Újra a régi családi kastélyunk parkjában vagyok Lucassal. Újra négyéves vagyok, és újra át kell élnem ezt a rémálmot. Nem akarom! Vissza akarok menni a jelenbe, fel akarok ébredni! De nem tudok... Nem akarom, hogy újra végig kelljen néznem, még ha csak álmomban is.

 Lucas nekem dobja a labdát, elkapom, repítem is vissza azonnal, de hirtelen egy idegen férfi terem köztünk, elkapja a játékot, erős markába szorítja, és a kis labda szétreped. Lucas megijed ekkora nyers erő láttán, elsápad. A váratlan látogató bátyám felé fordul, közelít hozzá. Persze ő nem tud menekülni, teljesen ledermed. Mikor a férfi már közvetlenül előtte áll, felnéz rá, egyenesen a vörös szemek kábító pillantásába. Még gyenge kisfiú volt, félt. Félelmében nem tudott mást tenni, összecsuklottak alatta lábai, ahelyett, hogy menekült volna.

 - Csak nem félsz, kisfiú? Azt hittem, a nagy Walter Van Helsingnek bátrabb fiacskája van! Nem baj, a lényeg, hogy szeret téged, ugye? Méghozzá nem is kicsit! Elvégre a kölyke vagy, kis vakarcs.

 - Hagyja békén! - kiáltja a négyéves énem, és már rohanok is a férfi felé.

 Egyenesen nekirontok, ő megtántorodik, én pedig Lucas mellé esem. Az idegen szinte felnyársal éles pillantásával, majd rögtön meg is változik tekintete. Szája ijesztő, hamis mosolyra húzódik, szemeivel engem vizsgál.

 - Szóval ketten vagytok. Ikrek, ugye? Gondolom te vagy az idősebb, és a bátrabb is, hogy védelmezed a testvéred. Hát nem édes?

 - Nem igaz! - mondom dacosan.

 Felugrok, belerúgok a férfi sípcsontjába, az felszisszen, és visszalök a földre. Rosszul esem, sajog a fenekem.

 - Mégis te vagy a bátrabb, annak ellenére, hogy te vagy a...

 - Hagyd őket békén! - mennydörög az idegen háta mögül egy ismerős hang.

 - Nocsak, hát téged is látni, Walter? Milyen elbűvölő kis vakarcsaid vannak! És milyen úri fogadtatásban részesítettek! Igazi kis angyalok! Ugye igazam van, ha azt mondom, nagyon szereted őket? Az életednél is jobban, ugye?

 - Papa! - kiált Lucas, és felugrik, hogy hozzá szaladjon.

 - Lucas! Állj meg! Menjetek be azonnal, mind a ketten! Nekem fontos megbeszélnivalóm van ezzel a...ezzel az úrral.

 - De papa, mi csak játszottunk!

 - Tudom, figyeltelek titeket. De most akkor is tűnés befelé, mindkettőtöknek! Ez nem rátok tartozik. Gyerünk, igyekezzetek! Anyátok már biztos aggódik értetek, különben is, azt hiszem, már a vacsora is készen van. Menjetek!

 Lucas engedelmesen visszafordult, majd felsegített. Igyekeztünk befelé, de én még egyszer hátrapillantottam. A felnőttek vitatkoztak valamin, aztán apám bemosott egy hatalmasat az idegennek, aki ettől elterült. Mégis: a következő pillanatban már talpon is volt, és most ő ütötte meg apám. Visszafordultam, és még sebesebben szedtem a lábaim. Már nem csak siettem, hanem rohantam, hogy minél hamarabb biztonságban legyek, bent a kastélyban, anyám ölelő karjaiban.

 Amint becsukódott az ajtó mögöttünk, anyám sietve, aggódva rohant felénk. Kézen fog, és maga után húz minket, szinte repülünk, olyan gyorsan halad. Egyenesen a szobánk felé tartunk. Lelassít, megáll az ajtó előtt, kinyitja, betessékel minket. Egyenesen a nagy ruhásszekrény felé terel.

