- Ébresztő, lassan indulnunk kell! – rázza meg Walter vállát Lucas.

 - Mennyi az idő? – kérdez vissza álmosan.

 - Hat óra körül lehet. Be kellene mennünk a faluba.

 - Mi történt?

 - Két újabb őrszem jött erre, az előzőket keresve. Pierre-nek épp a karját kötözik, Charles pedig makacsul nem engedi senkinek még azt sem, hogy megnézze a lábát. Egyedül akarja megoldani, de azt hiszem, eddig több kárt tett ő magában, mint az a két dög, akik megtámadták.

 - Rendben. Megyek, megnézem, hátha nekem engedi.

 - És mi legyen azzal a két lóval, amik…

 - Kössétek be őket tartaléknak – vág bátyja szavába az ifjabb Van Helsing.

 Nem kell mondania, hogy kik lovairól van szó. Jó barátoké. Bajtársaké, akik harcban estek el. Ennyi. Nem kell, egyszerűen nem lehet most a múlton annyit keseregni. Előre kell figyelniük, a jövőre. Azt kell nézniük, mi van még előttük, amiben elbotolhatnak, nem pedig azt, hogy a már maguk mögött hagyott úton mennyi akadály volt. Most csak erre lehet figyelni.

 Walter felkelt, megigazította ruháját, majd meghúzta a szíjat, ami kardját a derekára kötötte. Csizmája talpát a földhöz csapdosta, már csak szórakozásból és feszültségoldásból is, míg társát kereste. Charles bátyja után második legjobb barátja, és bizalmasa volt, akit még akkor ismertek meg, mikor nagybátyjukhoz kerültek. Az ő édesapja is vadász, de mikor feleségül vette Charles édesanyját, felhagyott vele, családja védelme érdekében. A vérszívók ugyanis kegyetlen bosszút állnak minden vadászon, rokonaikat, szeretteiket sem kímélve, mint az a Helsingeknél is látszott.

 Szóval Charles nagyon fontos volt Walter számára. Annak idején ő tanította meg fára mászni is. Remek humorérzékével mindig felvidította, s bár nehezen lehetett kiigazodni rajta, barátja mindig tudta, milyen hangulatban volt éppen. Ő volt bátyja mellett a legfőbb bizalmasa, nem csoda, hogy megijedt, mikor meglátta a sebesültet.

 Ruhája tiszta vér, ült a földön, és egy darab anyaggal próbálta bekötni a combján levő vágást, miközben sziszeg, nyöszörög, átkozódik. Tulajdonképp nevethetett is volna rajta, hisz társaik is ezt tették volna a helyzet komikumát látva, ám mivel legjobb barátjáról volt szó, így inkább aggódva közelített.

 - Várj – mondta – hadd segítsek.

 - Nem kell – válaszolt röviden, mogorván.

 - Ugyan, a fenéket nem! Többet ártasz magadnak, mint használsz! Add csak azt a vackot – térdelt le mellé makacsul.

 Kikapta barátja kezéből a kötöző anyagot, majd egy zsebéből előhúzott, hófehér gyolcskendőt elővéve lemosta a sebet, elhasználva saját kulacsában levő összes vizét. Igyekezett óvatosan, de gyorsan és jól dolgozni, Charles azonban mégis nyöszörgött, bár csak színészkedésből.

 - Nyugalom. Ennél sokkal rosszabb is lehetne.

 - Én is attól tartok, kisasszony!

 Walter villámló szemekkel néz a sebesültre. Nem szereti, ha így szólítják, főleg nem, ha úton vannak. Rendkívül veszélyes.

 - Ezt ki ne ejtsd még egyszer a szádon! – sziszegi fogai közt, miközben méregzöld szemeivel szinte felnyársalja barátját.

 - Sajnálom. De tudod… Én sohasem tudtam rád igazán úgy tekinteni, mint egy férfira. Nekem mindig is ugyan az maradsz, aki vagy. Viszont, hogy boldog légy, megígérem, többé nem fordul elő, hogy eljár a szám.

 - Reméltem is – mondja most már egy villanásnyi mosollyal.

 - Lucy…

 Hirtelen mintha villám csapna belé, egy pillanatra megáll, szemei kitágulnak, kezéből kihullik a véres szövet. Ha utazik, mindig valami férfinevet használ. Rendszerint édesapjáét, hiszen ez áll hozzá a legközelebb. Nőként ugyanis sokkal veszélyesebb utazni. Főleg harcolni. Nőként minden sokkal másabb, veszélyesebb, és sokkal kevesebb esélye van mindenre, mint barátainak, társainak, vagy akár tulajdon fivérének. Érthető hát, miért rezzent meg. Félt, hogy bárki is meghallhatja.

 - Mondd.

 - Én…szóval…csak azt akartam mondani…

 - Félsz?

- Igen. Valahogy úgy.

 - Nem kötelező velünk jönnöd. Az is örök hálára kötelez már engem, hogy eddig eljöttél velünk.

 - De…

 - Nem kell. Fordulj csak vissza nyugodtan, ha szeretnél. Mi, akik ma oda megyünk, bizonyára mind ottveszünk.

 - Hadd magyarázzam el. Én nem úgy félek, mint azt te gondolhatod. Nem magamat féltem. Valaki mást, aki számomra fontosabb.

 - Ha nem magad, akkor kit?

 - Téged, Lucy.

