Ám félelmem hiábavaló volt. Még csak hozzám sem ért senki, nem hogy bántott volna. Hallottam, ahogy megtalálónk furcsán, szakadozva veszi a levegőt, mintha ő is hüppögött volna. Bátorságot gyűjtöttem, és felnéztem rá.

 Megtört, fájdalmas grimaszba torzult, összeszorított szemű, piszkos, véres arc, melyet épp elkezdtek tisztára mosni a keserű kínkönnyek. Így még soha életemben nem láttam ezt az arcot, soha így sírni, zokogni, de még soha csak szenvedni sem. Volt már gondterhelt, szomorú, nevetős, mosolygós, komoly, vidáman grimaszoló, de ilyen még egyszer sem. Torkom teljesen ki volt száradva, hangom remegett a félelemtől, de mégis megszólaltam, apró kezeimet a férfi felé nyújtva, hogy vegyen fel, emeljen ki innen a szekrényből. Azt akartam, vigyen el innen a bátyámmal, minél hamarabb, minél messzebbre.

 - Apám!

 - Kicsim – szólt hirtelen rám emelve könnyes tekintetét édesapám-! Ugye nem esett semmi bajotok? Lucassal mi van?

 - Apa, apa!

 Annyira erősen zokogtam, mást már nem is tudtam mondani, csak ezt az egy szót hajtogattam. Édesapám erős karjai most remegve emeltek ki, majd utánam a még mindig alvó Lucast. Magához szorított minket. Ölelésében éreztem mindazt a fájdalmat, szenvedést, és tehetetlen dühöt, amit ő érzett.

 - Apa! –mondtam erőtlenül, halkan.

 - Édes kicsikém! Semmi baj! Elviszlek titeket innen, most azonnal.

 - A mama, a mama –próbáltam mutogatni a szoba másik felébe, de Édesapám épp úgy fordult, hogy ne lássak oda, miközben elindult kifelé-! Ne hagyjuk itt!

 - A mama most nem tud velünk jönni.

 - Ott a mama! Ne hagyjuk itt, kérlek, Papa!

 - Hagyd, most alszik. Elaludt, ne keltsük fel.

 - Nem, anya nem alszik! Tudom. Láttam, mit csináltak vele azok az idegenek!

 Hirtelen kikerekedtek apám szemei, riadtan nézett rám, majd hirtelen felvetette a fejét, még jobban igyekezett velünk. Ahogy szinte futott, belekapaszkodtam a nyakába. Arcomat sós könnyek mosták, de nem az enyém volt, azok már elfogytak, és felszáradtak. Már nem tudtam sírni, annyira kimerültem. A cseppek fentről érkeztek, édesapám szemeiből. Végiggurultak arcán, majd álláról lecseppenve az én arcomon landolt egy részük.

 Innentől kezdve már csak egy-két emlékfoszlány maradt meg abból a napból, mert szinte lépten-nyomon elbóbiskoltam pár percre a fáradtságtól, és az aznapi többszörös sokktól. Már alig-alig emlékszem, ezek közül is mi volt álom, vagy mi is történt meg valójában.

 Zihálva ébred fel, teljesen leizzadva, összegyűrt ágyneművel. Párnája a földön, takarója is félig lelóg már. Hirtelen mozdulattal felül és benyúl alá. Keze hideg, kemény tárgyat tapint: egy markolatot. Előhúzza, nézegeti, ahogy a felkelő nap első sugarai milyen szépen csillognak az ezüsttel bevont, hibátlan, erős acélpengén.

 Azóta a nap óta minden egyes lefekvéskor azt érezte, nincs biztonságban. Sokáig fivérével egy ágyban töltötték az éjszakát, hogy el tudjon aludni, ám az idő múlásával ez egyre kevésbé volt elfogadható, hogy egy fekhelyen osztozzon bátyjával. Azóta kardjával együtt hajlandó csak nyugovóra térni.

 Rettegett attól, hogy éjszaka álmában megtámadják, és nem lesz ideje védekezni, fegyvert keresni. Sosem lehet tudni, mit hoz a következő pillanat, erre hivatkozott. A sok harcban már megtanulta jól: jobb félni, mint megijedni, így jóra és rosszra egyaránt igyekszik felkészülni, amennyire csak lehetséges.

 Évek óta elzárkózott az emberektől, nem akart másokat megszeretni, arra gondolva, hogy így nem tarthatják őt sakkban ellenfelei, szerettei felhasználásával. De leginkább attól félt, hogy ha közel enged magához valakit, akkor azt bármikor el is veszítheti.

 Kimászik az ágyból, közben feldöntve az ágy mellé állított tegezt, kiborítva tartalmát. Nekiáll össze szedegetni a nyilakat, majd mikor végzett, vizet tölt a mosdótálba, hogy felfrissítse magát. Gyorsan megmosakszik, majd felöltözik.

