Az elkövetkezendő két nap csendben, nyugalomban telt el. Richard és Benjamin csak egyszer-egyszer vetettek egymásra cinkos pillantást, de tervüket nem hozták fel újból. Escalus hol a felhők felett járt, mikor Lucyvel sétált, beszélgetett, hol pedig gondolataiba merülve, mélyen elmerengve ücsörgött szobájában, a jövőről, lehetséges problémákról és azok megoldásáról elmélkedve. Valami nyomta a szívét, de erről senkinek sem beszélt. Még kedvesének sem.

 Lucy határait próbálgatta, az első szerelem édes ízét kóstolgatta. Időnként úgy repesett, akár egy kisgyermek, ám mikor egyedül volt, elővette a fájdalom és gyász. Ilyenkor félt. Nem akart egyedül maradni. Főleg nem akkor, amikor végre kezd megnyílni, megismerni az igazi szeretetet. Vigyázott a szívére, nehogy összetörjék.

 Valaki a kastély falain kívül türelmetlenül várt, hogy bosszút állhasson. Sötét lelkében még érzett némi fényt, a szeretet utolsó szikrái még nem hagyták fájó szívét kővé dermedni.

 Harmadnap a szokásos séta helyett lovagolni vágyott a két fiatal. Lucy meg akarta mutatni Escalusnak a környéket, hol játszottak, hol edzettek, hol vadásztak, vagy épp pihentek néhai bátyjával. Vígan múlatták az időt, míg az erdő közelébe nem értek. Ott kiáltozást hallottak, mintha valakit csapdába ejtettek volna.

 - Segítség! Segítség!

 - Hiába ordítasz, mint a fába szorult féreg. Úgy sem hallanak meg.

 - Honnan veszitek? Segítség!

 - Na, add csak szépen ide azt! Mit viszel a mellényedben?

 - Semmi közötök hozzá! Eresszetek utamra! Királyi követ vagyok!

 - Hallottátok, fiúk? Akkor annál inkább megfogjuk! Még a végén egy nagy fogást szalasztottunk volna el!

 A két fiatal úgy dönt, nem tétováznak, ha megtalálják a hangok forrását. A követ minden bizonnyal Escalus után jött, neki hozva valamiféle fontos üzenetet. Mindenképpen tudnia kell, mi állhat abban a levélben. Halkan előrébb léptetnek, nehogy belebotoljanak a banditák egyik őrszemébe. Néhány faág közt kilesve megpillantanak egy díszes ruhájú, fiatal fiút egy pej ló hátán, körülötte útonállók. Az egyik férfi kezében tartja a nemes hátas zabláját, így féken tartva az állatot. Ketten kardot szegeznek a lovasnak, rajtuk kívül még négyen vannak. Az egyik hetykén áll a követtel szemben, lábai terpeszben, köpcös alakja kihúzva, karját mellkasa előtt keresztbe teszi. Pimaszul felesel áldozatával, bár látszólag ő maga fegyvertelen.

  - Lucy, menj vissza azonnal, és hívj segítséget! – súgja védelmezőn a herceg kedvesének.

 - Még mit nem – ellenkezik az szikrázó szemmel.

 Kapva kap az alkalmon, hogy végre újra harcolhat. Némán előhúzza nyerge alá rejtett kardját, amivel alapos meglepetést okoz jegyesének. Escalus döbbenetét fokozza, hogy a következő pillanatban a lány vágtázva indul az útonállók felé. Gyorsan utána indul, kivont pengével támad ő is. Lucy kardja lapjával akkorát csap a neki háttal álló bandavezér tarkójára, hogy az ájultan csuklik össze. A többiek látván a kellemetlen rajtaütést, fejüket vesztve rohannak a fegyveres, lovas fiatalokra. A követ, kihasználva a pillanatnyi zavart, előrántja saját fegyverét, maga is beszáll a viaskodásba. Hárman hamar szétkergetik a gyülevész banditákat, az alélt vezért a követ lovára emelik keresztbe.

 - Őfelsége – ereszkedik térdre a követ -! Köszönöm a segítségét. Ki gondolta volna, hogy pont felséged fogja megmenteni az életem! Köszönöm felség! És önnek is köszönöm, kisasszony! Igazán bátor ifjú hölgy! – csókol kezet Lucynek.