 Tenyerébe fogja az álruhás lány arcát, hogy eddig sebét fürkésző tekintete most találkozik az ő pillantásával, és belemélyed. Szeme, mely eddig mindig vidáman csillogott, most más fénnyel méregeti a vadászöltözet alatt rejtező finom, de legbelül törhetetlen teremtést. Egész lényéből sugárzik valami, a lány számára ismeretlen érzés. Mintha félelmet, aggódást és vágyakozást vélne egyszerre felfedezni benne, de nem tudja összerakni a képet.

 - Engem ne félts – tolja el gyengéden barátja kezét -. Nekem oda kell mennem, és ha kell, meghalnom a szüleimért, a barátaimért. A családomért. Bosszút kell állnom. Le akarom győzni azt a szörnyeteget. Akár az életem árán is.

 - Kérlek, Lucy. Odamegyek, megvívok a vérszívókkal helyetted, akár egyedül is, és legyőzöm őket, ha szeretnéd, de nem engedhetem meg, hogy harcolj. Kérlek, ne menj el!

 - Sajnálom, de muszáj. Ez az én harcom, az én csatám. Ne akard megvívni helyettem – veszi komolyra a szót.

 - Hát nem érted.

 - Mégis mit?

 - Nem engedhetem, hogy bármi bajod essék.

 - És miért?

 - Mert túlságosan féltelek. Vedd észre, mennyire szeretlek! Emlékezz csak: a szüleid is azért haltak meg, mert szerettek titeket, és meg akartak védeni benneteket – könyörög neki a fiatal férfi -. Én is épp ezt tenném, akár az életem is feláldoznám, ha tudnám, hogy a tiéd biztonságban megmarad.

 A lány döbbenten hallgatja a szerelmes ifjú szavait, miközben ujjai közül szép lassan kicsúszik kulacsa, és a benne levő utolsó vízcseppek legurulnak az oldalán. A száraz föld mohón szívja magába a frissen kapott nedvességet. Charles kinyújtja karjait, szerelme köré fonja őket, és szorosan magához húzza társát.

 - Szeretlek Lucy. Igen, szeretlek. Nagyon régóta, de még nem mertem megemlíteni sem. Attól tartottam, sőt, tartok még most is, hogy te nem látsz bennem mást, mint egy egyszerű barátot, egy társat. De tudom, talán ez az utolsó alkalom, hogy elmondhatom, így nem halogathattam tovább ezt a vallomást. Kérlek, ne menj ma oda. Könyörgöm!

 Hirtelen megszűnik körülöttük a világ. Az egyik kétségbe esik, a másik zavarba, a csend pedig szinte fáj. Lucy pillantását idegességében a földre szegezi, Charles pedig kihasználva, hogy a lány nem figyel, finom csókot ad ajkaira. Karjai akkor is biztosan tartanák szerelmét, ha az rongybaba lenne.

 Mi ez? Istenem, mit csinál? És én mit csinálok? Nem, ezt nem szabad! De olyan furcsán kellemes…bizsergek. Szinte a torkomban dobog a szívem. Ezt azonban akkor sem szabad!

 Hátrébb húzódik, kibújik az őt ölelő karok közül. Zavarodott, ideges, de legfőképpen türelmetlen. Mikor Charles ismételten visszahúzná, nem hagyja magát. Ellöki őt magától, majd elcsattan egy pofon. A fiatal férfi értetlenül néz a lányra, tenyerét arcára, az ütés helyére tartva.

 - Ezt miért kaptam? Te talán nem szeretsz engem? Hisz annyi éven keresztül végig melletted álltam, bizalmasod voltam és legjobb barátod.

 Nem válaszol, csak könnyei kezdenek peregni. Remeg, és bár fél ettől a teljesen új, idegen, és számára kellemetlen helyzettől, igyekszik nem kimutatni riadalmát. Bármennyire is érzi őt fontosnak, tudja, most nincs helye érzelmeknek. Szívét már felkeményítette a harcra, csak düh, bosszúvágy és magabiztos akaraterő ami benne van, amit érez.

 - Lucy, mondd meg őszintén, nem szeretsz? Sajnálom, hogy ilyen heves voltam.

 Már késő, a lányt elriasztotta magától. Elhúzódik, miközben remegő kézzel kapja fel kulacsát és áll fel.

 - Készen vagyunk az indulásra. Veletek mi van? – kérdi egy hang háta mögül.

 Lucy szinte nem is fogja fel, nem is érdekli, ki az. Sarkon fordul és elsiet másik társa mellett. Bemegy, egészen mélyen a fák közé, hogy egyedül lehessen kicsit. El akar bújni a többiek elől, hogy ne láthassa senki pillanatnyi megingását, gyengeségét. Lerogy egy fa tövébe, majd keserves zokogásba kezd. Nem tudja, miért és hogy is történik mindez körülötte, csak arra emlékszik, hogy előző reggel még kemény volt, céltudatos és határozott, mostanra viszont minden összezavarodott.

 Már semmi sem biztos. Semmim sincs. Sem egy biztos pontom, sem egy kapaszkodóm, semmim, ami megmenthet. Vagyis, lehet, hogy mindenem megvan, de nem látom, hol és hogyan. Azt sem tudom, mit is akarok pontosan, vagy hogy amim van, mit ér, mit fog érni a jövőben. Még fiatal vagyok és éretlen, de már a halál küszöbén állok. Az ajtót én magam nyitottam ki. A világ forog és kegyetlen.