- Lady Lucy! - nyit be zihálva Elena.
- Mi történt? - kapja fel a fejét.
- Jó estét, Sebastian - köszön előbb az asszonyát kötöző orvosnak -! Nem fogják elhinni!
- Mi az? Mesélj már!
- Ravenwood úr visszatért a kastélyba!
- Tessék? És hol van?
- Éppen az előbb találkoztam vele. Még a lovászokkal beszélgetett valamiről, aztán szobát kap, és jön, hogy meglátogassa asszonyomat.
- Nagyszerű! Azt nem mondta, meddig marad?
Elena megrázza fejét. Sebastian befejezi Lucy kötözését, majd megkéri a másik lányt, segítsen asszonyának visszaöltözni. Ő maga távozni készül, mert abból, amit Escalustól hallott, sejti, hogy a két fiatal között hosszú, komoly beszélgetés veszi majd kezdetét, amit Quinn megérkezik, és nem akarja zavarni őket. Elenának is odasúgja, ha befejezte a dolgát, hagyja majd őket magukra.
- Gyere be - válaszol Escalus a kopogtatásra.
Isabella libben be egy csodálatos, égszínkék ruhában, mely hasonlít esküvői ruhájához. Búzaszőke haja félig leengedve, félig feltűzve, m hogy még ne sértse az etikettet, de bájos, sőt, feltűnő és kacér legyen egyszerre. Kevés, de elegáns ékszert viselt: csupán egy szolid nyakék és arany karikagyűrűje díszítette. Arcán szemérmes pír, de szemében szikrák villantak, zavarnak nyoma sem volt. Tudta, mit akar, és azt is, hogyan érje el. Ezért jött most.
- Jó estét, felség. Remélem, nem zavarom kései látogatásommal.
- Kérem, fáradjon beljebb - áll fel székéről, felkínálva azt az újonnan érkezőnek -! Foglaljon helyet!
- Köszönöm, de nem hiszem, hogy oly soká maradhatok - pillant félre, majd arrébb is áll, utat engedve a mögötte álló cselédnek.
A lány tálcát hoz, rajta édes vörösbor, melynek gyümölcsillata belengi a teret. A kis cseléd leteszi a tálcát az asztalra, miközben kétségbeesett pillantása találkozik Escaluséval. A férfi megismeri Elenát, ajkáról, lehervad az erőltetett mosoly, amit Isabella kedvéért öltött magára. Egy másodpercig mintha szemeikkel tudnának beszélni, de az uralkodó nem érti teljesen, mit is akar a lány tudomására hozni, miért néz rá olyan riadtan.
- Ám hogy hiányom ne okozzon oly nagy szomorúságot - folytatja -, hoztam egy kis lélekvidítót. Elmehet - int a lánynak, és becsukja mögötte az ajtót, majd visszafordul a férfi felé -. Remélem, akad rá egy kis ideje, hogy elfogyassza velem.
Escalus, bár sejti, mire megy ki a játék, mégis bólint és kitölti az italt. A bor nagyon erősnek bizonyul, a férfi csodálja is, felesége miért bírja ilyen jól. Két pohár után már egészen kivirul, kedve jó lesz, még nyelve is megered. Isabella magában már előre örül, hogy terve ilyen jól látszik sikerülni.
- Mondja, felség, mit gondol a ruhámról? - kérdi ellenőrzésképp.
- Igazán bájos. Elbűlövő. Bűvölő.
Escalus nyelve nehezen forog. Egyik kezével már széke háttámlájába kapaszkodik, másikban a poharat tartja, amit felesége újra és újra megtölt. Azt már nem is veszi észre, hogy Isabella maga nem iszik.
- Igyon még, felség! Az én egészségemre!
- Nem, köszönöm, még megárt.
- Nem kíván inni az én egészségemre? Hát azt akarja, hogy beteg legyen a felesége?
- Isten mentsen attól, hogy rosszat akarjak bárkinek is, nemhogy neked!
- Akkor igyon még, felség! - biztatja, immár felbuzdulva a király közvetlenségén.
Még néhány perc, és a korsó kiürül, Escalus pedig már alig áll a lábán. Le akarja tenni poharát, de még azelőtt kiejti kezéből, hogy az asztal fölé érne.
- Azt hiszem…le kell…kellene dőlnöm. Most.
Bizonytalan lépéssel indul meg, elveszti egyensúlyát és egyenesen Isabellába botlik.
- El-nézést. Nemma kartam.
- Ó, felség! Kérem! - tiltakozik látszatból.
- Ne legyél már olyan merev! A feleségem vagy, a szentségit! - ráncolja homlokát és csuklik egyet.
- Felség! Uram! - háborog a lány, a szentségelés hallatán.
- Csend!
