- Nyisd ki, Benjamin! Tudom, hogy itt vagy.

 - Tévedés – szól egy vékony lánykahang -. Ez itt az én szobám, uram!

 - Valóban? És esetleg találkozhatnék is kegyeddel, hogy megbizonyodhassam arról, hogy a fiam nincs itt?

 - Nem lehet – feleli habozva -…

 - Mégis miért?

 - Mert…ö..öltözöm!

 Bentről puffanás hallatszik, valószínűleg egy szék borult fel. Ruhák suhognak, mintha csakugyan öltözködne valaki, méghozzá elég sietősen. Lépések dobbannak a nyikorgó fapadlón, nem is egy ember lépései. Richard már biztos abban, hogy az imént hazudtak neki. Mérgében egy rúgással betöri az ajtót, ami felháborodottan nyekken egyet, miután kivágódik.

 - Tudtam! Úgy tudtam, hogy minden tiltásom ellenére is itt talállak! – kiáltja dühösen a szeme elé táruló látvány hatására.

 - Apám! De miből gondoltad, hogy itt leszek? És miért jöttél utánam? Tán csak nem követtél? – vág vissza idegesen.

 Benjamin egy szál ingben áll zavartan a szoba közepén, a sarokban ágyneműbe burkolózva egy tizenhárom éves-forma lányka gubbaszt pityeregve.

 - Nem megmondtam, hogy ne gyere ide többé? Most azonnal öltözz fel, visszamegyünk a kastélyba. Fontos dolgokat kell megosztanom veled, mégpedig sürgősen! Igyekezz, lent várlak! Elintézem majd a fogadóssal ezt az ügyet. Nem hallgatsz el, kis csitri? – fordul a szipogó felé dühödten.

 Lendületesen megfordul, és egyenletesen koppanó csizmasarkai jelzik csupán, milyen iramban távozik.

 - Szedd már össze magad! – rivall rá a reszkető lányra Benjamin is, mérgében feldöntve a másik széket is.

 Magára kapkodja a ruháit, s mire leér, apja már a két lóval várja az udvar közepén, indulásra készen. Sértődötten a saját hátasára pattan, egy szót sem szól, csak fennhéjázva elüget. Apja még egy utolsó, rosszalló pillantást vet a kis fogadóra, aztán követi őt. Némán versenyezve, de végig fej-fej mellett haladva érnek vissza a kastélyba, ahol a lovakat az istállóba vezetik és az inasok gondjára bízzák az izzadt lovak lecsutakolását, abrakolását.

 - Ide figyelj – súgja Richard fia fülébe -! Fontos dolgokat kell megbeszélnünk, mégpedig azonnal. Gyere fel a könyvtárba, és tégy úgy, mintha mi sem történt volna.

 - És ha nem? – kérdi gőggel, hangosan.

 - Ne makrancoskodj! Ez leginkább pont, hogy téged érint. Jobban teszed, ha meghallgatsz, különben könnyen megeshet, hogy azt mondom, Lucy hazudott mikor azt mondta, te vagy a fiam.

 Végre megtalálta a kellő fegyvert Benjamin ellen. A fiú, félve attól, hogy kidobják a kastélyból, és paraszti sorban kell majd élnie, inkább engedelmeskedik, mintsem kockáztassa úri sorát.

 - És a húga menny iidős, ha szabad tudnom?

 - Egyetlen esztendővel idősebb csupán, mint te. Tizenhárom esztendős korában azonban férjhez ment Friedrich királyhoz, azóta évente, ha egyszer látom.

 - Gondolom hiányzik önnek.

 - Nagyon is. De édesapám születésnapján nagy ünnepséget rendezünk, olyankor mindig eljönnek ők is, és hozzák a gyermekeiket is.

 - A gyermekeiket? – csodálkozik Lucy tágra nyílt szemmel.

 - Igen, két gyermekük van. Az idősebbik, Maximilian herceg most lesz három éves, a kisebbik herceg, Immanuel pedig másfél.

 - Milyen édes. Szeretném megismerni őket.

 - Ne aggódj, minden bizonnyal, ha hazatérünk, ők is eljönnek az esküvőnkre. Akkor majd bemutatlak nekik.

 Egymásra mosolyognak, megfogják a másik kezét. Escalus arra gondol, mekkora ünnepséget rendeznek majd tiszteletükre, ha végre megtartják a kézfogót. Előre tervezgeti az egészet, már a menüt is félig kitalálta, lelki szemei előtt pedig látja, mint fogja majd először felkérni ifjú feleségét a bálon, az ebéd után.

