- Szóval ezért viselkedett olyan furcsán Walter…akarom mondani, Lady Lucy.

 - Igen, valóban. Különös élete van, az biztos, de ki tudja, mit tartogat számára még a sors a jövőben – áll fel az asztaltól állát dörzsölgetve.

 - Hová megy? Itt hagy engem?

 - Nem hagylak itt, de meg kell keresnem Lucyt, mielőtt még valami nagyobb bolondságot csinál. Attól tartok, összeomlik, ha nem tette meg már akkor, mikor tudomást szerzett Isabella hercegnőről.

 - Kérem, vigyázzon rá. Mindig olyan kedves volt hozzám.

 Quinn bólint és halkan becsukva maga mögött a szoba ajtaját távozik.

 - Felség! Őfelsége! Kérem! – rohan egy őr Escalus felé.

 - Mi az? Mi történt?

 - Őfelsége, egy ember! – lihegi levegő után kapkodva.

 - Milyen ember? Mi van vele?

 - Bele akarta ölni magát a vár melletti folyóba! Nemrég húzták ki a horgászok.

 - Rendben. Vagyis nem, dehogy van rendben! Szóval megmentették, de mi közöm hozzá, mit tegyek vele? Vigyétek a paphoz, hátha az rendet tud rakni a fejében, ha egyszer ilyen bolondságokat vett bele.

 - De őfelsége! Valamilyen nemes a ruhájából ítélve. Talán csak bajban volt, véletlenül esett a vízbe, vagy menekült, és nem akart megfúlni!

 - Hát jó. Ha azt mondjátok, nemes, hozzátok az udvarba, adjatok neki szobát és száraz ruhát. Vigyetek neki valami ételt is.

 - Már behoztuk az udvarba, de nem tér magához. Eszméletlen, mégis folyton csak őfelsége nevét hajtogatja. Mikor az orvos meg akarta vizsgálni, hát…

 - Az én nevemet hajtogatja? Különös. Hanem, miért hallgattál el olyan hirtelen? Meg akarta vizsgálni az egyik orvos, és?

 - És hát… Nem férfiről van szó. Fehérnép az, álruhában.

 - Férfiruhában? Egy nő? Miért nem ezzel kezdted? – ragadja meg a katonát vállánál fogva rémülten.

 - Őfelsége, én – hebeg, aztán elhallgat.

 - Hol van most? Hová vittétek? Vezess hozzá azonnal! – követeli kétségbeesetten.

 Ösztönei bajt jeleznek, rosszat sejt. Egy nő férfiruhában. Csak egyetlen olyan nemes hölgyet ismer, aki erre vetemedne, bár egyszer már megtiltotta neki. Ha azonban mégis ő, és álruhában jött, nem a kocsiján, Sebastiannal együtt, akkor valóban baj lehet. Megeshet, hogy valóban menekült valahonnét, vagy valaki elől, nem pedig saját kezével akart véget vetni életének. Vajon tudja, hogy mi történt a kastélyban, mióta megérkezett? Vajon…lehet, hogy mégis vízbe akarta fojtani magát, mert tudomást szerzett arról, ami az elmúlt néhány napban itt végbe ment?

 - Erre őfelsége! Az egyik vendégszobában!

 Hevesen dobogó szívvel indul neki, lépéseit egyre gyorsítja, míg nem azon kapja magát, hogy lélekszakadva fut végig a folyosókon, ajkával kedvese nevét formázva szüntelen, némán. Meg sem kell állnia megkérdezni, melyik szobáról lehet szó, épp akkor lép ki az orvos az ajtón, mikor odaér. Félrelöki a meglepődött férfit és beront. Legnagyobb meglepetésére a szoba azonban üres.

 - Kit keres, őfelsége?

 - Hová vitték? Hol van a lány, akit behoztak?

 - A szomszéd szobában. Épp csak egy párnáért jöttem át.

 Escalus ismét félrelöki az orvost, aki ezúttal már felháborodik, ám rövidesen rájön, hogy nem személyeskedésből teszi ezt vele az ifjú, csupán aggódik valamiért, vagy még inkább valakiért.

