- Lucy! Itt vagy benn? – dörömböl az ajtón.

 - Itt kell, hogy legyen. Sehol máshol nem látták.

 - Lucy, nyisd ki de azonnal! Különben betöröm! – üvöltözik forrongva.

 Kicsit megáll, hallgat. Semmi nesz, semmi zaj, mozgásnak nyoma sincs. Az ajtó továbbra is zárva marad, így Richard utasítja a mellette álló őrt, törjön be. A fadeszkák hangos recsegéssel adják meg magukat a nehéz bárd éles pengéjének. Néhány csapás kell még nekik, aztán egymásra omlanak, utat nyitva az üres szobába.

 Richard őrjöngve ront be, felforgatva az ágyat, a szekrényt, a teljes szobát, hogy megtalálja unokahúgát. Dühe egyre fékezhetetlenebbé válik, ahogy megállapítja: sehol senki.

 - Ez nem igaz! Csak nem megszökött ez a…

 - A lova az istállóban van. Anélkül nem menne el, nem is juthatna messzire – csillapítja Benjamin -. Valahol a kastélyban kell lennie.

 - Ebben a boszorkányban nem lehet bízni. Még az is megeshet, hogy seprűre ült és elrepült! De ha megtalálom a nyakát, én kitekerem, az biztos!

 - Mi ez a nagy felfordulás itt? – jelenik meg váratlanul Escalus.

 - Őfelsége, felségem, hercegem – keresi a megfelelő, hízelgő szavakat Richard lázasan -. Attól tartok, Lucy megszökött. Két napja nem láttam sehol. A bál alatt egyszerűen nyoma veszett, azóta senki nem tudja, merre lehet.

 - Ne aggódjon, biztosíthatom róla, hogy Lucy a kastély falain belül tartózkodik. Tegnap is találkoztam vele, sőt, ma reggel is beszélgettünk már. Jelenleg épp néhai bátyja szobájában tartózkodik, de amilyen feldúlt lelkiállapotban van, nem szívesen zargatnám. Gyászol, ugyanis. A bál óta, folyamatosan ilyen kedvetlen és szomorú. Ezért nem láthatta senki, én is csupán véletlenül akadtam rá, Fabiant keresve.

 - Szóval ott bujkált- dörzsölgeti tenyerét -. Ne aggódjon felség, megtanítom én neki, hogy ilyet nem szabad.

 - Kérem, hagyja békén. Inkább kísérjen el társamként egy kellemes sétára a kertben. Egy ideje már szeretnék önnel komolyabban is elbeszélgetni néhány dologról, amely mindkettőnket, vagyis mindhármunkat érint, beleértve az ön nevelt lányát is.

 - Velem? – hüledezik Richard, nem tudván jót, vagy rosszat várjon a társalgástól.

 Kénytelen kelletlen távozik hát, hogy körbevezesse a herceget odalenn. Benjamin, miután az ő társaságát visszautasították és figyelmen kívül hagyták, sértetten, duzzogva, dúlva-fúlva vonul vissza szobájába. Átöltözik, megmosakszik, illatosítja magát és a kastély melletti kis faluba lovagol, felkeresve egy bizonyos kétes hírű fogadót.

 A fogadósné már kezdi megismerni őt, hisz amióta visszatért, naponta betér ide egy-két kósza órácskára. A pult alá nyúl, kulcsot vesz elő és sóhajtva nyújtja át az ifjúnak. Hátul egy fiatal lány ücsörög, a fogadósék egyik gyermeke. Amint meglátja anyját hátrafelé bicegni, s annak fejrándítását az épület vége felé, sírva fakad. A termetes nő erre képen törli, kiabálva küldi dolgára. Csendben, szipogva indul meg a kulcsos szobába, s az ajtón belépve szorosan elreteszeli azt, majd megadóan, de fájón omlik a rá váró férfi hevesen szorító karjai közé.

 - Milyen szép ez a rózsa! – ámul el, leszakítva egy virágot.

 - Felség, ha nem bánja, szabadna megtudnom, miről óhajtott beszélni velem az imént?

 - Tudja azt jól maga is, Richard.

 - Kérem, én nem tudom, mire óhajt célozni – ölt magára feltűnően hamis naivságot.

 - Ott van – mutat egy karcsú női alakra a rózsalugas mellett.

 - Lucy? – kérdez vissza ámulva.

 A lány, nevét hallva megfordul, felegyenesedik. Karjában vörös rózsacsokrot tart, melyet bátyja szobájában szeretett volna vázába tenni. Mintha csak egy festményt bámulna az ember, olyan idilli a kép.

 - Felség – hajol meg kissé – szolgálatára lehetek valamiben?

 - Remélem, nem bánod, hogy leszakítottam egyet virágaid közül, nemes ifjú hölgy.

 - Édesanyám kedvenc virágai voltak, az ő kertjéből származik e csodálatos virágok töve. Jó anyám bizonyára nem ellenezné a virágszedést, ahogy nekem sem esik ellenemre.

 - Leányom, kérlek, hagyj magunkra kissé. Fontos dolgokat szeretnénk megbeszélni őfelségével – küldené el Richard mézesmázos hangon, negédesen.

 - Ha őfelsége is úgy látja jónak, s ha nincs rám szüksége, elmegyek.

 Bár legszívesebben ő maga küldené nagybátyját a pokol legmélyebb bugyraiban villódzó tűzbe, visszafogja magát, és hallgatagon, csupán hamis mosolya mögött teszi ezt meg. Nem szeretné elriasztani magától az egyetlen esélyt a boldogságra, szeretetre. Szikrázó tekintete szelíd pillantássá válik, ahogy szemét kérdőn Escaluszra emeli.

