.

 A kis hazugságba Lucas bele is pirul, de Antoine a hirtelen színváltozást a fiú rokonszenvének tulajdonítja.

 - Ha visszajövünk, én is szeretném megismerni ezt a Lucy-t, ha csakugyan olyan bájos, mint az állítja. És ön mit gondol róla, Walter úrfi?

 - Én – jön zavarba a váratlan kérdéstől -? Hát… Nem is tudom. Nekem valahogy túl egyszerű a kishölgy.

 - Túl egyszerű a hölgy – nevet fel Antoine -. Ilyet még nem is hallottam! Milyen szórakoztató megjegyzései vannak, Walter!

 Valaki kopog az ajtón, megzavarva a társalgást. Antoine behívja az újonnan érkezőt, akiről, mint kiderül, egyik társuk, Pierre.

 - Beszéltem a fogadóssal. Az orvos nemsokára itt lesz, a fogadós lánya pedig már nekiállt ételt készíteni számunkra.

 - Remek hírek. Legalábbis bíztatóak.

 - Lucy… - suttogja halkan a lassan eszméletéhez térő Charles.

 - A mindenit. Az unokaöcsém tényleg nagyon szerelmes lehet. Azt hiszem, hamar fel fog épülni, ha már most is arra a lányra gondol - mondja, majd megfogja Charles kezét -. Ne aggódj öcsém, mindjárt jön az orvos, majd ellátja a sérüléseid. Addig van bármi óhajod?

 - Nincs – suttogja erőtlenül.

 Elfordítja fejét, hogy lássa, kik vannak még a szobában. Mikor homályos látásával felismeri szerelme alakját, gyenge mosoly villan át arcán egy pillanatra. Szinte megfeledkezik az ikreknek tett fogadalmáról, és akaratlanul is elárulja pillanatát, de sérülései mégis meggátolják abban, hogy kezét a lány felé nyújtsa. Fájdalmában felszisszen, mire Lucy szíve hangosan feldobban. Lassan, de biztosan kezd éledezni benne is egy csepp szikra.

 - Bátyám…

 - Igen, öcsém? – hajol oda azonnal Antoine.

 - Kérlek…hagyjatok magamra! Kivéve Walter! Ő maradjon. Kicsit hagyjatok minket kettesben. Beszélni szeretnék vele.

 - Biztosan ezt szeretnéd?

 Felelet helyett bólint, mire mindhárman elindulnak kifelé, mert csak az elejét értették annak, amit Charles halkan mondott.

 - Walter úr, kérem, maradjon. Az unokaöcsém beszélni szeretne önnel.

 - Rendben – bólint, és nagyot nyel, amit remél, hogy mások nem vettek észre.

 - Lucy…- sóhajt fel aztán Charles, miután kettesben marad a neki még mindig háttal álló lánnyal.

 - Sajnálom, Charles. Igazán sajnálom.

 - Ne aggódj, gyorsan felépülök.

 - Nem, nem csak azt.

 - Hát mit sajnálsz még? Legalább gyere ide, nézz rám! Had lássam az arcod! – követeli akár egy kisgyermek.

 Először nem fordul meg, inkább vár egy kicsit, hátha lehiggad, de nem tud. Könnyek csorognak végig arcán, ahogy sebesült barátja ágya mellé térdel.

 - Mi a baj? Talán csak nem valami baj történt?

 - Én igazán sajnálom, de mondhatsz, vagy tehetsz akármit, nekem akkor is csak a bátyám utáni legjobb barátom vagy. Bocsáss meg, de nem tudok rád másképp tekinteni. Nem akartam ezzel összetörni a szíved, de mivel fontos vagy nekem, tartoztam azzal, hogy elmondjam neked az igazat, mielőtt bármilyen hitbe is beleringatnád magad. Ráadásul nekem ez az egész… Annyira ismeretlen és idegen. Soha nem voltam még szerelmes sem, és nem hiszem, hogy bármikor is képes lennék rá.

 - Igazán kár.

 - Tudom, és sajnálom. Tényleg nem akarlak megbántani…

 - Nem, nem miattam.

 - Nem miattad? Akkor ki miatt?

  Charles szája erőtlen, de kedves mosolyra húzódik, kezét Lucy felé nyújtja, hogy megsimogassa arcát.

 - Olyan szép, okos és elbűvölő vagy. Mondanám, hogy kérdezd meg Richard urat, ha hazatérsz, de sokkal jobban szeretném, ha én mondhatnám el neked.

 - Mit?

 - A nagybátyád beleegyezett, hogy férjhez menj. Azt mondta, lassan itt az idő, hogy kirepüljetek a kastélyából.

