- Örülök, hogy végre a friss levegőn látlak.

 - Jó érzés, hogy végre felkelhettem. Azt hiszem, Sebastian kicsit túlzásba vitte az aggódást.

 - Hogy van a sebed?

 - Köszönöm, már egész jól. Elmúlt a gyulladás, de néha még kicsit fáj. Elena mindig odafigyel erre, mikor segít öltözködni. És a te egészséged hogy szolgál?

 - Sokat fáj mostanában a fejem.

 - Isabella nem enyhít rajta?

 - Sajnos, pont ő az oka.

 - Szabad tudnom, miért?

 - Túlságosan önző. Azt akarja, hogy foglalkozzam vele egész nap, hanyagoljam el miatta a teendőimet. Mindig csak saját magára gondol. Mi lesz a tekintélyével, mi lesz a jövőjével, a társalkodónőivel, az öltöztetőjével, a cipőjével, a hajával, a tudja Isten, mijével még.

 Lucy kuncog, de igyekszik félrenézni, nehogy megsértse Escalust. A férfi felsóhajt, leszakít egy barnuló levelet a fáról, ami mellett elsétál.

 - Döntöttem Tarquin ügyében - mondja végül, tekintetét továbbra sem véve el a levéltől.

 - Mire jutottál? - kérdi, de nem mer társára nézni.

 Fél, hogy a döntés nem túl pozitív, barátjára nézve. Ruhájával babrál, szorosabbra húzza köpenyét. Fázik kissé.

 - Arra, hogy visszakapja a birtokait és címét. Már úton van az oklevél.

 - Köszönöm. Rendkívül hálás vagyok érte.

 - Nem csupán azért tettem, mert kértél. Némi önös érdek is fűz hozzá.

 - Nem értem, mire gondolsz.

 - Mindezekért cserébe azt kérem tőle, hogy továbbra is álljon melletted, segítsen nekem megvédeni téged…

 - És? - kérdi a lány, mert a férfi bár elhallgat, te tudja, szíve szerint még folytatná.

 - Hogy mondjon le a kezedről.

 - Felesleges volt ezeket a kitételeket papírra vetni. Biztos vagyok benne, hogy egyébként is pont ezekhez tartaná magát.

 - Örülök. Akkor nem lesz nehéz betartania sem.

 - Valóban. De azért…

 - Azért? - pillant a lányra kíváncsian.

 - Azért másnak nem muszáj ennyire távolságtartónak lenni - mosolyodik el.

 - Ezt hogy érted - leli magához -? Hiszen itt vagyok, melletted. Te pedig a karomban.

 Lucy felkacag, Escalus nyaka köré fonja karját. A férfi vidáman visszanevet, megcsókolja a lányt. A várkert zegzugos falának árnyékából egy alak izgatottan figyeli őket. Lucas az. Már megnyugodott, hogy húga végre biztonságban van, a megfelelő helyen. Mindvégig tudott az apja egyességéről, mert véletlenül kihallgatta őket, míg még kicsik voltak. Bár szerette és tisztelte Quinnt, mégis örült, hogy Lucy még feljebb jutott a ranglétrán, mint azt előre eltervezték. Csak azt kívánta, hogy maradjon is mindig ilyen boldog. Bár születésük óta alig voltak külön egymástól, mégis, nagyon ritkán látta mosolyogni. Csakis akkor, mikor kettesben voltak. Kicsit féltékeny is volt, hogy más férfi is képes megnevettetni a lányt, de örült, hogy nem lehetetlen. A testvérek talán végre békére lelhetnek, még akkor is, ha az egyik nappal, a másik éjszaka.

  A kastély egyik félreeső kis szobácskájában, melyet már szinte mindenki elfelejtett, egy férfi levelet körmölt. Napok óta fenn volt már, nem tudott aludni, így írása nem volt túl rendezett, sem jól megfogalmazott, de még éppen olvasható és érthető. A lényeg tiszta volt: elégedetlenség, felháborodás, bosszúvágy. Nem haragosának írta, hanem szövetségest keresett. Remélte, hogy nem csak az ő adott szavának betartását tették lehetetlenné, és hogy a másik fél is legalább annyira vágyja az igazságot. Mire befejezte végre az írást, már lenyugvóban volt a nap. Megvárta, míg teljesen lemegy, csak aztán indult útjára, hogy az éj sötétje biztonságos utat biztosítson számára.

 - Szólajtok Quinn-nek! - kiált hátra válla fölött egy nagydarab férfi, a követ útját állva.

 - Quinn, vendéged érkezett! - kiáltja egy nyurga fiú, ahogy az egyik sátor felé szalad.