 Lucy eközben korántsem gondol ennyire előre, mert megingott a jelenben. Fél attól, hogy viselkedik majd vele Escalus családja, hogy fogják elfogadni őt. Sosem tudta elfogadni a tényt, hogy egyszer majd férjhez kell mennie, ő mindig magányos lélek volt. Eddig egyedül bátyja értette meg őt, de Lucas nincs többé, és ezt fel kell dolgoznia. Lehet, hogy túl korai lenne még ez a frigy, még nem áll rá teljesen készen. Fél attól, hogy jövőjében minden biztos lesz, semmi kiszámíthatatlan, semmi, ami veszélyes, semmi a múltjából. És ha ő elmegy, akkor ki fog a környéken vadászni? Richard már kiöregedett, Benjamin pedig egyáltalán nem értene hozzá, hamar elkapnák. Ki fogja megvédeni az embereket a szörnyektől, és ki lesz az, aki ezentúl nap mint nap kilovagol vele, beszélgetni, edzeni, játszani. Tudja, egy hercegnőnek is rengeteg komoly kötelessége van, el kell sajátítania az udvari etikettet, modorát fényesre csiszolni, beszédét tökéletesíteni. Ő pedig nemhogy hercegnővé válik ezzel a házassággal, hanem egy leendő királynővé, ami megrémiszti. Nem akar ekkora felelősséget, épp elég volt neki a három környező kis falu, ami Richard kastélyához tartozott, szülei után rámaradt birtokaival együtt. Ha Escalusból király lesz, akkor bizony neki is felelőssége lesz az ország sorsa, bár közel sem annyira, mint vőlegényének. És ha Escalus az uralkodással lesz elfoglalva, akkor egész nap egyedül lesz. Nem akar egyedül maradni. Fél egyedül.

 - Felség! Csakhogy megtaláltam önt! – érkezik Fabian lihegve.

 - Mi az? Tán csak nem baj van? – fordul felé érdeklődve a herceg.

 - Nem, semmi baj. Tálalnák az ebédet, és már csak őfelségére és Lady Lucyre várnak.

 - Akkor hát, kedvesem, induljunk befelé.

 Escalus finoman megfogja a lány állát, maga felé húzza és csókot nyom a sápadt homlokra. Lucyt, mintha megráznák, felriad aggályokkal teli gondolatai közül.

 - Induljunk – ismétli, mintha csak álmában mondaná.

  Ebéd után mindenki saját dolga felé indul, Richard és Benjamin folytatják a beszélgetést, Escalus Fabiannal is megosztja elképzeléseit, Lucy pedig elkezdi összecsomagolni holmiját. Nem akar túl sok dolgot vinni, csak a legszemélyesebbeket, vőlegénye ugyanis biztosította afelől, hogy kastélyában mindene meglesz, ami csak kell.

 Szekrényeit kinyitva azonban kellemetlen meglepetés fogadja. Míg nem tartózkodott szobájában, valaki elvitte az összes álruháját, vadászruháját és általában mindent, ami nem egy kifinomult, udvari hölgyhöz illő. Csupán a legszebb ruhái maradtak benn. Furcsállja a dolgot, de vállat von – eztán úgysem lesz szükség rájuk. Kifinomult udvari hölgy lesz ő is, aki nem harcolhat, nem ölthet álruhát, nem adhatja ki magát férfinak. Le kell zárnia a múltját, most egy új élet lehetősége hever a lábai előtt.

 Néhány öltözet ruhát összehajtogat, ágyára készít. Ékszereit mellé rakja, először mindent csak kipakol, hogy lássa, mennyi holmit vinne magával, és ebből mennyi az, ami ténylegesen kell majd neki. Apró fiolák különböző színű, csillogó folyadékokkal, régi, megsárgult levelek, néhány elszáradt virág és számos egyéb emlék kerül elő egy kis ládikából. Lehunyt szemmel mélyet sóhajt, visszacsukja a ládika fedelét és az ékszerek közé teszi, ahol észrevétlen olvad be a különböző berakásos dobozok mellett.

 Az ablakhoz sétál, kibámul a messzeségbe. Hiányozni fog neki ez a táj. Úgy érzi, ha elmegy, egy darabját biztosan itt hagyja, hisz annyi emlék, annyi érzés fűződik ehhez a helyhez. Itt nőttek fel fivérével, itt tanultak meg mindent, ami az élethez és a harchoz szükséges, és itt érték élete első csalódásai is, ahogy a szerelem is. Valamiért mégsem akaródzik annyira elmenni, hiába lenne Escalus végig mellette. Bátyja itt, és csakis itt élt, ő pedig épp ezért nem akar elszakadni ettől a helytől. Lucas szobája még mindig olyan, mintha élne, és csak arra várna, hogy lakója hazatérjen. Ágya bevetve, ruhái a szekrényben, asztalán tiszta papiros, penna és tintatartó. Mintha épp csak egy rövid időre utazott volna el.

 Lucy hirtelen az ajtó felé kapja tekintetét. Eszébe jut, hogy talán nem véletlenül hagyta fivére úgy ott az asztalát, meglehet, éppen írt még valamit utoljára. Felrémlik az is, amint az utolsó estén Bestiához beszélt, és hirtelen, mintha megvilágosodna: egy búcsúlevél! Lucas bizonyára, ha előre tudta, meg fog halni, írt egy búcsúlevelet. Ezért kellett neki a toll, a papír és a tinta. Sietve indul el testvére szobája felé, ahol lázas kutakodásba kezd, hátha megtalálja, aminek létezését csupán reméli.

 Kiforgatja az asztalfiókokat, feltúrja az ágyat, még a szekrényben levő ruhákat is végigkutatja, ám sehol semmi. Csalódottan roskad le fivére fekhelyére. Ezek szerint mégsem üzent még utoljára semmit.