 - De akkor mégis mi történt? Férjhez kell mennem?

 - Csak ha te is szeretnéd.

 - És mégis kihez? – esik kétségbe.

 Riadt kérdésére választ nem kap, mert abban a pillanatban, hogy Charles válaszra nyitná ajkait, belép az orvos. Üdvözlik egymást, majd kiküldi Lucyt, hadd vehesse kezelésbe a sérültet csendben, nyugalomban.

 - Walter úrfi, kérem! Beszélhetnénk?

 - Persze, természetesen, Antoine úr. Kérem, fáradjon erre, a szobámban talán kicsit nyugodtabban is tudunk beszélni, ha óhajtja.

 - Köszönöm.

 Átsétálnak a szomszéd szobába, ahol magukra csukják az ajtót, hogy ne zavarhassa őket senki. Mindketten leülnek, az asztal két oldalára, egymással szemben, és néhány másodpercig feszülten figyelik egymást. Az egyiknél egy komoly kérdés, a másiknál egy komoly vallomás vár arra, hogy végre elhangozzon.

 - Walter, nézze. Azért jöttem, hogy megkérdezzem, nincs-e véletlenül egy húguk. Tudja, az unokaöcsém a Lucy nevet hajtogatta, de korábban mintha már mesélt volna róla. Ha jól emlékszem, akkor, mint Lucas húgát emlegette. Viszont önök azt mondták nekem, hogy valaki más ez a bizonyos leány. Mégis, nekem olybá tűnik, mintha ez a Lucy mégiscsak a Van Helsing családba tartozna. Ámde nagybátyja, Richard úr csak két árváról beszélt, akik öccse gyermekei voltak, és annak halála után befogadta őket. Kérem, el tudná nekem magyarázni, ki is ez a Lucy pontosan, fiatalúr?

 - Szándékomban állt ezt elmondani önnek, kedves Antoine, higgye el. Ám szeretném megkérni, hogy ami most kettőnk között fog elhangozni, azt soha, semmilyen körülmények között ne adja át másnak.

 - Miért ez a nagy titkolózás?

 - Majd megérti.

 - Rendben.

 - Lucy valójában én vagyok.

 - Mi – csattan fel, felpattanva székéről -? Önök átvertek engem?

 - Kérem, értse meg, erre azért volt szükség, hogy önökkel tarthassak. Én láttam a szüleim halálát, és már akkor bosszút fogadtam. Az egész életem annak szenteltem, hogy atyám és anyám gyilkosát megtaláljam és végezhessek vele.

 - Nő létére? Nem is nő, fiatal hajadon leány?

 - Igen, uram. Lucas ikerhúga vagyok, és ugyan úgy Van Helsing. Úgy tartom, a nevem egyébként is kötelez arra, hogy ezeket a szörnyeket irtsam, védelmezve az embereket. Azért utazom és harcolok álruhába öltözve, hogy valódi kilétem ne okozzon sem akadályt, sem hátrányt, semmilyen téren. Sem nekem, sem pedig bátyámnak, vagy társaimnak. A Walter név valójában apám neve volt, ezért választottam ezt.

 - De hisz ez döbbenetes. Mit nem képzel magáról, kisasszony? Egy nőnek az a dolga, hogy otthon maradjon, gyermeket szüljön és neveljen, gondoskodjon a családról, és amíg a családfő nincs otthon, vezesse az otthoni dolgokat.

 - Látja, épp erről beszéltem.

 - És az unokaöcsém az ön nevét hajtogatta. Ezek szerint ön Charles szeretője?

 - Nem, szó sincs ilyenről. Charles ugyan szerelmet vallott nekem, de én visszautasítottam. Szívemben sohasem éreztem szerelmet, és attól tartok, nem is lennék képes rá. Ugyan ő bátyám után a legközelibb barátom és bizalmasom, biztosíthatom önt, hogy számomra nem jelent többet.

 - Micsoda egy ezerarcú hölgy maga! Kihasználja szegény unokaöcsém jóhiszemét, elcsavarja a fejét, majd közli, hogy önnek nincs szüksége szívére és egyéb szolgálataira? Kérem, most és azonnal forduljon vissza, menjen haza a kedves nagybátyjához, mielőtt női szeszélyei, melyek kis híján Charles életébe kerültek, további károkat okoznának.

 - Bízzon bennem, megmutatom, hogy érdemes. Nem vagyok rossz harcos, sőt. Amióta az eszemet tudom, küzdeni tanultam, és állíthatom, jobb vagyok némely férfiaknál is. Ha akarja, be is bizonyítom – áll a sarkára Lucy keményen, igyekezve megvédeni igazát.