- Nos hát, ennyi a történet – áll fel megkönnyebbülten Richard.

 - Ígérem, ha megtaláljuk, vagy bármi hírt hallunk felőle, tudatjuk veled amint lehet – áll fel helyéről Lucas.

 - Köszönöm. De várjatok még, mielőtt elmennétek. Szeretnék adni egy kis búcsúajándékot.

 Egy üveges szekrény felé lép, melyben egyedül két kard árválkodik, egymással keresztbe téve, markolattal felfelé. Szinte pontos másolatai voltak egymásnak, akárcsak az ikrek. Gyönyörű nehezék, a közepén rubinnal, karmazsinvörös bársonyhüvely. A látszólag vékony, ám mégis erős fegyver most szabadulni látszik üvegbörtönéből, ahová évekkel ezelőtt taszították, a feledés homályára bízva.

 - Lucas, mint hogy te vagy kettőtök közül az idősebb, téged illet az idősebb fivér kardja. Viseld büszkén, harcolj vele becsületesen – mondja, ahogy a fiú kezébe nyomja a fegyvert, majd testvéréhez fordul - . És te, mint a fiatalabb, tied az ifjabb fivér kardja. Használd igazságosan és bölcsen. Ez a két mestermű valamikor még hozzám és apátokhoz tartoztak. Még akkor készíttettük őket, mikor Walter öcsém annyi idős volt, mint ti. Mióta a fiam eltűnt, az enyém itt porosodik, és mikor apátok… mikor az öcsém… - könnyesedik el szeme.

 Nem fejezi be a mondatot, elfordul. Csak int az ikreknek, hogy menjenek, akik csendben engedelmeskednek, és elhagyják a tornyot. Ahogy végigsétáltak az udvaron, az istállók felé, mindenki őket figyelte. A kastély fiatal urai és örökösei most távozni készültek, talán örökre is. A kapu felől ló nyihogott fel, néhány fiatal dobogott be az udvar közepére. Közvetlenül a testvérpár mellett álltak meg.

 - Szép jó napot, uraim! – köszönt le lova hátáról a legelöl levő ifjú, majd megtáncoltatta hátasát.

 Bár mindannyian fiatalok voltak, de vadászklánok leszármazottai is, és ezt sohasem felejthették el, vagy moshatták le magukról. Ha egyszer a szörnyetegek megjegyzik egy ellenfelük nevét, akkor még generációkkal később is üldözni és irtani fogják a családot. Korán megtanulták hát mindannyian, hogy nem szabad hátukat mutatni az ellenfélnek, csak kardjuk élét és foguk fehérjét.

 - Üdvözletem, lovagok – szólt vissza Lucas nevetve - ! Mindenki itt van?

 - Edward, Simon, Pierre, Antoine, Arthur, Wilhelm és Maximilian. Kellünk még többen?

 - Nem Charles, nem – válaszolt most másikuk -. Mindjárt készen leszünk mi is, csak felnyergeljük a lovakat.

 Felhőtáncos és Bestia már türelmetlenül vártak állásaikban. Mindig megérezték, ha harcolni mentek. A két spanyol ló izgatottan emelgette fejét, minden egyes kis zaj hallatára hátracsapva fülüket. Figyelték, ki jár-kel arra, s mikor felismerték gazdáik lépéseit, tüzesen felnyerítettek. Alig várták, hogy rájuk kerüljön a nyereg, és ismét kimehessenek.

 Miután mindenki lovon volt, Richard még egyszer kilépett fogadott gyermekeihez, hogy végleg elbúcsúzhasson tőlük. Határozott volt, semmi érzelem nem látszott rajta. Még csak a szeme sem rezzent, ahogy röviden, szárazon elbúcsúzott a fiataloktól, akiket lehet, hogy soha többé nem lát. Még az olyannyira szeretett öccse gyermekei sem váltottak ki belőle semmilyen érzelmet. Szinte egy pillanat alatt el is tűnt, így a jókedvű ifjak hangos búcsúkurjongatások közepette galoppoztak ki a kastélyból lovaikon.

 Tíz fiatal harcos, könnyű, utazópáncélzattal, színes, úri ruhákban. Nem kifejezett lovagok, de igazi nemesek, mind származásban, mind szívben. Egyikük mélyen szemébe húzta kalapját, köpenyét pedig szorosan magára tekerte, mintha titkot őrzött volna. Semelyikük sem töltötte be még tizennyolcadik életévét sem, de már hatalmas csatába készültek. A lehető legválogatottabb fiatal csapat voltak, akiknél erősebb vadászokat nem is lehetett volna találni messze földön. Fiatalok, erősek, vakmerőek, tapasztaltak, ügyesek és fürgék. Szinte gyermekjáték volt számukra a harc. Persze ennek is megvolt a maga ára, hisz valamennyiük születésük óta vadásznak nevelkedett. Csörgő és baba, faló helyett kard és pajzs volt a játékuk, előbb ültek meg a lovon, mint járni tudtak, volna, és egész addigi életüket a küzdelemnek szentelték. Soha még csak egyetlen gondolat sem jutott eszükbe arról, hogy másik életet is választhatnának. Ebbe születtek bele, ezt szerették, választották. Akarták maguknak. Ez volt az őket összekötő kötelék.