- Ő itt Lady Lucy Van Helsing, a menyasszonyom.

 - Méltóságos asszonyom –hajol meg tisztelettudóan, és még egyszer kezet csókol, bár enyhén megütődik a „menyasszony” kifejezés hallatán.

 Escalus észreveszi a meglepettséget szolgája szemében, de most nem akar belemenni, kifejteni ezt a követnek. Mielőbb vissza akar érni a kastélyba, hogy a banditavezért átadhassák Richardnak, zárassa tömlöcbe.

 - Kedvesem, ő Roderick, a családom egyik legfontosabb bizalmi embere. A legjobb követünk.

 - Igazán örvendek, sir.

 - Megtiszteltetés, méltóságos kisasszony.

 - Mi hírrel jöttél, mondd? – kérdezi, miután felszökken nyergébe.

 - Nem jóval, felség, sajnos nem jóval.

 - Halljam, minél hamarabb – fordul oda aggódva.

 - Kérem, előbb szabaduljunk meg ettől a gazembertől! Nem érzem magam biztonságban egy lovon egy ilyennel – bök hátra lova felé.

 A herceg érti, mire gondol valójában Roderick. Nem akarja Lucy előtt elmondani, miért van itt, mi hírt hozott. Valami komoly lehet, tényleg sürgős és… Csak nem otthon történt valami szörnyűség?

 - Induljunk. Kedvesem, siessünk vissza, mielőtt magához tér foglyunk.

 - Rendben. Ha a követ úr nem érzi magát jól, én átveszem a terhét. Táncos egy pillanat alatt visszaröpít bennünket a kastélyba – farol a másik lovas mellé, és egyszerűen áthúzza az alélt testet saját nyerge mögé.

 Megmarkolja a férfi övét, nehogy az leessen mögüle az út során, és már ott sincs. Jegyesének ideje sincs ellenkezni a csomag átvétele miatt, máris vágtára sarkallja lovát, hogy utolérhesse őt. A követ csak ámul és bámul. Valamiért nem tetszik neki a lány viselkedése. Szokatlan. Túlontúl férfias. Egy nő, aki harcol, és így lovagol… Ráadásul a herceg pont őt jegyezte el… Ebből még botrány lesz Clearhavenben. A királynőnek nem fog tetszeni ez a bolondéria.

 Mire Escalus beér a kastély kapuján, Lucy már Táncost vezeti az istállóba. A banditavezért két kapuőr kötözi, egy vödör vízzel magához térítik, felhúzzák a földről a szitkozódó férfit, majd elhurcolják. Leszáll hát lováról, s az istállófiú gondjaira bízza Ezüstnyilat és Roderick jószágát, Szelest. A herceg szobájába hívja a követet, négyszemközt akar vele beszélni.

 Lucy idegesen járkál fel és alá, Richard pedig az útonállót faggatja, hátha ki tud szedni belőle valamilyen információt az üzenetről, amit királyi vendége kapott, ám hiába. A bandita nem tud semmit.

 Jó egy óra eltelik, mire a herceg ajtaja kinyílik, de ő maga nem jön ki, csupán vendége távozik lehajtott fővel, sietősen. Lucy persze azonnal besiet, aggódván Escalus miatt. A szobába lépve látja, amint a férfi ágya szélén ülve arcát tenyerébe temeti. Teste hangtalanul rázkódik a visszafojtott sírástól. Becsukja maga mögött az ajtót, de habozik.

 - Kérlek, most ne. Hagyj magamra egy kis időre – szól a herceg fojtott hangon, de továbbra is rejtegetve könnyes arcát.

 - Nem. Sosem hagylak magadra. Jóban, rosszban melletted leszek. Engedd, hogy a támaszod lehessek – ül le mellé az ágy szélére, és átkarolja kedvesét -. Aggódom érted.

 - Kedves tőled, köszönöm. De ez nem segít.

 - Szabad tudnom, mi történt, ami ennyire elkeserített téged?

 - Az apám. Vadászbalesetet szenvedett. Már nincs sok ideje hátra. Azonnal haza kell utaznom. Talán már nem is látom többé. És még el sem tudtam tőle búcsúzni, mikor ide jöttem. Nem tudta, hogy menyasszonnyal térek majd haza. Meg akartam lepni vele a szüleimet – emeli fel könnyes tekintetét, de nem néz a lányra.