 - Miféle vendég? - kérdi Tarquin, ahogy kilép.

 - Most fogtuk az erdőben! Téged keresett. Valami Fabian, vagy isten tudja, kicsoda. Azt állítja, egyenesen a királytól hozott neked üzenetet.

 - Fabian? - kérdez vissza szemöldökét ráncolva.

 - Azt hiszem - rántja meg vállát.

 - Jól van, kölyök. Megyek.

 - Mindjárt jön! - kiáltja vidáman és már siet is vissza játszani a többiekkel.

 - Engedj, Thomas - állítja félre a nagydarab férfit, mikor odaér -. Szóval Fabian, ugye?

 - Igen - bólint a finom öltözetet viselő, láthatóan úri fiú.

 - Nem apród vagy véletlenül? - kérdi a másikat méregetve.

 - Mi köze magának ahhoz? - kakaskodik.

 - Sokat hallottam már rólad, Fabian.

 - Lehet - vonja meg vállát, majd körbenéz -. Én is sokat hallottam arról, akihez én jöttem. De nem látom sehol.

 - Mondd meg, kit keresel, hátha segíthetek.

 - Egy nagy, erős, hatalmas és félelmetes hadurat, Tarquin Ravenwoodot.

 - Akkor mégsem sokat hallattál róla - neveti ki -, mert se nem nagy, se nem erős, se hatalmas, se félelmetes. Hadúr meg végképp nem. Csak egy békés erdőlakó, mint itt mindenki.

 - A király erdeiben garázdálkodik, fosztogatja a vadállományt.

 - Az erdő, ahol éppen vagyunk, Tarquin Ravenwood apjáé, Alexander Tarquin Ravenwoodé voltak egykor, akinek halála után elvették fiától az összes birtokát és vagyonát, s anyjával együtt kidobták a kastélyból. Miért jöttél? Hogy sértegess? Én vagyok Tarquin Ravenwood.

 Fabian gúnyosan elmosolyodik.

 - Mi olyan mulatságos, méltóságos uram? Megosztaná velünk, vagy amin ön szórakozik, nem méltó a magamfajta földönfutó nemeshez?

 - Csak eszembe jutott, milyen szép esküvője lehetett Lady Lucynek. Valóban, a kisasszony is itt lakik, valamelyik koszos rongysátorban? Minden bizonnyal élvezi a csodálatos környezetet, a kényelmes szállást, a nagyszerű ételeket és a csodálatos férjet, akit kapott.

 Quinnt elfutja a méreg, és olyan pofont ad az apródnak, hogy az a földre borul. Még az ajka is felreped, csorog belőle a vér.

 - Lady Lucy nincs itt. Nem ment férjhez, mert nem engedték. Ha tudni akarja, hogy ki volt az, elmondhatom. Maga Escalus király. Elvitte tőlem, egyenesen a templomból, vissza a kastélyába.

 - Mi? - tölti el Fabiant a rettegés, ahogy sajgó arcát tapogatva felnéz az előtte álló, tomboló Quinnre.

 A levegő megfagy köztük egy pillanatig. Az apród próbálja megérteni a hallottakat, míg  Quinn igyekszik lecsillapodni. Tulajdon kezével tudná kitekerni a fiú nyakát, de tudja, azzal nem csak magát, de Lucyt, sőt, egész erdei családját is veszélybe sodorná. Inkább mérsékli magát és kezet nyújt a fiúnak, hogy felsegítse. Fabian gyűlölet teljes szikrákat lövell szemével, és a felé nyújtott tenyérbe köp, majd felkászálódik. Quinn visszalöki őt a földre, tenyerét az apród finom ruhájába törölve. Ahogy ujjait végighúzza fiú mellkasán, kitapint valamit annak mellényében. Benyúl, hogy kivegye.

 - Nos, ezt a levelet nekem hoztad, ugye? Köszönöm szépen.

 Feltöri a pecsétet és olvasni kezd. Arcán zavarodottság tükröződik, a gyengeség pillanatnyi jeleivel. Még a feléig sem jut el, de összehajtja a papirost, majd hátat fordít és visszaindul sátra felé.

 - Thomas, a vendégünk távozik. Kísérjétek ki, kérlek! - utasítja társát, aztán eltűnik a sátorlap mögött.

 Benn újabb meglepetés várja. Valaki egy tőrt állított asztalába, hogy egy másik üzenetet feltűzzön. Bárki is hagyhatta ott, biztosra akart menni, hogy észreveszi és elolvassa. Amint a fegyver felé nyúl, hogy kihúzza, felismeri a markolatot. Már látta ezt a mintát, nem is egyszer, mégsem akar hinni a szemének.