 Vadásznadrág és csizma, egyszerű fehér ing, és mellény. Szokás szerint. Páncél alatt számára ez a kényelmes. Nem mintha komoly páncélzattal rendelkezne: egy-két egyszerű, de tartós, erős pajzs karra, vállra, lábra, és egy könnyű mellvért. Akárcsak fivérének. Sisakot egyikük sem hord.

 Fésűt vesz elő, s készülődés közben tükörképét bámulja. Hihetetlen, hogy mennyire hasonlítunk egymásra bátyámmal. Nem csoda, ikrek vagyunk. Hollófekete, szög egyenes hajunkat, és méregzöld szemünket édesapánktól, míg hófehér bőrünket, és sokak szerint elbűvölő arcunkat édesanyánktól. Ám a vonzó külső nem takar túl szép belsőt…

 Gyermekkoruk óta tanulják a kardforgatást, íjászatot, vadászatot és egyéb harcművészeteket. Nem egyszer voltak már őrjáratozni a közeli erdőkben és falvak környékén esténként. Ellenőrzik és kiirtják a kisebb-nagyobb vérszívó hordákat. Bár még csak tizenöt évesek múltak, mégis rengeteg vér tapad kezükhöz. Bűntudatuk persze nincs, hisz nem ártatlan, hanem gyilkos véréről van szó. Ők a Van Helsingek, akik arra tették fel az életüket, hogy elkapják az ártatlan embereket ölő, gonosz vámpírokat. A legnagyobb múltú és egykor legerősebb vadászklán. Egy család, egy hivatás.

 Épp amint befejezi az öltözködést, kopogtatnak az ajtón. Lucas az, reggelizni invitálja. Mielőtt lemegy, gondosan bezárja ajtaját, a kulcsot pedig zsebre teszi. Semmit sem bíz a véletlenre.

 Lent az ebédlőben mély, nyomott csend ült a belépő emberekre. A két fiatal köszönt nagybátyjuknak, majd helyet foglaltak az asztalnál. Csendesen és lassan fogyott el az étel a tányérokról. Senki sem szólt egy árva szót sem, még csak egymásra sem néztek. Nem mertek. Ezen a reggelen nem. Érezték, ez a búcsú reggele – lehet, hogy most látták egymást utoljára.

 Szüleik gyilkosa végre a közelbe ért, nem habozhattak. Fiatalok és erősek, most kell megtenniük életük egyik legnagyobb lépését, ha nem akarják örökre elveszteni az esélyt, hogy bosszút állhassanak.

 - Gyermekeim… Mielőtt elmentek… Még szeretnék elmesélni valamit. Tudom, milyen vasakaratotok van, nem tudlak meggyőzni benneteket, hogy maradjatok. Olyanok vagytok, mint az öcsém volt.

 Felálltak az asztaltól, Richard intett, hogy kövessék. Egyenesen a keleti toronyhoz mentek, a legfelső terembe. Oda, ahová eddig tilos volt belépniük. Ahogy a kulcs elfordult a zárban, mintha évtizedes titkokról zuhant volna le a lakat. Amint beléptek, a fiatalok elámultak azon, amit láttak. körös-körül különböző fegyverek: kardok, tőrök, lándzsák, szúró és vágófegyverek a falakon, polcokon. Középen egy asztal állt, körülötte különböző mintára faragott székek, rajtuk nevekkel. Míg Lucas a fegyvereket vizsgálta, testvére az asztalt járta körbe. Kezét végigfuttatva a székek háttámláin, neveket olvasott. Az asztalfőnél Walter neve állt.

 - Walter? – kérdezte meglepődve.

 - Igen. Apád volt a vezető. Ezek a székek itt valaha mind élő személyeké voltak. Már csak három van, amire még jogos tulajdonosa ülhet. A többiek elestek az állandó csatározásokban.

 - De miért apám volt a vezető?

 - Mert én nem éreztem magam elég erősnek hozzá. Kettőnk közül mindig ő volt a határozottabb. Pont, mint ti. Ráadásul én akkor…én akkor veszítettem el a feleségem. Össze voltam törve. nem lettem volna képes a saját életemet sem megvédeni, nemhogy még azokét, akik a kezembe tették az övükét. Ezért kértem meg apád, hogy vegye át ő a vezetést. A többiek egy szó nélkül beleegyeztek, sőt, támogatták az ötletem.

 Ahogy megérintette apja székét, kellemes bizsergés futott át testén, mintha egy ölelés lett volna…Walter…édesapám…

- Ahogy látjátok, néhány szék ugyan azzal a mintával van díszítve. Ők egy vidékről származtak. Az apák székei, mellettük a fiaiké.

 - De a mi mintánkkal öt szék van. Walter, Richard, Benjamin – tartott egy rövid szünetet - … Lucas és az enyém. Ha nem tévedek, előbb elmondásod alapján Benjamin tehát a te fiad… Ugye, Richard bácsi? De akkor hol van? Mi történt vele?

 - Ezért hívtalak ide titeket. Üljetek le, elmesélem…