- Tarquin! – kiáltja döbbenten, mire ellenfele a meglepetés erejét használva kiüti kezéből a fegyvert és földre löki őt.
- Utolsó kívánság? – kérdi gúnyosan nevetve, kardját a földön fekvő nemes szívének szegezve.
- Tarquin Ravenwood! Tudtam, hogy ismerlek valahonnan!
A szőke ifjú elsápad, hátrébb lép kissé, közben fegyverét támadásra készen tartja.
- Hát persze – nevet fel a még mindig lent heverő Lucy -! Tarquin Ravenwood! Hát nem ismersz fel, barátom?
- Ki vagy te? – sziszegi villámló szemekkel.
- Nem is emlékszel rám?
- Lehetetlen! Ti mind…
- Nem, Quinn. Én és a bátyám túléltük. Anyámat a szemem láttára ölték meg, apánk azonban elvitt minket fivéréhez, hogy ott biztonságban legyünk. Csak utána ment vissza a végső küzdelemre.
- Ezért halt meg az én apám! Miattad! – üvölti, és már le is sújt.
Lucy épp csak félre tud gurulni a csapás elől, egyik tincse azonban ott marad, így a kard áldozatává válik.
- Quinn – ugrik fel Lucy rémülten -! Állj már meg! Elment az eszed?
A lány érzi, hogy csapdába szorult. Ellenfele meghátrálásra kényszeríti őt, míg egy fának nem ütközik.
- Apám védte a te apád hátát, míg az gyáván megfutamodott! Miattad kerültem ide! Miattad veszítettem el mindent!
- Quinn, kérlek, csillapodj – nyújtja előre egyik kezét kitárt tenyérrel, védekezőn -! Apám nem megfutamodott, csak minket mentett ki, aztán visszatért kastélyába! A te apád hősként halt meg, mert segített megmenteni két gyermeket!
- Az egész életem! Minden miattatok!
Magasra emeli kardját, egészen feje fölé. A pengén megcsillan a napfény, de mielőtt élő húsba vághatna, Quinn elterül a földön. Egy pillanat sem kell neki, könnyűszerrel fordítja le magáról a Lucyt elszántan védelmező Elenát, és a lány fölé kerül. Most ő van előnyben, ám nem sokáig. Mielőtt egy ujjal is hozzáérhetne az alatta fekvőhöz, a vadászruhás letépi őt Elenáról és hátára fordítja. Késlekedés nélkül térdel bal lábával Tarquin mellkasára, jobb csizmaszárából előrántva és döfésre emelt tőrét.
- Gyerünk – sziszegi a fiú -! Ölj meg!
- Nem! – villantja összeszorított szemét elkeseredett dühvel régi barátjára.
- Gyáva vagy! Elkényeztetett ficsúr – vigyorog újra, mire Lucy bal kézzel iszonyatos pofont ad.
- Ne merd még egyszer kimondani!
- Akkor ölj meg!
A lány keze lesújt, tőre könnyedén fúródik be. Egy hang sem hallatszik, valahonnét mégis madarak reppennek fel.
- Gyere Elena. Tovább megyünk – húzza fel ámuldozó kísérőjét a földről -. Köszönöm, amit értem tettél, de szükségtelen volt. Egy ilyen gyáva alak túl gyenge ahhoz, hogy meg tudjon ölni, és túl gyáva szembenézni az igazsággal. Kérlek, a jövőben kíméld meg magad az ilyesfajta megnyilvánulásoktól. Vigyázz magadra. Maradj életben – húzza fel maga mellé az idő közben felszerelt nyeregbe.
- Itt ne hagyd ezt a drága tőrt! – kiáltja utána az első félelméből feleszmélő Tarquin, kihúzva a földből az említett fegyvert.
Lucy valóban nem akarta őt megölni, csupán alaposan ráijesztett. A penge egy hajszállal jobb füle mellett fúródott a földbe, sértetlenül hagyva őt, csupán egy szőke tincset lemetszve a földön heverő fekete mellé.
És igen, a lánynak igaza volt. Gyáva. Félt, hogy Lucy megöli őt, magának viszont nem lett volna bátorsága végezni rég látott ismerősével, bármennyire is fájlalta múltját. Mikor ellenfele háttal a fának ütközött, ő pedig feje fölé emelte kardját, valami megtörött benne.
- Ha már ellenségnek ilyen csapnivaló vagy, légy a szövetségesem – válaszolja, kezét fegyveréért nyújtva.
- Mégis miért?
- Mert valamikor barátok voltunk. Mindketten sokat vesztettünk, de én már megbosszultam és lezártam a múltat.
- Ezt hogy érted?
- Megöltem Morpheuszt.
Tarquin szemei elkerekednek, álla leesik, szava akadozik.
- Te..te..egyedül? Morpheus Tepes…halott?
- Igen, halott. De nem egyedül tettem. Bátyám is segített benn.