 - Bújjatok be ide gyorsan, és ki ne gyertek, amíg édesapátok, vagy én értetek nem jövünk! Maradjatok csendben, egy pisszenést sem akarok hallani, világos? Legyetek jók, és fogadjatok szót! Szeretlek titeket!

 - Igenis, mama! - válaszoljuk bátyámmal egyszerre.

 A szekrényajtó ránk csukódik. Csak egy kicsi rés marad a két ajtószárny között, anya tudja, hogy Lucas fél a sötétben. Édesanyámban volt valami furcsa. A hangja és a kezei remegtek, és mikor azt mondta, szeret minket, mintha könnyeket láttam volna ragyogni a szemében. Talán tudta, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy hozzánk szólhat. Talán sejtette előre, mi fog vele történni, és meg akart minket óvni.

 Lucas fél, remeg. Én sem vagyok bátrabb, mégis igyekszem annak mutatkozni. Kezeimmel kitapogatom a sötétben, merre van, majd magamhoz húzom, és szorosan átölelem, hogy kicsit megnyugodjon. Ezzel saját félelmem is elcsitul kissé.

 Hallom, ahogy anyám rendezkedik a szobában, kilátok a kis résen, és figyelem, ahogy igyekszik eltüntetni mindent az ágyak alá, szekrényekbe, és más rejtekhelyekre azokat a holmikat, amik arra utalnak, hogy gyermek is van a kastélyban. Valamin megakad a szemem: mikor bejöttünk a szobába, anya becsukta az ajtót, most viszont résnyire nyitva van. Ledermedek a félelemtől: az ajtó lassan kinyílik, hang nélkül, majd egy idegen férfi lép be rajta. A mama nem veszi észre, épp az éjjeliszekrényem fiókjában matat. Szólnék neki, kiáltanék: mama, vigyázz! De nem tudok. Azt mondta, egy pisszenést se, amíg értünk nem jön vagy ő, vagy a papa. Egyszerűen sikítani tudnék. Nagy levegőt veszek, tüdőm kitágul, eltátom a számat, de még mielőtt egy hang is kiszaladhatna a torkomon, egy apró kéz tapad a szám elé. Lucas kicsi korában is nagyon engedelmes volt, és mindig igyekezett engem is arra buzdítani, hogy én is legyek olyan, mint őt. Persze én jobb szerettem inkább lázadni, ellenkezni, a saját fejem után menni, ahogy ma is.

 De akkor és ott, szót fogadtam neki, nem sikítottam. Egy hangot se, egy pisszenést se. Míg a mama, vagy a papa értünk nem jönnek. Egy pisszenést se.

 Anyám még mindig pakol, észre sem veszi az ismeretlen alakot, aki közben egyre közelebb és közelebb kerül hozzá. Közben újabb férfi lép be a szobába. Az első hátulról elkapja édesanyámat, lefogja, hogy moccanni sem tud. Nagyon erős. Anyám nyakát nézegeti megbűvölten. Undorító.

 A második férfi hozzájuk lép, egy kis tokból ezüstösen csillogó tőrt húz elő. Csak tehetetlenül nézem, ahogy édesanyám hiába kapálózik, sikítozik, mégsem szabadul. Az őt szorító férfi még erősebben lefogja, ezúttal már tényleg meg sem tud mozdulni. A másik idegen a pengével felhasítja anyám ruhájának elejét. Hallom, ahogy a finom selyem hasad.

 Érzem, ahogy a kis kéz ernyedten lehull arcom elől, egy koppanás a szekrény túlsó felében: Lucas feje az, elájult. Az idegenek hirtelen ide fordulnak, anyám még hangosabban kezd sikítozni, hogy elterelje a figyelmüket. Tudja, hogy itt vagyunk, sejtheti, hogy mi történt itt benn, de azt még a legrosszabb álmaiban se feltételezheti, hogy én mindent tökéletesen jól látok innét. Túl jól, jobban is, mint kellene.