 A herceg csillapodni próbál, mielőtt benyit a második szobába. Két széken száradni kiterített ruhákat lát, melyekből még most is csepeg a hideg folyóvíz. Megborzong, ahogy elképzeli, milyen érzés lehetett alámerülni a hűvös hullámok közt, vacogva fázni, ahogy az ázott ruhák mázsás súlya egyre lejjebb és lejjebb húzza az embert a meder aljára.

 A szoba másik felében ágy, benne fiatal nő sziluettje rajzolódik ki a vékony lepedő alatt. Escalus egy pillanatra elmereng az alakot bámulva, majd megrázza fejét és közelebb lép, hogy láthassa a beteg arcát. Kinyújtja kezét, hogy megérinthesse a hófehér bőrt. Csak így hiszi el, hogy valóság, amit lát. Egy rémálom vált valóra. A máskor rózsás arc most halottsápadt, a piros ajak kékes színárnyalatot öltött. A sűrű, hosszú pillák sötét árnyékot vetnek a szem alá, a fekete haj csurom víz még.

 - Hozzatok azonnal takarót, paplant, dunyhát, amit találtok! Száraz ruhát rögtön! Mindjárt megfagy a szegény pára! Készítsetek forró fürdőt, nehogy megfázzon.

 - Uram, ismeri tán a hölgyet? – kérdi az orvos bizalmatlankodva.

 - Igen. Lady Lucy személyes jó barátom. Éppen nála vendégeskedtem hazatértem előtt. Az esküvőmre is meghívtam, minden bizonnyal ezért érkezett, de hogy miért került ilyen helyzetbe, azt nem tudhatom, míg fel nem ébred. Mire vártok még – kiált a katonára és az orvosra -? Siessetek, gyerünk!

 A két férfi elsiet, Escalus az ágy szélére ül. Egy darabig csak nézi a lepedő alól kilátszó meztelen vállat, nem meri megérinteni a puha bőrt. Végigméri a kecses nyakat, a kerekded arcot. A lány nincs eszméleténél, de felsóhajt. Álmában is őt hívja, az ő nevét suttogja, ahogy mondták.

 - Sajnálom, Lucy – törnek elő belőle a könnyek, majd felemeli és magához szorítja a lányt, hogy saját testének hőjével melegítse, míg segítség nem érkezik.

 Rég hiányzott neki ez az ölelés. Már attól tartott, soha nem érezheti ismét, és most újra előveszi a félelem. Lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy karjaiban tarthatja szerelmét. Arcát a nedves, fekete hajzuhatagba fúrja, s ahogy ujjait végigfuttatja a hát puha, meztelen bőrén, újabb és újabb érzések kerítik őt hatalmába. Vágy kél benne, hogy birtokolhassa a lányt és megannyiszor ölelhesse még így magához őt, de nem ebben az állapotban, hanem forrón és élettelin, szenvedélyesen, de mégis finoman, kedvesen. Emellett némi gyűlölet és bosszúvágy vetődik fel benne, mikor ujjait Lucy hátán végigfuttatva forradó hegeket talál. Elátkozza Richardot, amiért kezet mert emelni unokahúgára, és ennyi szenvedést okozott neki, de átkozza magát is, mert tudja: az a fájdalom sokkal gyötrelmesebb, amit ő fog okozni szerelmének, mert ő nem a testét, hanem a szívét, lelkét vette célba akaratlanul is a friggyel, melyet megkötni készül. Bár még sohasem látta menyasszonyát, Isabellát, mégis, gyűlölete felé irányul, amiért elválasztja majd őt attól a nőtől, akit nem a rangja, hanem szíve választott.

 - Es…calus…

 - Igen! Itt vagyok! Itt vagyok, Lucy! Itt vagyok, kedvesem! – válaszol az ébredező lánynak.

 Lucy érezve a férfi testközelségét, belesimul annak ölelő karjába. Belemarkol a herceg ruhájába, kezét görcsösen összeszorítja, ahogy a sírás is szorongatja torkát. Arcát kedvese ingébe fúrja, hallgatja annak szívverését, mélyen beszívja illatát, hogy meggyőződjön róla: valóban ő van itt, és tényleg őt öleli. Ahogy Escalus nyugtatóan simogatni kezdi hátát, érzi, hogy visszatér tagjaiba a melegség, az élet. Talán még van remény. Szabad utat enged hát a zokogásnak.

