- Quinn, várj! - kiált a fiú után a tömegbe, kezét felé nyújtva.

 - Lucy! - kap észbe, de már későn.

 Valaki rálépett a lány ruhájára, ami miatt nem tudott tovább menni, ráadásul az egyre gyűlő tömegben fellökték őt, majd mentek tovább, nem is törődve azzal, hogy épp az előbb taszítottak padlóra egy másik embert, majdnem keresztül is taposva rajta. Lucy igyekezett felkelni, de olyan szerencsétlenül esett, hogy beütötte a bordáját az egyik pad sarkába, és nem kapott levegőt sem. Ha Quinn egy kicsit tovább tétovázik, talán ott is marad, de szerencséjére barátja segítségére sietett, félrelökve a többieket. Felhúzta a földről, majd derekát szorosan átkarolva támogatta a sajgó oldalú lányt előrébb és előrébb. Nem sokkal azután, hogy végre megálltak, felbukkant Elena is és csatlakozott a társasághoz. Épp elkezdte volna mondani, milyen nehéz volt megtalálni Sebastiant, mire a tömeg hirtelen elhallgatott.

 Száz és száz tekintet fordult ámulattal teli csendben a templom ajtaja felé, hogy a menyasszonyt csodálhassák. Isabella valóban gyönyörű volt, de hideg tekintetében volt valami különös, valami riasztó. Tengerkék ruhát viselt, mely tisztaságát volt hivatott jelképezni. Fején ruhájával megegyező színű, de aranyszálakkal átszőtt kendőt viselt, alatta leengedte hosszú, egészen derékig érő aranyszőke haját. Még a szeme is olyan kék volt, mintha csak az eget tükrözné. Bőre fehér, arca rózsás, ajka telt, orra pisze, álla kissé hegyes, és nagyon magasra emelt. Pillantásával végigmérte az összegyűlt társaságot, tekintete rövid időre megpihent jegyesén, majd azonnal tovább is siklott, mintha észre sem vette volna.

 - Nahát! Milyen fiatal, és milyen lenéző! Ez aztán tényleg igazi úri dáma!

 - Csitt, elég legyen, Elena! - böki könyökével oldalba a lányt Quinn.

 - Hagyd, Tarquin. Igaza van. Valami nem tetszik nekem ebben a lányban. Furcsán viselkedik. Mintha megvetné az embereket, beleértve a herceget is.

 Escalus idegesen néz körbe, mintha csak szuggerálni akarná a hercegnőt, siessen, minél hamarabb legyenek túl a dolgon, hogy aztán végre megtudhassa, hol, mikor, és miért megy férjhez élete szerelme. Aztán hirtelen megpillant egy ismerős alakot, és szíve nagyot dobban. Ahelis, aki eddig csak bátyját figyelte, tekintetével követi, mit is nézhet annyira fivére. Végül ő is kiszúrja a fekete-fehér ruhás, elfátyolozott arcú lányt, aki valamiért igencsak szorongatja bordáit. Sejti, ki lehet ő, de ha akarna sem tudna rákérdezni, mert Isabella folytatja útját, mire a tömeg hatalmas éljenzésben tör ki. Escalus továbbra sem hajlandó észrevenni lassú, kimért és enyhén bicegő léptekkel közeledő aráját, helyette inkább a másik lányt nézi megbabonázva.

 Tekintete nem marad sokáig viszonzatlan, hiszen a fátyolozott arc visszafordul felé, és bár a szöveten nem lát át, de érzi, hogy egy méregzöld szempár őt nézi elkeseredetten. A szíve majd’ meghasad, de még mielőtt elhagyná ajkát egy keresetlen név, Isabella megáll előtte, pontosan kitakarva Lucy alakját. Escalus úgy érzi, elveszett. Betanult esküjét úgy teszi, mintha egész életében ezt gyakorolta volna, de semmi lélek, semmi érzés, semmi élet nincs benne. Szinte meg sem hallja, amint Isabella elhadarja az eskü ráeső részét, csak a feszült csend tűnik fel neki, amíg a tömeg izgatottan várja a jelenetet, hogy a herceg a hercegnő ujjára húzza a gyűrűt, ezáltal menyasszonyából feleségévé téve őt.

