- Elnézést, segíthetek? Csak nem eltévedt, fiatalúr? Hadd kísérjem el nagyuram közeli kastélyába, ő bizonyára szívesen vendéül látná önt!

 Könnyes pillantással néz fel az idegenre, kinek láttán hirtelen hideg rettegés fogja el. Tudja jól, hogy kivel, pontosabban mivel áll szemben. Túl sokszor látta már ezt a gyanús szempárt, a viaszszínű bőrt. Ráadásul megérzi, ha át akarják verni, főleg, ha egy ilyen, számára undorító féreg az, aki csapdába csalná. Most azonban mégis beleegyezik, anélkül, hogy felfogná, mit tesz. Az idegen közelebb lép, hogy felsegítse. Gyermeknek nézi, fiatal fiúcskának, vele való bánásmódja alapján – nem is gond, higgye csak annak nyugodtan.

 A lány hirtelen felugrik, épp, mielőtt az idegen hozzá érhetne, majd előrántja kardját. Amióta megkapta apjáét, csak oldalán lógott a régi mellett, mert nem használta. Most azonban, hogy nyergére kötve felejtette, végzetes hibát bizonyult véteni, ugyanis ellenfele egy gyors, könnyed mozdulattal ütötte ki fegyverét kezéből. Elveszett…

 - Nocsak, nocsak! A pityergő fiatalúr most hősködni próbál? Csak nem megijedt, hogy egy arra járó, segítőkész idegen világgá kürtölné, milyen sírós kisfiúval találkozott! Vagy nem is annyira úrfi, inkább csak egy bizonytalan kislány.

 Dühbe gurul, és bár kardja pillanatnyilag tőle elérhetetlen messzeségben hever az avarban, tőre ott lapul csizmája szárában. Mire azonban előrántja, célpontja hirtelen eltűnik. Zavartan fordul körbe, de hasztalan, mert ellenfele mintha csak köddé vált volna. Nem mehetett el, hisz még érzi jelenlétét valahol a közelben, csak nem tudja, merre lehet pontosan.

 - Mi az, kisasszony? Elvesztette bátorságát? Csak nem fél egy magamfajta jószívű udvaronctól? – kérdi egy gúnyos hang a fák közül.

 - Inkább undorodom tőled, pokolfajzat!

 - Tőlem? De hát miért? Épp az előbb ajánlottam fel a segítségem, és gazdám jóindulatát.

 - Segítség? Egy ilyentől? Köszönöm, nem! Tudom, milyen segítség lenne az! – nevet fel keserűen.

 - No de kisasszony, mit feltételez rólam, ki volnék?

 - Neked csak úgy vagyok kisasszony, mint ahogy te ember! Csak egy visszataszító vérszívó! Egy mocskos, alávaló vámpír!

 - Csodálom, hogy ilyen könnyen megismertél, és nem menekültél még el sírva.

 - Ne várd tőlem! Egy Van Helsing sosem hátrál meg a magadfajta bestiáktól!

 - Van Helsing? Haha! Nocsak, mivel nem lehet manapság szembe akadni. Azt hittem, már rég kihaltak!

 - Pedig nem. Sokan vagyunk, erősek, és épp a te gazdád felé igyekszünk. Elpusztítjuk az egész hordád egy pillanat alatt!

 - Bátorságod csakugyan említésre méltó. De még mindig nem félsz tőlem? A szívverésed nem ezt súgja…

 A lány ereiben megfagy a vér. Most nem valahonnét a fák közül szól a hang, hanem közvetlenül háta mögül. Még a vámpír leheletét is érezni véli nyakán, miközben egy erős kar oldalához szorítja karjait. Egy kard éles pengéje villan meg szeme előtt, majd szegeződik álla alá. Rettenetében levegőt sem mer venni.

 - Nos? – kérdi türelmetlenül a szörnyeteg, sakkban tartva áldozatát.

 - Hagyja őt békén! Engedje el az öcsém!

 - Charles! – szakad ki az egyszerre megkönnyebbüléssel és ijedtséggel kevert kiáltás Lucy kiszáradt torkán.

 - Az öcséd? Chh… Talán inkább a húgod! Ne hidd, hogy nem tudom a titkot, kis Helsing-ivadék!

 Egyre erősebben szorítja a lányt, és bár csak fél kézzel fogja, szinte kipréseli belőle az összes levegőt. Szerencsére, még mielőtt áldozata elájulhatna, eszébe jut tőre, melynek markolata tétován simul tenyerébe, már-már kicsúszva az avarba. Mozogni bár ugyan most nehezen tud, ahhoz még épp elég volt maradék ereje, hogy a rövid, ezüstbevonatú pengét támadója combjába szúrja. A vámpír felordít, szitkozódva kiejti karjából a lányt, aki félájultan bukik a földre.

 - Most meghalsz! De kár a véredért!

 A földön fekvő Lucy még épp látja, ahogy egy csillogó kard lendül felé, egy dühödt, vad grimaszba torzuló arcot, és érzi a sikamlós, fémes szagú vért ujjai közt, amely még mindig, ennyi harc és küzdelem után is felkavarja kicsit, ha ekkora mennyiségben folyik rajta. Még hall egy utolsó, fémes csattanást, aztán a külvilág megszűnik létezni számára.

