- Elena, te vagy az? – kérdi szemét felnyitva, hunyorogva.
- Lady Lucy! Csakhogy felébredt! Két teljes napot átaludt!
- Valóban?
- Hogy érzi magát, asszonyom?
- Éhesen. Tudnál nekem hozni valamit? Nem is emlékszem, mikor ettem utoljára bármit is.
- Örülök, hogy ilyen jó az étvágya. Máris jövök, benézek a konyhára!
Míg a lány elsiet, Lucy teljesen magára marad. Gondolkodni kezd, vajon hogy kerülhetett Elena a kastélyba, hogyan találta meg őt, és mégis honnét tudja, kicsoda is ő valójában. Ami azonban a legjobban izgatja: ha ő tisztában van vele, hogy itt van, vajon Quinn és Escalus is tudhatják? Ha igen, miért nem keresték még fel őt? Persze, hisz aludt. Ha valóban megtették volna sem emlékezhetne rá.
Elena visszatér, kezében egy tál levessel. Mögötte Mortimer lép a szobába. Mindketten mosolyognak, örülnek, hogy Lucy végre felébredt. Feltámogatják a lányt, háta mögött felrázzák a párnát, hogy könnyen tudjon enni, de azért ne erőltesse meg magát az ülésben.
- Jó így? Nem fáj az oldala?
- Köszönöm, tökéletes lesz. A sebem is egészen jól van már. Nem is fáj. Talán már meg is gyógyult.
- Azt egyelőre még kétlem. Elég mély sebet sikerült ejtenie magán.
- Higgye el Mortimer, az én sebeim nagyon hamar beforrnak. Nézze csak meg az arcom Lát rajta bárhol sebet, heget, vagy forradást?
- Nem, méltóságos kisasszony.
- Pedig nemrég egy fűzfavesszővel akkorát csaptak rá, hogy felhasadt a bőr. Emlékezzen csak vissza, mikor a sebem kötözte, látott-e bármilyen jegyet a hátamon?
A fiatal orvos szemmel láthatóan zavarba jön, fülig pirul. Válaszkép csak megrázza fejét, s halkan valami „nem” félét mormog.
- Pedig csupán két hete, hogy nagybátyám kis híján szó szerint szíjat hasított a hátamból. Még a kedves édesapja is azt mondta rá, mikor látta, ha begyógyul is, csúnya hegeket fog hagyni maga után.
- Én értem, de akkor is pihennie kell még – csillapítja Mortimer.
- De látogatókat csak fogadhatok, nem?
- Megbocsásson, de milyen látogatókat? – képed el Elena.
- Quinn? A herceg? – reménykedik.
- Őfelsége nem tudja, hogy itt van.
- Hogy pontosan itt, azt valóban nem, de hogy valahol a közelében, azt sejti – kapcsolódik be a beszélgetésbe a Lucy kérdése után belépő Sebastian.
- Valóban? Tudja? – csillan fel a lány szeme.
- És Tarquin úr is tudja, hogy itt van, de nem jöhet be – teszi hozzá Elena, hogy senki se maradjon ki.
- Persze, hisz Fabian bezáratott engem ide. És mikor mehetek el végre? – kérdi fejét a fal felé fordítva.
- Még maradjon kicsit, erősödjön – marasztalja Mortimer.
- Én ígéretet tettem őfelségének, hogy nemsokára újra láthatja önt.
- Nemsokára? Mégis mikor?
- Amint ön felépül. Ha két napon belül, akkor két nap múlva, ha egy hétbe telik, akkor annyi idő múlva.
- Apám! Ugye nem mondtam el őfelségének, hogy mi történt Lady Lucyvel?
- Dehogy fiam! Annyi eszem még nekem is van!
- Akkor két nap. Addigra lábra fogok állni – jelenti ki határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon, a vitát lezárva.
- Úgy legyen – bólint Elena -. De ha nem muszáj, ne erőltesse túl magát, nehogy nagyobb baj legyen.
- Muszáj. Mindenképp. Kérlek, szólj Quinnek is. Ha beszéltem Escalusszal, elmegyek innen.
„Feltéve, ha őfelsége is így kívánja” – teszi hozzá magában.
- Sajnálom – mondja Sebastian -. Nagyon sajnálom. Pedig a méltóságos kisasszony és őfelsége olyan szép pár együtt!
- Isabella hercegnővel minden bizonnyal jobban összeillenek majd. Benne több a kék vér – mormogja.
Senki sem válaszol. Látják a lányon, mennyire szenved. Tapintatból, vagy egyszerűen csak mert nem tudnak mit mondani, inkább ráhagyják. Nem merik Isabella hercegnő témáját feszegetni, annak ellenére, hogy az különös módon még mindig nem érkezett meg a kastélyba.
