- Megjöttek! – harsan fel egy kiáltás valahol a várfalon.

 - Nyissátok a kaput! Nyissátok hamar!

 - Szóljatok Richard úrnak! Megjöttek az ikrek!

 A hír futótűzként terjed, a kastély felbolydul, lakói zsongnak, sürögnek-forognak, örülnek, hogy a fiatalok végre hazatértek. Az üzenet eljut a legbelső szobáig is, a kastély urához, és fontos vendégéhez is, akivel épp kedélyesen társalognak. Richard azonnal felugrik a székéről, láthatóan idegesen, kicsit zavartan is. Valami nem egészen úgy alakult, ahogy azt ő képzelte, és ezt a vele szemben ülő is észreveszi.

 Közben az udvarba vágtat a köpenyes lovas, maga mögött egy gazdátlan lóval. A kastély népe egyszerre hördül fel, hisz már sejtik, mi történhetett. Felismerik a két állatot, de elsőre nem tudják megkülönböztetni, melyik hozta haza gazdáját, s melyik jött árván. Mikor beérkezik a harmadik ló egy idegennel, az emberek összesúgnak, vajon ki lehet ez a furcsa alak, aki olyan peckesen ül a gebe hátán? És miért olyan ismerős az arca?

 A két lovas leszáll jószágaikról, az iker egyenesen bevezeti az idegent a kastély belsejébe, bármily szó, vagy köszönés nélkül. A nép tanácstalanul áll, nem tudván, mihez kezdjenek most. Egyesek azt vélik, hogy aki bevezette a furcsa férfit, nem is az egyik iker volt. Mások azt kérdezgetik, miért csak az egyik testvér tért haza, s hol marad el a másik. Van, aki tudni véli, hogy már meghalt, s akit a többiek lepisszegnek: majd visszajön ő is, csak valami dolga akadt. Az őrség félreáll, egyenes utat engedve a két alaknak a főterem felé, ahol Richard és vendége már várják őket.

 A csuklyás alak fél térdre ereszkedve köszönti nagybátyját és a mellette álló férfit, így láthatóvá válik mögötte társa. Richard arca először elsápad, majd kipirul, kétely és öröm váltakozik benne. Ajka hangtalanul ejti rég elvesztett fia nevét, ahogy a büszke vendég peckesen körbesétál, szemével a berendezést méricskélve. Csak kisvártatva tűnik fel neki, hogy többen is őt figyelik.

 - Benjamin? Benjamin! – szólítja őt valaki nevén.

 - Igen? – kérdez vissza értetlenül.

 - Benjamin – kiált fel Richard örömében-! Édes fiam! Hát hazatértél!

 - Apám? Ön volna az apám?

 - Igen, fiam! Gyere közelebb, hadd nézzelek meg jobban! – indul felé tárt karokkal.

 A másik férfi furcsállva nézi a jelenetet, majd a még mindig lehajtott fejjel térdelő alak felé veti aggódó pillantásait. Meleg, barna tekintete nyílt és őszinte, hullámos, barna haja lágyan keretezi kellemes, ifjúi arcát. Délceg termete és szép ruhája nemes megjelenést kölcsönöz neki, egész lényében van valami különleges, szinte sugárzik belőle a felségesség. Puha léptekkel indul meg a köpenyes felé.

 - Áll fel kérlek, mutasd arcod! Hogy hívnak?

 - Lucy van Helsing, jó uram – egyenesedik fel, ám arcát nem fordítja a kérdező felé.

 Az egész terem meglepődik, amint a csuklya lehull, és dús fekete haj omlik a finom vállakra, melyeket oly durva ruha takar. Az egyre jobban befelé tóduló tömeg nem tudja, kire figyeljen: az egymásnak örömködő apára és fiára, akik évek óta halottnak hitték a másikat, vagy az épp egymásra találó fiatalokra. A harmadik csoport Lucas hollétét firtatja, a legrosszabbtól tartva.

 - Miért nem nézel rám, ifjú hölgy? Félsz tőlem?

 Gyengéd mozdulattal a lány felé nyúl, ujja hegyét annak álla alá téve, hogy megemelje azt, ám az érintéstől meglepődik. Vizet érez ujjain, melytől szíve azonnal elszorul.

 - Te sírsz?

 - Nem, jó uram.

 - Akkor mi ez itt? – emeli vizes ujjait a napfény felé, hogy a könnycseppek megcsillannak rajta.