Anyám most nem sikít, csak halkan nyöszörög, ahogy a tőr nyomán nem csak a ruha szakadt szét, hanem az ő hófehér bőrén is keletkezett egy karmazsinvörös, véres csík. Nem kapálózik, csak remeg, arca egészen sápadt, de nem ájult el, nem adja fel egykönnyen. A mama bátor. A mama megvéd minket.

 A férfi kezében levő ezüst pengén megcsillannak az ablakon beszűrődő alkonyati napsugarak, majd ismét végigszánt vele anyám hasán és mellkasán, amin újabb vágások születnek. A sebek egyre mélyebbek, a vér egyre inkább csak folyik. Az édesanyámat lefogó férfi hirtelen felmordul, és beleharap a nyakába. A másik alak dühbe gurul, eldobja a pengét, ami egyenesen a felém repül, élével befúródik a szekrényajtóba, és átüti a vékony fát, nem sokkal a fejem felett. A dobálózó bemos egy hatalmasat társának. Az az ütés erejétől kiejti szorításából édesanyám, majd hanyatt esik.

 - Te barom, nem megmondtam, hogy várd ki a sorodat? Az első harapás joga az enyém, mert nekem nagyobb a rangom!

 - De Paul, azt hittem…

 - Nincs de Paul! Te csak ne higgy semmit, te csak csináld azt, amit mondanak neked, világos? Az a feladatunk, hogy amíg az úr odalenn elintézi a vadászt, addig mi itt bent tegyünk el láb alól mindenkit!

 - Igenis.

 A Paul nevű fickó édesanyám felé fordul, aki az ágyamon hever, félájultan. Szinte teljesen rámászik, majd beleharap a nyakának eddig érintetlen oldalába. A mama fülsiketítően, velőtrázón felsikít, majd elernyed. Ahogy édesanyám vére folyik el, úgy csorognak az én könnyeim is arcomon. A férfi pedig mohón egyre csak szívja a vörös, szinte forró nedvet, elszívva vele az élet utolsó cseppjeit is a már élettelen testből.

 Nem bírom tovább nézni, elfordítom fejem, arcom a még mindig ájult Lucas ruhájába temetem.

 A következő pillanatban hallom, ahogy az ajtó hatalmas csattanással kivágódik, majd egy mély hang torkaszakadtából felordít. Bútor reccsen, testek tompa puffanása, csont törik, kiáltanak, nyöszörögnek. Dulakodás, fájdalom, halál hangjai. Remegek a félelemtől, bátyám vállán a ruha már teljesen átázott könnyeimtől, melyeknek sós ízét a számban is érzem.

 Végül minden elcsendesedik, csak halk szuszogást, lihegést, és hüppögést hallok. Lucas szuszog, én hüppögök. De hogy ki liheg, azt nem tudom. Csak annyit, hogy ahhoz tartozhat, aki – valószínűleg egyedül – túlélte a harcot. Eddig.

 Nem tudom, ki rontott be az imént, nem tudom, ki nyerhetett, ki az, aki a szekrényen kívül még életben van, de minden esetre félek. Olyannyira, hogy már nem számít semmi, hogy élek-halok-e, hisz az előbb ölték meg édesanyám, és ahogy a gyilkosai mondták, valaki odalenn az édesapám életére tört. Már nem számít semmi, hisz árva lettem. Már nincs senkim, a bátyámon kívül, aki pedig itt fekszik mellettem ájultan, semmit sem tudva arról, milyen vérengzés volt itt az előbb. Talán jobb is neki. Talán az is jobb lesz, ha sosem tudja meg, ha most mindketten meghalunk. Egyedül maradtunk.

 Végül elkeseredettségem győz, hangosan felzokogok. Ekkor bevillan valami az elmémbe: talán nem kellett volna, hisz valaki odakint még él, és ki tudja, barát-e, vagy ellenség. De már nem számít. Hallom, ahogy mozog odakinn, a szekrény felé közelít.

 Az ajtóba fúródott penge kicsúszik, majd magát az ajtót is kinyitja valaki. Megtaláltak minket. Most már biztos, hogy mi is meghalunk. Megyünk a drága mama után…