- Sebastian! De jó, hogy megtaláltalak!
- Őfelsége! Mit tehetek önért?
- Csak beszélgetni szerettem volna veled kicsit.
- Állok rendelkezésére.
- Mondd csak, hogy szolgál kedves egészséged? – kérdi, miközben betolja az öreget a mellettük levő vendégszobába.
- Köszönöm, még szolgál, bár öreg vagyok én már.
- És – folytatja fojtott hangon – mikor láthatom őt újra?
- Ne türelmetlenkedjen annyit, őfelsége!
- Ne türelmetlenkedjek, hogyne türelmetlenkednék? Mikor tudom, érzem, hogy itt van valahol a közelemben, és nem láthatom, nem hallhatom, nem ölelhetem őt? Égen-földön kerestem már, de hűlt helyét sem találtam! Nem érted, nem tudok nélküle élni! – fakad ki.
- Lady Lucy is hasonlóképpen érez, de őfelsége mégis magára hagyta.
- Én nem hagytam őt magára – kiáltja a herceg magából kikelve -! Ő szökött meg tőlem!
- De igen, őfelsége. Mikor a méltóságos kisasszonynak a legnagyobb szüksége lett volna önre. Lady Lucy kész volt bizonyítani is, hogy őfelsége nélkül nem talál értelmet a földi létben. Tervében ugyan sikerült megakadályozni, de pont őfelsége ridegsége volt az, ami így elüldözte őt – vág vissza Sebastian.
- Az én ridegségem? Mégis mit tudsz te erről, Sebastian? Mit tudsz te egyáltalán arról, hogy mi van, vagy mi volt köztem és Lady Lucy közt?
- Mindent. Lady Lucy elmondott nekem mindent. Onnantól kezdve, hogy először találkoztak, és őfelsége milyen figyelmes volt vele, mikor a zsebkendőjét nyújtotta, hogy mennyire kedves volt hozzá mindig, milyen álmokat dédelgettek, amiktől aztán őfelsége megfosztotta őt. Hogy hogyan viharzott el és hagyta őt magára őfelsége, amint felfogta, mi történt, és mekkora áldozatot lett volna képes Lady Lucy meghozni – folytatja halkan.
- Mit? Áldozatot? Az áldozat, hogy esztelenül eldobta volna magától az életet? Hogy hagyott volna engem szenvedni a bűntudattól, mert mindez miattam történt?
- Képzelje el, ő mennyire szenvedhetett, hogy ezt tette volna! Nem az az áldozat, ha életét adja, hogy neki ne fájjon, hanem az, hogy életét adja őfelsége boldogságáért – szólal fel a lány védelmében -! Őfelsége nemsokára megnősül, de nem őt veszi majd el. Lady Lucy arra gondolt, őt majd méltóztatik elfelejteni valamilyen módon, és így őfelsége és Isabella hercegnő is hűséges, boldog társai lehetnek egymásnak, ráadásul a hercegnőnek nem kell szembe néznie azzal a szégyennel, hogy még férjhez sem ment, jegyese szíve már másért dobog, karjai már más asszonyt ölelnek. Nem kell azzal a tudattal élnie, hogy bár ő lesz őfelsége házastársa, férje mégis más nővel hál, más asszonyt szeret.
- Valóban – hajtja le fejét megadóan -. Én erre sohasem gondoltam. Nekem akkor is csak ő a boldogságom. És mégis… képes lett volna feladni tulajdon életét másokért. Amiért én elítéltem őt, mert nem értettem meg. Mégis, iszonyodom attól, hogy csupán ennyit ér számára önnön léte. Azt hittem, feladja. Tán nem is szeretett annyira, hogy velem maradjon. Hogy együtt lehessünk. Képes voltam azt gondolni, hogy nem szeret engem, Sebastian!
- Akkor nem szökött volna őfelsége után. Talán még mindig Richard úr kastélyában… illetve már saját kastélyában volna, és őfelsége üzenetét várná, mikor indulhat.
- Köszönöm Sebastian! Felnyitottad a szemem. Már tudom, mekkorát tévedtem. Kérlek, áruld el nekem – ragadja meg az orvos kezét -, mondd el, hol van! Muszáj látnom őt! Tudnia kell, mekkorát tévedtem, és hogy ezek után nem hagyom magára őt sosem!
- Még várjon kicsit, őfelsége! Lady Lucy még nem jöhet el önhöz. Ellenben biztosítom róla, hogy átadom őfelsége üdvözletét, és elmondom, amint öntől hallottam az imént.
- Még nem? És mégis, miért nem jöhet el? Mi az, ami visszatartja őt?
- Saját maga, illetve Isabella hercegnő. Pontosabban, hogy a hercegnő ennyit késik. Azt mondta ugyanis, amíg Escalus herceg el nem veszi a hercegnőt, addig nem láthatja önt.
- Miért? – esik kétségbe.
- Attól fél, végül meggondolná magát, és nem tudna búcsút venni.
- Míg meg nem nősülök, nem láthatom tehát. Mégis azt akarja, hogy végleg elveszítsem őt? Örökre?