 - Minden rendben lesz, kedvesem! Nyugodj meg! Nemsokára kapsz száraz ruhát, takarót, ételt, italt, forró fürdőt, mindent, ami kell. Rendbe fogsz jönni – mondja, de inkább csak magát próbálja vele biztatni.

 - Nekem csak te kellesz – fonja karját a férfi köré szorosan -! Senki és semmi más. Nekem ne hozzanak semmit, ha te nem maradhatsz, ha nem lehetsz az enyém. Inkább meghalok, mintsem hogy elveszítselek!

 - Szóval igaz? Valóban magadtól ugrottál a vízbe? Bele akartad magad fojtani?

 - Igaz az, hogy te mást veszel nőül? Igaz, amit hallottam? – kérdez vissza válasz nélkül.

 Escalus szinte megfagy. Szeretne őszinte lenni, de nem tud. Túlságosan fáj neki is a valóság. Keze megdermed a levegőben, lehunyt pillái alól újabb és újabb könnycseppek gördülnek alá. Képtelen még csak bólintással is jelezni a lánynak.

 - Escalus – tolja magát kicsit hátrébb Lucy.

 Ahogy messzebb kerül a hercegtől, a lepedő egyszerűen lecsúszik válláról, felfedve a lány még épp csak serkenő bájait.

 - Igaz ez? – kérdi újra.

 Escalus lehajtja fejét. Képtelen a lányra emelni tekintetét. Összeszorítja fogát, szívébe szörnyű fájdalom tép. Az igazság. Nem veheti őt feleségül. Mást fog holnap oltár elé vinni.

 - Felelj kérlek! Kedvesem! Legalább nézz a szemembe! Könyörgöm! Mondd, hogy csak az enyém vagy, senki másé! Mondd, hogy nem te akartad ezt így! Kérlek!

 Lucy az ifjú álla felé nyúl, fel akarja emelni, hogy láthassa arcát, de az nem hagyja. Helyette elengedi öleléséből, feláll és hátat fordít. Távozni készül.

- Escalus! – kiáltja utána Lucy, de hangja zokogásba fúl.

 Az ajtó becsukódik a herceg mögött. Lucy visszazuhan párnájára, összehúzza magát. Testét görcsös sírás rázza, amit némán, ajkába harapva próbál visszatartani. Kiserkedt vér ízét érzi szájában. Ettől kénytelen feladni erőfeszítéseit, előtör belőle a nemrég érzett végtelen keserűség és bánat, ami a vízbe ugrásra kényszerítette. Most azonban jártányi ereje sincs, így egyszerűen csak fekszik az ágyban.

 Mikor kissé lejjebb hagy indulata, kinyitja szemét és körbenéz a szobában. Szemügyre veszi ruháit, megnyugvással veszi tudomásul: még kardja is itt van, az egyik széknek nekitámasztva, csizmája mellett.

 - Csizma! – villan fel tekintete, és kiugrik az ágyból.

 Csizmája után kap, melynek szárából előrántja tőrét. Elszántan nézegeti, szemöldökét összeráncolva gondolkodik valamin. Ha nem lehet Escaluszé, nem is akar soha senki másé lenni. Nem tudna nélküle élni, és ezt be is fogja bizonyítani. Reméli, szerelme megbocsájt majd neki ezért, de meg kell értenie feltétlen hűségét, ragaszkodását és őszinte szerelmét.

 Égető fájdalmat érez, ahogy a penge bőrét felhasítva húsába mar. Meg akar szabadulni tőle, ahogy immár értelmetlen életétől is. Kihúzza magából a fegyvert, ám ahogy azt megemeli, hogy jobban lássa, látása elhomályosodik, érzékei hirtelen semmivé foszlanak és a véres lepedőbe tekeredve elterül a földön. Már csak hallja, de nem látja, nem érzi, ahogy az ajtó kinyílik, és a szörnyű látványra betoppanó katona jajveszékelve fekteti őt vissza az ágyra. Az orvost már egyáltalán sehogy sem érzékeli, mikor kitekeri őt a vörösre festődött, lyukas rongydarabból, hogy megvizsgálja a mély, erősen vérző sebet Lucy bordái közt.