 A lány nem tudja, mit válaszoljon, fogait összeszorítja, s ha nem viselne kesztyűt, körmei minden bizonnyal már sebet vájtak volna tenyerébe, úgy szorítja öklét is. Végül felzokog, ami a vele szemben álló férfit arra ösztönzi, ölelje meg őt, így igyekezve vigaszt nyújtani. A termen ijedtség és döbbenet hangja morajlik végig, még Richard és Benjamin is a terem közepe felé fordulnak.

 - Mi ez? Mégis?

 - Uram, ez a gyermek sír! – mondja lágy, kellemes hangján az előkelő nemes.

 - Miért sírsz, gyermekem? Örülnöd kellene, hisz hazatért a rég elveszett fiam! Hazatért az egyetlen, halottnak hitt gyermekem! Végre, annyi év után ismét atyai ölelésemben részesíthetem, és…

 Elhallgat. Tudja, egyrészt elszólta magát. Tán nem kellett volna így beszélnie, de annyira örült annak, hogy ismét láthatja szeretett Benjaminját, hogy nem bírta féken tartani nyelvét. Másrészt sohasem látta még egyik ikret sem könnyezni, így ez megrémítette.

 - Mi történt – kérdi döbbenten-? Csak nem…

 - A bátyám elesett – zokogja Lucy.

 - Leányom, Lucy! – sóhajt fel némileg színlelten.

 - Lucy – kerekednek el Benjamin szemei -? Mi ez itt? Átverés?

 - Miféle átverés lenne? – kérdi a lányt ölelő férfi.

 - Ez itt férfi! Láttam, hogy harcol, hogy bánik a tőrrel és karddal is! Ő volt az, aki megkötözött, és elra… akarom mondani, aki hazahozott! Talpig férfi, miért viselne hát női nevet? Ez nevetséges…

 - Nem fiam, nem az. Őt valóban Lucynek hívják. Ő az unokahúgod. Az én öcsém lánya.

 - Hát ez… - sápítozik, de mást nem tud mondani, ugyan azt ismételgeti csupán.

 - A legjobb lesz, ha most lepihensz, ifjú hölgy. Gondoskodni fogok róla, hogy álmod nyugodt legyen – mondja kedvesen az idegen, és zsebkendőjét előhúzva letörli a lány arcáról a könnyeket, majd annak kezébe adja a hímzett ruhaneműt.

 - Köszönöm – leheli, és összeomlik.

 Hirtelen szolgák sokasága terem ott, hogy az alélt lányt magához térítse és felkísérje szobájába. Valaki orvosért szalajt, mások a kastély urának parancsait lesik, mi hogy történjen, melyik szobát nyittassák meg újra hazatért fiának, milyen ünnepi ebédet készítsenek, mennyi ajándékot hozzanak. Egyedül csak a bölcs idegen merül el gondolataiba, halk megjegyzést súgva házigazdájának.

 - Ahol ekkora a gyász, ott nem illik nagy ünnepet csinálni, mert az megbecstelenítené az imádott halottat. Nyilván nem esik jól szegény lánynak sem, hogy mikor ő a legnagyobb fájdalmakat éli át, akkor a legnagyobb az ünnep valaki más felett.

 Richard, fittyet hányva az intelemre, tovább szervezi a díszvacsorát, írnokot kéret, hogy meghívókat küldhessen szét, újabb estélyeket tervez, hogy Benjamint bemutathassa a környékbeli nemességnek és nagyuraknak, valamint egy lehetséges menyasszonyt is találjon számára.

 Eközben Lucyt ágyba fektetik, szobalányai hálóinget adnak rá, mire az orvos felér. Az megvizsgálja, s csak annyit mond:

 - Kimerült a szentem. Hagyjuk hát pihenni, majd rendbe jön magától is. De ha felébredne, ebből tegyenek három cseppet az italába, de ne többet, mert az árthatna neki. Három csepp bőven elég lesz ahhoz, hogy édes álmait folytathassa.

 - Köszönöm – mondja a fiatal nemes, és egy aranyat nyom az idős orvos kissé remegő kezébe.

 - Köszönöm, őfelsége – hajol meg az, amilyen mélyen csak öreg csontjai engedik.

 Miután az orvos távozik, a nemes leül a fésülködőasztal melletti székre, mondván, majd ő maga fogja figyelni a beteg álmait. Két őrt állíttat az ajtó elé, hogy vigyázzák a csendet, és három cseléd folyamatosan váltja egymást, hátha őfelségének szüksége lenne valamire, vagy a lány ébredne fel, netán vissza kellene hívni az orvost.