- Bátyád? Akkor te…
A kérdést szükségtelen befejeznie, mindketten tudják, miről van szó. Elena azonban nem sejt semmit, Lucy pedig még nem akarja felfedni titkát, ezért csak egy bólintással jelzi: igen, én vagyok az. Tekintetében egy kérdés rejlik: velem jössz?
Tarquin, mintha megbabonázta volna a méregzöld szempár amelybe bámul, habozva nyögi ki:
- Veled megyek. És visszavonom, amit mondtam. Nem tartalak gyávának. Egyáltalán nem.
- Van lovad – kérdi hirtelen, mintha az utolsó mondatot meg sem hallotta volna -? Szükség lesz rá, ha velem tartasz.
- Van. Mindjárt jövök. Itt várj. Illetve nem is. Gyere velem. Szeretnélek bemutatni valakinek.
- Gyerünk, Elena. Leszállunk – segíti le az addig néma lányt a földre, majd ő is lehuppan.
Lágyan ér földet, mozgása akár egy macskáé. Eltűnnek a fák között, néhány perc múlva egy kis táborhoz érnek. Lakosai nyüzsögni kezdenek, amint meglátják Quinnt, viszont gyanakodva figyelik a két idegent.
- Ne féljetek tőlük. Barátok – nyugtatja őket a piszkosszőke fiú, és kísérőihez fordul -. Ők itt az én embereim. A vezérüknek tekintenek. Az én feladatom, hogy megóvjam őket és segítsek nekik. Elena, ugye?
- Igen – biccent a lány sértődötten.
- Kérlek, te maradj most itt. Csak Lu…
- Walter – szakítja félbe hirtelen Lucy, belefojtva a szót gyermekkori barátjába.
- Igen. Walter. Bocsánat, majdnem összekevertem neved fivéredével. Udvariatlanság lett volna, ha Lucasznak nevezlek.
- Semmi gond – pillant hálásan a gyors megértésért.
- Gyere velem – hívja magával.
Átvágnak a táboron, majd mikor már biztosan senki sem figyeli őket, Quinn megáll, hogy alaposan szemügyre vegye a vadászruhást.
- Megváltoztál – mondja végül.
- Ahogyan te is. Felnőttünk.
- Walter – mosolyodik el csibészesen -! Jó kis név!
- Apámé volt.
- Jól tudom. És miért vetted fel? Miért férfiruhában utazol?
- Gyorsabb és biztonságosabb.
- Szóval a lány még csak nemrég csatlakozott hozzád. Talán éppen ma, vagy tegnap. Máskülönben ismerne, és tudná igazi kiléted, Lucy.
- Jól következtetsz. Kinek akarsz bemutatni? – vágja rövidre a beszélgetést.
- Tényleg nagyon megváltoztál. Hűvös vagy, kimért és türelmetlen. A legkevésbé sem barátságos.
- Mit vársz? Néhány perccel ezelőtt még meg akartál ölni. Főleg, miután rám ismertél.
- Sajnálom. Dühös voltam. Egy régi sebet szakítottál fel megjelenéseddel. De azt hiszem, bármenyire is megváltoztunk, egy dolog mégis közös bennünk: szépen tudunk üdvözölni egy rég nem látott barátot.
- Az már biztos.
Mindketten felnevetnek. Tarquin megjegyzése célba talált. Némán, szomorú tekintettel fürkész a zöld szempárt, a sápadt arcot. Kinyújtja megkeménykedett, erős, férfias kezét, felemeli Lucy állát, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve magához rántja, szorosan átöleli és forrón, szenvedélyesen megcsókolja. A lány heves gyűlölettel taszítja el Quinnt, jobb kezét óriási pofonra lendíti. Az ütés hatalmasat csattan, Tarquin pedig félig a szégyentől, félig pedig a pofontól vörös arccal mered előre.
- Sajnálom – mondja Lucy.
- Én is.
- Vőlegényem van – teszi hozzá ridegen.
A fiú zavartan néz fel, mint akit egy édes álomból a szörnyű valóságra riasztottak fel. Szeme könnyes, de nem biztos, hogy az ütés erejétől, vagy a bánattól csordult ki arcára.
- Valóban? Nem tudtam.
- Azt sem tudtad, hogy életben vagyok.
- Igaz. De a szívem mélyén mindig reméltem. Anyám szentül meg volt győződve róla, hogy ti elvesztetek. Csak bennem élt a remény, hogy egy nap újra láthatlak majd. És te? Te gondoltál rám?
- Nem tudtam. Azután a szörnyű nap után nem akartam emlékezni. El akartam felejteni mindent, ami a múltam része.
- Engem is. Szép. Minden bizonnyal ezért jegyezted el magad valaki mással. Valaki nemessel, aki örömtől repeső szívvel várja érkezésed, mert elcsavartad a fejét. Csak nem épp Escalus herceg az?
- Honnan tudod? – rémül meg Lucy.
- Összeraktam a képet – biccent keserű mosollyal, hangjában némi lemondással.
- Mégis miből?
| 