 Idegességében kétszer is elejti a kis aranykarikát, mire remegő kézzel végre sikerül a helyére juttatni azt. Már csak a csók van hátra, de úgy érzi, azzal végképp elárulná a Lucyvel egymás iránt táplált érzéseiket, és mély sebet ejtene mindkettejük szívén. Egy pillanatra félrenéz, a tömeget bámulja, mintha csak bátorságot akarna belőlük gyűjteni, vagy megerősítést, hogy igen, ezt kell tennie, ez a helyes döntés. Valójában azonban Lucyt keresi, aggódó pillantásokkal kutatva a helyet, ahol az imént még állt. Most azonban már csak egy piszkosszőke fiatal nemes áll ott, arcán egy sebhellyel, magát peckesen kihúzva, éles tekintetét egyenesen rá szegezve. Végigfut a hátán a hideg az idegentől, így gyorsan visszafordul Isabella felé és olyan könnyed csókot ad a lánynak, hogy szinte ajkaik is épp csak összeérnek a levegőben egy pillanatra, majd el is távolodnak. A zsúfolásig telt templomból messzire elhallatszik az emberek torkaszakadtából felzendülő éljenzés, tudatva azokkal, akik nem lehetnek ott, hogy Escalus és Isabella immár férj és feleség. Lucy épp csak félútra ér a kocsi felé, mikor utoléri a kiáltozás. Hallatára azonnal, megállíthatatlanul erednek meg könnyei.

 A pap megáldja a friss házasokat és átadja Escalusnak apja kardját, majd fejére teszi a koronát, hogy megmutassa a népnek: a herceg megnősült, ezzel pedig teljesítette utolsó feltételét annak, hogy elfoglalhassa a trónt. Most már ő az új király, Isabella pedig a királyné az oldalán. Az ifjú pár távozik a templomból, a tömeg pedig kettéoszlik, hogy utat nyisson nekik. A pár és a legnagyobb nemesek a palota nagytermébe mennek ünnepelni, míg az átlagemberek és a kisebb nemesek az udvaron kapnak kalácsot, sült húst és bort, hogy azzal ünnepeljék a királyi menyegzőt. Lucy, Elena és Quinn visszasietnek a fogadóba, ahol a megsebzett szívű lány ágyára veti magát és keserves zokogásba kezd. Elena vigasztalni próbálja, de hiába, Tarquin pedig az istállóba megy, hogy elrendezze a kocsit és a lovakat, miközben, mivel mindenki más a palotában, vagy annak környékén ünnepel, szabadon szitkozódhat és dühönghet Lucy felett érzett bánatában.

 Az ünnepi lakomán egyre-másra érkeznek a köszöntések, éltetések és dicséretek, ínycsiklandó ételek és fenséges borok egymás hegyén-hátán, szolgák, szakácsok, kukták és inasok szaladgálnak fel-le, sürögnek-forognak a vendégek kénye-kedve szerint. A hangoskodást és jókedvű felfordulást kihasználva Sebastian az újdonsült király fülébe súgja, hogy ha lakoma után felkeresi őt szobájában, mert fontos üzenetet kell átadnia, majd eltűnik az ünneplők mámoros tagjai között.

 A vár egyik tornyában egy rejtőzködő árny kezd mozgolódni, aki eddig csak figyelte az események alakulását, ám most úgy érzi, tennie kell valamit, mielőtt túl késő. Észrevétlen lopózik ki a várkapun, majd egy postakocsit követve indul útjára. A vár szemközti tornyában egy másik alak észreveszi a mozgolódást, de úgy dönt, még nem jött el az ideje, hogy közbe avatkozzon. Megigazítja csuklyáját, visszatűri alá a rakoncátlan fekete tincseket, melybe már ezüst szálak is szép szerével vegyültek, aztán visszavonul az árnyékba, nehogy véletlenül valaki őt is kiszúrja.

 Fabian a palotaőrség vezetőivel veszekszik, amiért minden figyelmeztetése, tiltása és fenyegetése ellenére is beengedték, majd el is engedték a fekete-fehér ruhás, fátyolos alakot, anélkül hogy ez egyáltalán feltűnt volna nekik.

 Ahelis egy darabig gyanakodva figyeli bátyját, annak feleségét és a tömeget, majd miután Sebastian valamit fivére fülébe súg, egy intéssel jelzi neki, hogy kövesse, mert beszélni akar vele. Visszamennek Ahelis lakosztályába, ahol Brenner herceg dédelgetése közben a királyné kifaggatja az orvost, amennyire csak lehet. A vénember sok részletet elhallgat, így védve az uralkodót és annak szeretőjét is. Arról viszont, hogy Fabian mennyi úton-módon próbált éket verni a két szerelmes közé, alaposan beszámol, hogy minél világosabbá tegye az apród megbízhatatlanságát.