- Azt hiszem, talán jobb is őfelségének, ha mielőbb elmegyek. Talán nem is kellene találkoznunk soha többé.
Lucy szeméből könny csorog, orvosai és társalkodónője szíve elfacsarodik.
- Kérem kisasszony, ne mondjon ilyet! – fogja meg karját Elena.
- Escalus herceg mindenképpen látni akarja önt. Titokban még embereket is küldöt, hátha megtalálják a méltóságos kisasszonyt.
- Valóban?
- Igen, így van. De erről senkinek sem szabad tudnia. Még Fabian sem tudja. Hiányzik őfelségének. Szereti önt, kérem, higgye el! Ha a diplomáciai kapcsolatai és néhai édesapja utolsó kívánsága nem szükségeltetnék az Isabella hercegnővel megköttetendő frigyet, minden bizonnyal ön már Escalus herceg felesége volna, és nem itt feküdne, titokban, bezárva, hanem őfelsége oldalán ülhetne.
- De egy leendő király nem teheti meg, hogy saját érdekeit az országa érdekei elé helyezi. Minél nagyobb a hatalom, annál kevesebb a szabadság – jegyzi meg keserűen, szipogva.
A két orvos jelentőségteljes pillantást vet egymásra. Valamit pusmognak, aztán hivatalos ügyekre hivatkozva elbúcsúznak, távoznak.
- Jaj, asszonyom! Nem szabad feladni! Minden bizonnyal van valami módja, hogy együtt lehessenek őfelségével!
- Csakugyan, Elena? Azt mondod? Legyek az ágyasa? Hidd el, szívesen megtenném akár azt is. A lábai elé vetném magam, lábtörlője lennék, utolsó cselédje, csakhogy vele maradhassak, de tudom, nem hagyná. Nem engedne rangomnál lejjebb, mert szeret és tisztel annyira, hogy megőrizze méltóságom. Ráadásul, ha engedné is, azzal saját hírnevét ásná alá, amit viszont én elleneznék. Milyen az a király, aki már esküvőjük napjától hűtlen feleségéhez? Hogy bízzanak meg benne az emberei, ha saját asszonya sem tudna? Hogy feleségül vegyen egy nőt, miközben egy másik asszonyt szeret, és őrlődjön köztük? Nem, Elena. Jól tudjuk mindketten, hogy a mi sorsunk csak rövid ideig keresztezte egymást, és hogy el kell válnunk.
- Lehetetlen!
- Nem, Elena. Pont, hogy lehetséges.
- Egy király miért király, ha nem teheti azt, amit akar? Milyen gyenge és erőtlen, ha hatalmából még arra sem futja, hogy olyat válasszon oldalára, akit valóban szeret, és akit nem egy halott ember szava ad mellé?
- A korona hatalma nem arra van, hogy az ember kénye-kedve szerint cselekedjék, hanem hogy uralkodjanak vele és irányítsák az országot. Minél nagyobb valaki ereje, annál kisebb szabadsága, kevesebb a beleszólása saját életének alakulásába.
- Bolondság – húzza el szája szélét fintorogva.
- Nekem mondod – veti rá könnyes pillantását, keserű mosolyát -? Amióta megszülettem, ebben élek. Tudod, mennyi házasságot rendeztek már el nekem? És végre, mikor olyan ember oldalára kerültem volna, akinek nem a rangomért kellek, és akit én is szeretek, kiderül, hogy a szülei már mást szemeltek ki számára.
- Nem tudnék így élni.
- Pedig lehet, hogy rád is ez a sors vár. Főleg most, hogy mellém szegődtél. Az én szolgálóm lettél, és ezáltal néhány előnyre is szert tettél. Az egyik ezek közül, hogy magasabb rangú, gazdagabb férjet is kaphatsz. Ennek azonban ára van: nekem kell majd kiházasítanom, én választom majd ki a jövendőbelid és gondoskodom frigyetekről.
- Nem másítom meg a szavam, ha egyszer már magához méltóztatott venni. Vállalom a kényszerházasságot is, ha kell.
- Felejtsd ezt el. Megígérem, hogy nem fogok veled ilyet tenni. Hűséges vagy hozzám ős önfeláldozó, kedves a szívemnek. Ha majd arra kerül a sor, mindenképpen te leszel az elsődleges döntéshozó.
- Köszönöm, méltóságos asszonyom! – hálálkodik a lány.
- Kérlek, most menj, és keresd meg Sebastiant! Légy oly jó, mondd meg neki, beszélni szeretnék vele. Négyszemközt. Fontos. Sürgős.
| 