Megpróbál felegyenesedni, derekánál fogva magához rántja Isabellát és szenvedélyesen, de ügyetlenül megcsókolja. Az asszonynak bár sérelmezi férje erőteljesen boros leheletét, mégis örül, hogy az végre közeledik hozzá. Kicsit még tiltakozik, de csak óvatosan, nehogy Escalus meggondolja magát, aztán folytatja a játékot, nekiáll, hogy levetkőztesse a férfit. Az uralkodó mámorban úszva vigyorog, lerogy az ágy szélére és hanyatt dől, hagyva, hogy lehúzzák ruháit.
- Gyere ide! - rendelkezik, és megpróbálja kibontani felesége ruháit, de ujjai ügyetlenek, kitépi a kötőt a finom anyagból.
- A ruhám - sipít fel Isabella, ezúttal őszintén -! Inkább segítek! - mondja, és már le is vetkőzik.
Bebújik a takaró alá, magával húzza férjét is. Escalus már azt sem tudja, hol van, mi történik vele. Gondolatban messze jár, s ha tudna, sem akarna visszatérni.
- Lázadást akartak szítani Escalus ellen? Elárulni? - hüledezik Lucy.
- Így van - bólint Quinn.
- Ki volt az? Él még?
- Nem tudom, ki volt az - hazudja, mert jól tudja, ha felfedné az igazságot, azzal hatalmas fájdalmat okozna a lánynak -. De én mindig is királyhű voltam, és életem végéig az is maradok. Csak egyetlen ember van, aki fontosabb, akihez a végsőkig hű maradok, és ha kell, az ő kedvéért, az ő érdekéért bárkivel szembeszállok. Akár még Escalusszal is.
- Ne mondj ilyet!
- De így van, Lucy. Ez az ember te vagy. Amióta az eszemet tudom, védeni akarlak és támogatni. A becsületszavam adtam rá apádnak. Másnak nem, és nem is fogom, mert akkor lehet, hogy egy nap szavamat kellene szegnem és ellened fordulnom.
- Köszönöm Quinn. És az embereid hogy vannak? Örülnek, hogy végre kijöhetnek az erdőből?
- Nagyon. Láttad volna az örömöt, ami az arcukról sugárzott! - ragyog fel Quinn szeme, hogy kellemesebb témát érintenek.
- Édesanyád?
- Nem is lehetne boldogabb. Igaz, először aggódott, hogy mi lesz a többiekkel, de megnyugtattam, hogy ők is velünk jönnek. Mindenkinek lesz elég ház, étel, föld. Végre elláthatom őket úgy, ahogy megérdemlik.
- Milyen nagyszerű! Végre te is megállapodhatsz - fogja meg a fiú kezét, aki azonnal vissza is húzza azt.
- Nem hiszem, hogy valaha is így lesz - rázza meg fejét, csibészes mosolyát mutatva.
- Miért mondasz ilyeneket? Hiszen fiatal vagy, ráadásul magas rangú nemes és gazdag.
- Most már, hogy visszakaptam mindenem. De van valami, ami nekem sohasem lesz.
- Én is ezt gondoltam sokáig. Főleg, miután elvesztettem bátyám is.
- De neked ott volt Escalus, amint visszaértél. Te sosem voltál egyedül. Mindig volt, aki vigyázzon rád, aki szeressen.
- Biztos vagyok benne, hogy az udvarban számodra is akad majd valaki - mosolyodik el, mintha sejtene valamit, de nem akarná elárulni.
- Ki tudja. Még az is megeshet, hogy igazad lesz. Viszont lassan nem ártana nyugovóra térnünk. Megkeresem a szobám.
- Tégy úgy. Nyugodalmas jó éjszakát.
- Neked is, Lucy.
Quinn elhagyja a szobát, de rossz érzés fogja el. Lelkét félelem szorongatja, fejében sötét gondolatok köröznek. Mi van, ha bosszúból nemcsak Escalust, de őt is, vagy ami még rosszabb, Lucyt is bántani akarják majd, mert nem akart segíteni? Szeme sarkából mozgást észlel, egy suhanó árnyat. Összerezzen, mert azt hiszi, utolérték. Körbenéz, ám a csillagok nem világítanak, a holdat felhők borítják, nem lát semmit a vaksötétben. Sietős léptekkel közelíti meg szobáját, közben halkan motyogva magát erősítgeti: soha nem tett hűségesküt senkinek, csak Lucynek. A védelmét ígérte, és be is fogja tartani. Ő az egyetlen lény a földön, akihez haláláig hűséges marad, aki mellett mindig kiáll majd, és mivel így gondol, érez és tesz, nem szegi meg adott szavát. Csupán lemond az alku másik feléről, ami ezért cserébe a lányt ajánlotta. Csak a kezét nem kéri, mert tudja, a szíve nélkül nem érne sokat, az pedig Escalus kezében van.
| 