Alkonyat előtt egy órával érkeztek a kis faluhoz, ami a szörnyetegek kastélyához legközelebb volt. Út közben eldöntötték, nem mennek be, hanem a falun kívül töltik az éjszakát, a közeli erdő szélén megbújva, megfigyeléssel és őrjáratozással. Még egy kis patakot is találtak, ahol fáradt lovaik ihattak, és ők maguk is újratölthették vízkészleteiket. A hátasokat eleresztették legelni, közben ők táborhelyet választottak és letelepedtek. Miután a jószágokat kikötötték, megegyeztek abban, milyen sorrendben őrködnek majd, illetve ki kivel lesz ébren társként.

 Már lement a nap, mire kigyulladt a tűz, és ki-ki nyugalomra tért köpenyébe burkolózva, fejét nyergén pihentetve, kivéve a tűz mellett ülő két őrszemet. Még el sem aludtak jóformán, mikor Charles és Maximilian már riasztották társaikat: két gyanús alak közeledett feléjük a sötétben, láthatóan igyekezve kerülni a feltűnést. Úgy gondolták, vérszívók lehetnek, így a társaság tagjai lassan közelebb húzódtak egymáshoz, fegyvereiket készenlétbe helyezve. Kívülről persze semmi különös nem látszott, mintha csak mindannyian aludnának melegen pattogó tűznél, pedig nem így volt. Belül mindannyian feszülten várakoztak, köpenyük alatt kezüket kardjuk markolatán pihentetve, támadásra készen vártak.

 Az őrök nem tévedtek. Valóban két, fiatal, szakadt ruházatú, piszkos vámpírral futottak össze. Már messziről érezni lehetett a felderítő szörnyetegek gyomorforgató szagát. Minél alacsonyabb ranggal rendelkezik valamelyik, annál visszataszítóbb a lénye. Az ilyenek, mint ez a két felderítő álltak a ranglétra legalján. A legnagyobbak és legerősebbek szinte teljesen olyanok voltak, mint az emberi nemesek. Egyedül a tekintetükből lehetett megmondani, hogy nem emberi lényről, hanem élőhalottról van szó. Az Éjfél Szülötteiről.

 A csapat gyorsan elkapta és megkötözte a két alakot, akik az előbb még egy kis csoportot próbáltak megtámadni, melynek tagjai édesdeden aludtak, most viszont ők maguk hevertek a földön, kicsit összeverve, jó szorosan összekötözve. Nem is gondolhatták volna, hogy valójában vérbeli vadászokkal van dolguk.

 Végül a csoport úgy döntött, egyelőre életben hagyják őket, hogy másnap reggel kifaggathassák mindkettejüket, hátha hasznos dolgokat tudhatnak meg a kastély sötét uráról és alattvalóiról. Miután meggyőződtek arról, hogy a környéken nincs több lehetséges támadó, újra lepihentek, leváltva az őrszemeket.

 Hajnaltájt, még jóval napfelkelte előtt azonban az egyik harcos azonban borzalmas dologra riadt fel. Azt álmodta, éjszaka újabb bestiák törtek csapatukra, eltűnt társaikat keresve. Mivel a csapat fogságában találtak rájuk, álmukban megölték mind a tíz fiatalt, mielőtt a kastélyhoz érhettek volna.

 Szerencsére azonban ez nem vált valósággá, ám ami közben igazából történt, felért egy rémálommal. A rabok ki akartak szabadulni, ami majdnem sikerült is. Simon és Wilhelm voltak a soros őrök, akiket valahogy elkábítottak, és megtámadtak. Wilhelm már halott volt, Simon pedig sebesült. Nemrég felébredt társuk azonnal felugrott helyéből, az egyik vérszipolyt azonnal le is szúrva. A másikkal, aki eleve sebesült volt már, nem kellett sokat bíbelődnie. Azonnal elvágta a nyakát. Megigazította, felszította a tüzet, és felébresztette a következő két őrszemet. Arthur és Edward ugyan csodálkoztak, Walter miért rázogatja vállukat, de mikor meglátták a két véres tetemet közel a tűzhöz, azonnal éberek lettek. Tűzre dobták a vérszívók maradványait, míg Walter köpenyébe burkolta Wilhelmet, hogy társainak ne kelljen szembesülni halott barátjuk látványával, majd igyekezett Simon sérüléseit legjobb tudása szerint ellátni, és visszafeküdt a helyére. Reggel azonban csak nyolcan ébredtek fel: sebesült társuk csendben elvérzett. Bár még el sem értek céljukhoz, kis csapatuk vészesen fogyni kezdett. Még jobban megacélosodott bennük a harci ösztön, a kemény elhatározás, a győzni akarás és a makacs akaraterő. Tudták, innen már nincs visszaút. Valamelyik félnek pusztulnia kellett, és csak remélni tudták, hogy nem ők lesznek azok.