 - Igazán sajnálom. Őszintén.

 - A sajnálat nem gyógyítja őt meg! Nem adja vissza az életét – sírja.

 - Tudom. Én mindkét szülőmet elveszítettem, még egészen kislány koromban. Négy éves voltam, mikor édesanyámat a szemem előtt…

 A férfi nem szól többet, csak szomorúan a lány vállára hajtja fejét. Megnyugtatja Lucy közelsége, és ha bánatán nem is enyhíthet, de mérsékli fájdalmát, csillapítja szomorúságát a szeretett lény közelsége. Maga mellett tudhatja őt, történjék bármi, és ez némi biztonságérzetet nyújt neki. Egy kapaszkodót, amiben bármikor megfogódzhat, ha szüksége van rá.

 Lucy gyengéd mozdulatokkal, kissé félve nyúl jegyese felé, gyengéd mozdulatokkal simogatni kezdi őt, hogy elcsitítsa. Mint ahogy anyja tette vele, egészen apró gyermekkorában, valahányszor félt valamitől. Ujjait a férfi homlokától indítja, hátratűr egy kósza tincset, egészen Escalus nyakáig futtatja ujját a bársonyos bőrön. A herceg kellemesen megborzong, jól esik neki az érintés. Egy darabig hagyja, tűri a vigasztalást, míg össze nem szedi magát. Jól esik tudnia, hogy nem kell mindig határozottnak és erősnek lennie, mert van valaki, akinek megmutathatja gyengébbik oldalát is. Aki mellett nem szégyen, ha valami fáj. Letörli könnyeit, Lucy felé fordítja kivörösödött tekintetét.

 - Kérlek, soha ne hagyj el – könyörög, mélyen a lány szemébe nézve -! Maradj mindig mellettem!

 - Itt maradok, ne félj. Veled leszek örökké. Amíg csak élek, mindig a tiéd leszek, szívemmel, lelkemmel, minden erőmmel támogatni és segíteni foglak.

 - Ígéred?

 - A szavamat adom – bólint komolyan.

 Hosszú, fájdalommal teljes csók csattan, minek végén szinte teljesen elválaszthatatlanul ölelik egymást.

 - Nem szeretnél lepihenni kicsit? Jót tenne, ha aludnál. Szóljak Sebastiannak, hogy készítsen számodra teát?

 - Köszönöm, sosem szerettem. Nem tudom, hogy mennyire leszek képes pihenni, de megpróbálok. Ezernyi gondolat és érzés kavarog bennem. Ha most apám meghal, akkor az azt jelenti, hogy én leszek az új király. Át kell vennem az ország összes terhét, és úgy érzem, erre még nem állok teljesen készen.

 - Én segíteni foglak. Ott leszek melletted. És biztosan jó uralkodó válik majd belőled, csak higgy magadban. Erősnek kell maradnod.

 Escalus a lány homlokának támasztja sajátját, felsóhajt és lehunyja szemét. A lány kihasználva az alkalmat, apró csókot lehel szerelme ajkára. Mindkettejüknek jól esik, egy örökkévalóságig is eltarthatna a pillanat.

 - Szép álmokat, kedvesem. Pihend ki magad – búcsúzik aztán, feláll és elmegy, az ajtót halkan behúzva maga mögött.

 Escalus komoly kételyek közt marad magára, melyek egyre erősebben szorongatják szívét. Hátradől, befúrja magát a párnák közé. Fejét egyre nehezebbnek és nehezebbnek érzi. Tudja, hogy már nincs több ideje. Még aznap haza kell indulnia, legkésőbb másnap hajnalban, és attól a perctől fogva, hogy átlépi palotájának kapuját, az elképzelhető legnagyobb teher nehezedik majd vállaira. Egy ország súlyát kell hordania, egy hatalmas nép jó királyának lennie, és mindemellett mihamarább megnősülnie, utódot nemzeni, hogy majd legyen, aki átveszi tőle a hatalmat, ha itt az idő. Csak akkor ülhet a trónra, ha megnősül, azt viszont lehetetlen néhány nap alatt elintéznie, koronáját azonban mégis meg kell védenie az arra éhezőktől. Nem is fél, inkább retteg a rá váró feladatoktól, a felelősségteljes döntésektől és a komoly következményektől.