- Dehogy akar ő ilyet! Egyszerűen csak azt szeretné, ha Isabella hercegnő esélyt kapna arra, hogy őfelsége megszeresse és hűséges legyen hozzá. Csupán annyit kér, hogy ne feledje el őt sosem.
- Sosem fogom, ebben bízhat. Ahogy abban is, hogy ha elmegy, én lelakatolom a szívem, és ezt a zárat soha senki nem nyithatja majd fel. Senki! Tudom, hogy nem lennék boldog Isabella mellett, mert az én kőszívem gyenge asszonykéz nem törheti fel többé. És éppen ezért a hercegnő sem lehet boldog mellettem, mert tudomásul kell, hogy vegye, én nem szeretem őt. Minden reggel úgy fogok felkelni, hogy azt remélem, Lucy az, aki mellettem hált, minden este az ő gondolatával alszom majd el. Éjjel és nappal szenvedni fogok érte, ahogy ő is értem. Érzem, így lesz, mert mi ketten szeretjük egymást, tiszta szívből. Mi egymásnak lettünk teremtve. Ezt mondd meg neki, kedves Sebastian, semmi mást! Ezt!
- Ahogy óhajtja, őfelsége.
- Lenne még egy kérdésem, mielőtt elmész.
- Mi volna az?
- Mikor beszéltél utoljára Lucyvel? Mikor mondta neked mindezt?
- Tegnap, őfelsége. Tegnap hívatott.
- Hívatott? És mondd, ha már ő nem jöhet el hozzám, én meglátogathatom őt? Elmegyek veled, és inkább személyesen mondom el neki.
- Attól tartok, ez nem lehetséges. Lady Lucy kifejezetten kérte, ha nem halaszthatatlan ügyben keressük, akkor mi magunk se látogassuk őt. Csak egyetlen szolgálója van, aki mellette lehet. Rajta keresztül üzent nekem is.
- Elzárkózik?
- Azt mondta, magányra van szüksége, hogy gondolkodhasson, jövőjét tervezhesse.
- Értem. Légy oly jó, és tedd meg nekem, juttasd el ezt a levelet hozzá! – húz elő egy papirost inge alól.
- Mi ez, őfelsége?
- Egy nagyon fontos üzenet, amint mindenképp el kell olvasnia. Nem én írtam, így nyugodtan átadhatod. Emiatt nem fogja meggondolni magát, viszont segíthet neki a jövőjét illetően.
- Akkor jobb, ha minél hamarabb kézhez is kapja. Engedelmével, őfelsége!
- Siess csak, Sebastian. És ha látod, mondd el neki, mennyire szeretem és milyen nagyon hiányzik nekem!
- Átadom, ígérem!
- Tessék?
- Igen, holnap.
- Még ne! Még nem lehet!
- Sajnos így van. Az embereim direkt azért siettek vissza, hogy elmondják.
- És akkor most mihez kezdünk?
- Minél hamarabb talpra kell állítanunk Lady Lucyt.
- Nem lehet! Túl gyenge hozzá!
- Hidd el, ha meghallja, akkor elég erős lesz ahhoz, hogy akár azonnal fusson is.
- Nem tehetjük ezt vele!
- Muszáj lesz, Elena!
- Összeroppan, ha megtudja!
- Pont, hogy megerősödik. Aki képes idáig eljutni, azt semmi sem tarthatja vissza attól, hogy elérje amit akar.
- Még csak két napja ült fel először! Ne erőltessük túl!
- Ha te ne akarod, majd elmondom neki én.
- Nem is tudja, merre van!
- Majd te elvezetsz hozzá.
- Nem kérhet tőlem ilyesmit.
- Akkor bemegyek magam, és minden szobát felforgatok! Hogy fogjuk majd kihozni a kastélyból?
- Majd ha felépült!
- És addig bezárva tartanád őt abban a kis szobában? Hagynád, hogy minden nap szenvedjen, hallva, milyen boldog az ifjú pár? Hogy élete szerelme hogy kivirult egy másik nő oldalán?
Elena lesüti szemét. Láthatóan hatással vannak rá Tarquin szavai, de még nem tudja, beadja-e derekát. Végül mégis rábólint, de nem szívesen. Magára teríti foszladozó köpenyét és visszasiet a kastélyba, egyenesen úrnőjéhez. A folyosón találkozik Sebastiannal, aki azonnal meg is állítja.
- Leányom! Várj egy kicsit!
- Sebastian! Miben lehetek szolgálatára?
- Kérlek, add át ezt a levelet asszonyodnak! Nem, várj, mégsem. Fontos, hogy beszélhessek vele, személyesen. Inkább átadnám magam az üzenetet, ha lehet.
- Rendben. Megkérdem, bemehet-e, de még előbb elsietek a konyhára, elhozom úrnőm ebédjét.
- Köszönöm. Itt megvárlak! Siess!
A lány elrohan, néhány perc múlva azonban már visszafelé jön, kezében egy tálcával. Sebastian előzékenyen kinyitja neki az ajtót, ám mikor Elena belép a szobába, kis híján elejti az ételt.
| 