 Szerencsére nem hal meg, csak eszméletét veszti el. A csattanás, amit hallott, nem belé hasított. Két kard összecsendülése volt, amint Charles kardja még épp időben nyúlt be a támadó fegyver alá, hogy eltéríthesse azt. A vámpír és a szerelmes ifjú véres, komoly csatát vívnak, melynek tétje nemcsak a lány élete, de valamelyik harcos sajátja is.

 Szédületes sebességgel forognak egymás körül, csattognak, csilingelnek, szinte énekelnek az egymáshoz érő kardok, melyeken a gyors mozgás miatt csodásan csillognak a nap aranyos sugarai. Bár Charles komoly sérülést szenvedett korábban, most mégis képes úgy küzdeni, mint egy erős oroszlán, mintha csak fentről bátorítanák, erősítenék az angyalok. Talán őseinek szelleme lehet az, amely ilyen segítőkész, talán csak a vak szerencse, de ellenfele hanyatt esik egy kiálló gyökérben, ő pedig nem tétovázik, és szíven szúrja azt.

 Lucy arra ébred, hogy valaki ölébe fogja fejét, arcát pedig vizes kendővel törölgetik. Kinyitja szemét, és ha homályosan is, de látja, kiveszi megmentőjének alakját. Bár lehet, hogy csupán hálájának műve, de végre életében először megdobban szíve, melyre oly rég lakatot zárt.

 - Miért jöttél utánam – kérdi halkan, zavartan -? És honnét tudtad, hogy erre kell jönnöd?

 - Ha te nem is érzel többet irántam puszta barátságnál, én akkor is szeretlek, és meg akarlak védeni. Mikor elfutottál, nem terveztem, hogy követlek, arra gondolva, legkevésbé rám lehet szükséged ahhoz, hogy lecsillapodj. Azonban mikor idegen lábnyomokat vettem észre kifelé haladva, aggódni kezdtem. Sajnos, a sebem miatt később értem csak ide, mint szerettem volna.

 - Ne sajnáld. Szerencsére még épp időben. Köszönöm – mondja, közben igyekszik felkelni.

 Félúton elveszti egyensúlyát és visszazuhan, egyenesen szerelmese karjai közé. Charles  nem szól semmit, csak gyengéden magához öleli. A lány lehunyja szemeit, és ha csak hálából is, de megcsókolja barátját. Charles teste először hirtelen megrándul, majd elernyed, és tompa puffanással hátradől az avarba, eddigi térdelő helyzetéből. A lány visszanyerve érzékelését, ekkor veszi csak észre, megmentője ruházata merő vér. Túl sokat veszített belőle, mert a heves küzdelem során csak még jobban szétnyílt a seb. Arca is hófehérre sápadt, kezei hidegek voltak, akár a jég. Sürgős segítségre volt szüksége, hogy életben maradhasson.

 - Tarts ki szerelmem, mindjárt értünk jönnek. Mindjárt ide érnek – suttogta, nem törődve azzal, hogy társa ájultan hevert mellette.

 Bátyja és társai nevét kezdte kiáltozni, hátha bármelyikük meghallja, és megtalálja őket, közben pedig igyekezett Charles-t eszméletre téríteni. Most, hogy megmentette az életét, nem engedhette meg magának, hogy elveszítse őt.

 Alig néhány másodperccel később megérkezett Lucas zihálva, majd mire sikerült elkötni társuk sebét, befutott Antoine is, a sebelsült unokabátyja. Jelenléte nagyon is hasznukra vált, hisz ha Charles páncélzata nagyon könnyű, utazó felszerelés is volt, ahhoz elég nehéz, hogy a két testvér csak olyan könnyen elcipelte volna.

 Lucy felállt, kezébe vette elrepült fegyverét, visszadugta hüvelyébe, majd lecsatolta köpenyét, és hordágy gyanánt kiterítette a földre, hogy arra fektetve a két ifjú könnyebben visszacipelhesse az alélt testet táborhelyükre. A többiek is szépen sorban megérkeznek, mindenki egy-egy részt megfog az erős, vastag fekete anyagból, és közösen viszik a terhet. Antoine ekkor leszakad, és a kimerülten, egyedül, lemaradva sétáló fiatalhoz társul.

 - Ön jól van? Nem sérült meg, Walter úrfi?

 - Köszönöm, azt hiszem, esett komolyabb bajom. Csak az unokaöccse miatt aggódom borzasztóan. Épp az imént mentette meg az életem, és nem bírnám ki, ha épp emiatt veszítené el sajátját. Igyekeznünk kell, hogy minél hamarabb beérjünk a faluba, szállást találjunk, és egy jó orvost, aki kezelésbe veheti Charles sérüléseit.

 Antoine nem szól egy szót sem, csak méltóságteljesen bólint egyet. Hozzá sem illik, hogy túl érzelmes legyen, hisz királyi sarj: a koronaherceg unokafivére, ahogy Charles is. Mindhárman Devangelek, és a névre méltónak is kell lenni. Nem csak beleszületni, hanem ki is érdemelni, hogy felemelt fejjel mondhassák; ők ebből és ebből az előkelő nemesi, vagy épp királyi családból származnak.