 - Én nem látom szükségességét, hogy a kisasszony távozzék. Sőt, talán jobb is, ha marad, hisz ami itt el fog hangzani, az őt is ugyan úgy érinti, mint mindnyájunkat, s lehet, őt a legjobban.

 - Szabad megtudnom, mi is lenne az?

 - Az eljegyzésünk, kedvesem – mosolyog rá szerelmesen.

 - Az eljegyzés? – kerekednek el Richard szemei.

 - Igen. Tán csak nem meglepődött? Hisz ha jól tudom, ön és az unokaöcsém, Charles már rég megbeszélték ezt. Ön is sejthette idejövetelem okát, mert ugye van egy gyönyörű, eladó sorban levő, bájos és elragadó örökbefogadott leánya, ki ráadásul nemesi származású is, én pedig, amint gondolom értesült róla, még szabad vagyok. Azaz voltam, amíg ez az ifjú hölgy el nem ejtette a szívem. Így hát szeretném, ha áldását adná a frigyünkre, és minél hamarabb elvihetném őt magammal, hogy megtarthassuk a kézfogót, amint csak lehet.

 - De…hisz…én… - sápadozik a férfi.

 - Kedves bátyám, ugye nem ellenzi ezt a házasságot? – pillant rá Lucy.

 - Én…nem…dehogy..csak hát…

 - Csak hát mi? Tán csak nincs valami, amiről még tudnom kellene? Esetleg egy korábbi eljegyzés, vagy sikertelen házasság, vagy az ifjú hölgy már megözvegyült korábban? Netán nem képes gyermeket szülni? Van bármi is, ami egybekelésünk útjába állhatna?

 - Nem, én ilyenről nem tudok – nyögi ki végre első értelmes mondatát Richard, nagyokat nyeldekelve.

 - Akkor hát érvényesnek nyilvánítható az eljegyzés? Beleegyezését adja?

 - Apja helyett apja voltam, és fájó szívvel, de elengedem – próbálja összeszedni magát -. Csak viselje gondját ennek a drága gyermeknek, felség.

 - Ne aggódjon, nálam lesz a legjobb helyen. Mindent meg fog kapni, amire csak szüksége van. Ha pedig házasságra lépésünket követő egy évben életet ad egy gyermeknek, birodalmam legszebb birtokait fogom neki és gyermekének ajándékozni, saját kastéllyal. És hogy lássa, az ön féltő gondoskodását és nevelését sem felejtjük el, természetesen ez esetben ön is birtokadományokra számíthat majd.

 - Ez igencsak nagylelkű ajánlat, őfelsége. Hálásan köszönöm, és remélem, mihamarább bekövetkezik életükben ez a hatalmas áldás. Tudja, most elviszi tőlem Lucyt, és már csak a fiam marad nekem, senki másom. Egyedül vagyok, mint a kisujjam.

 - Ne aggódjon, inkább bízzon abban, hogy Benjamin mihamarább feleséget talál magának, és unokákkal örvendezteti meg önt, Richard. A maga helyében már neki is állnék a háztűznézőnek, nehogy a fia lemaradjon egy jó partiról. Ha jól tudom, az ön fia közel velem egykorú, tehát már lassan túl idős is lesz a házassághoz, nem? Vagy netán azt akarja, hogy agglegény maradjon?

 - Nem, dehogy felség, ilyen még csak meg sem fordult a fejemben – hátrál hajbókolva -. Ha nem haragszik, most azonban magukra hagynám önt és Lucyt, nekem ugyanis meg kell keresnem a fiam. Fontos beszélgetnivalóm akadt vele, és hát ugye a jó híreket is szeretném vele közölni, hogy unokatestvére férjhez megy hamarosan.

 - Ez csak természetes. Én addig még sétálok egyet a gyönyörű virágok közt a káprázatos menyasszonyommal.

 Richard nagy sebbel-lobbal távozik, tanácskozni akar Benjaminnal jövőjükről, minél hamarabb. Most a fennmaradásuk a tét, hatalmas vagyon, amit nem hagyhatnak veszni. Escalus karját nyújtja a lány felé, szelíd pillantással végigmérve a csakugyan elbűvölő Lucyt. A lány elfogadja a sétaajánlatot, könnyed cseverészésbe merülnek a virágok közt. A herceget gyermekkoráról kérdezi, s az repeső szívvel áll neki mesélni mindenről, ami eszébe jut. Szüleiről, húgáról, Fabianról és unokatestvéreiről is, ami egy kissé elszomorítja a lányt, de az igyekszik magába fojtani bánatát. Inkább a jó dolgokra koncentrál, arra, hogy akit szeret, most itt van mellette, és amíg együtt vannak, semmi rossz nem érheti. Escalus megvédi őt minden bajtól, mindentől, ami rossz, mindentől, ami fáj.

 - Benoit, nem látta a fiamat?

 - Nem uram, reggel óta nem. Illetve de, mégis. Nemrég fogta az egyik lovat és elment, de hogy merre, azt sajnos nem tudom.

 - Hiába, az idő vasfoga már megrágta az emlékezőtehetségét.

 - Na de kérem, jó uram! Lehet, hogy már vénülök, de az eszem az még vág.

 - Ugyan, Benoit! – legyint és otthagyja a zsörtölődő öreget.

 Azt istállóhoz tart, megkérdezni a lovászokat, ám ott is sikertelenül jár. Senkinek nem említette, merre megy, csupán a lovat nyergeltette fel nagy sietve, aztán nyomban el is tűnt. Richard utolsó reménységei a kapuőrök. Ők végre legalább annyit meg tudnak mondani, merre ment. A falu felé. Apja ennek nem örül, hisz sejti, mi lehetett fia célja. Sietve nyergeltet tehát ő is, aztán Benjamin után indul, hogy fülön csípje és visszahozza őt.