- Jó reggelt, Benjamin! – szól az asztal mellől a szemeit nyitogató fiúnak.

 - Hol vagyok? – ül fel az ágyban egy gyors mozdulattal, körbenézve a szobában.

 - Biztonságban. Egyébként úton hazafelé, Glasshollowba. Óhajtasz valamit reggelizni indulás előtt? Neked hozattam mindent.

 - Hol vannak a ruháim? – tapogatja ingét rémülten.

 - Az ágyad végében, a széken. Gondoltam, így kényelmesebb aludni. Kimenjek, míg felöltözöl?

 Benjamin sértődötten felmordul, mintha valami égbekiáltó bűnt követtek volna el ellene. Nadrágjába bújva majdnem felbukfencezik, ahogy egyik lábával rálép a másik lábára való szárra.

 - Egyébként – dohogja – mi van reggelire?

 - Gyere, nézd meg.

 - Nem nézni akarom, hanem hallani – vágja rá gőgösen-. Mindegy. Mikor járulhatok apám elé?

 - Amint hazaértünk, Benjamin. Még a mai nap során, ne aggódj.

 - Mi? Még a mai nap során? És a szabó, meg a varrónők? Semmi új ruha? Semmi olyan, amitől csinosabb lehetnék? Szó se róla, így is pompásan festek, sok lány lélegzete elállna tőlem, de ebben a viseltes ruhában csak nem mutatkozhatom egy olyan nagy méltóság előtt, mint az apám. Nagy nemesnek kell lennie, ha ilyen fia van, mint én. Gazdag és hatalmas, ugye?

 Lucy nem bírja tovább, kesztyűjét az asztalhoz vágva feláll, fejét csóválva vonul ki a szobából, hangosan becsapva maga mögött az ajtót. Dühös, amiért ilyen unokafivérrel áldotta meg az ég, ahelyett a testvér helyett, akit elvett tőle. Nem érti, hogy a vérségi kapcsolaton kívül mi is köthetné őt össze ezzel az önző, pökhendi és gőgös alakkal. Sajnálja, hogy az altatószerből csak egy üvegcséje volt, mert nem igazán fűlik foga ahhoz, hogy hazafelé végig ezt a nyavalygást hallgassa.

 - Most hová mész? – hajol ki az ajtón félig Benjamin.

 - El. Maradj a szobában, mindjárt jövök. Kifizetem a szállást.

 - Jó. Hozhatnál nekem valami…

 - Elég – vág a szavába dühösen, és az erélyes megszólalás hatására a fiú olyannyira ledöbben, hogy fennhéjázva vonul vissza a szobába.

 Az ajtó ismét becsapódik, Lucy pedig mérgében fogát csikorgatja, kemény léptei alatt szinte megreccsennek a deszkák. Mikor benyit a lenti kocsmába, az emberek jobbnak látják félrehúzódni előle, és egyenes utat engednek a pultig.

 - Fogadós! Fizetnék. És kérem, adja el nekem az egyik lovát. Megadom annak is az árát, szép kereken. Ha kéri, vissza is küldetem, egy napi járásra kellene csupán, míg társammal hazaérünk.

 - Rendben, ahogy óhajtja uraságod – rebegi a testes férfi, megszeppenve a szikrákat szóró, méregzöld szempártól, melynek látszólag egyetlen pillantásával is embereket lehetne ölni-. Mikor méltóztatik indulni, uram? Csak hogy tudjam, mikorra legyen kész a ló.

 - Néhány perc csak. De addigra legyen felnyergelve mellé a két fekete lovam is, akik az istállójában állnak. Figyelmeztetem azonban, ha megpróbálja kicserélni a felszerelésüket, azt megbánja. Mindkét lovon ugyan azt akarom viszontlátni, ami akkor volt rajtuk, mikor tegnap este idehoztam őket.

 - É-értem, uram. Igenis, ahogy parancsolni méltóztatik.

 - Készen vagy már? – nyit be újra a szobába.

 - Még reggelizem, ahogy láthatod – válaszol felvetett fejjel, sértődöttséget színlelve.

 - Elég ebből a hisztériából! Azt sem tudod, hogy ki vagyok, hogy lenne hát jogod így viselkedni velem? Benjamin Van Helsing, az apám nevére esküszöm, nem tűröm, ha így viselkednek velem. Befejezed, mire felnyergelik a lovakat, vagy itt maradsz, bánom is én. Elegem van belőled.

 - Ez esetben akár most el is indulhatsz, egyedül. Nem óhajtok olyan emberek társaságában lenni, akik annyira féltékenyek nagyszerűségemre, hogy azt már nem tudják tolerálni.

 - Igen? Itt maradsz? És mégis, miből fogsz megélni? Csak nem lovakat akarsz csutakolni? Vagy netán cselédségre adnád azt a gőgös fejed? Azt szívesen megnézném, ahogy felsúrolod itt a padlót.

 Az utolsó mondatok hallatán már elgondolkozik a születésétől fogva úri kényhez szoktatott fiú, hisz nem szívesen pazarolná hiúságát ilyen alacsonyrendű, paraszti munkára. Jobbnak látja hát mérsékelni viselkedését, ha továbbra is úr akar maradni, megőrizve méltóságát. Csak várja ki ez a kis mitugrász, míg apja elé kerül, ott majd szépen elmesél neki mindent, hogy bántak vele az úton…

 - Rendben. Ez esetben veled tartok. Mármint ha… szíveskedsz mutatni nekem az utat, és elvezetni apámhoz.

 - Így már mindjárt jobb – bólint elégedetten, bár sejti, hogy összezördüléseik nem érnek véget ezzel a rövid jelenettel.

 Leül ágya szélére, hátát a falnak vetve. Előhúzza a vékony, de éles tőrt, ami még évekkel ezelőtt került tulajdonába, és nézi, ahogy a napfény meg-megcsillan az ezüstös pengén, amint azt maga előtt forgatja.

 - Mondd csak, el tudod találni az asztalon itt ezt az almát? – kérdi teli szájjal Benjamin.

 - Találok jobb célpontot is.

 Lucy elhajítja a tőrt, ami jócskán az asztal felett halad el, megközelítve a fiú jobb fülét, és egy hajtincsétől kis híján megfosztva az ifjút, megáll a falban.

 - Az életemre törnél? Még jó, hogy nem tudsz célozni, és nem találtál el. Tán elment az eszed?

 - Nem rád céloztam – áll fel a helyéről, a falhoz sétálva.

 Kihúzz a tőrt, és Benjamin elé tartja, hogy láthassa ő is a hegyére felnyársalódott legyet. A fiú ettől azonnal elsápad, nem mer felnézni a mellette álló alakra. Úgy érzi, mintha megbabonázta volna a rejtélyes valaki, akinek még a nevét sem tudja, ám feltűnően fiatalabb és ügyesebb, mint ő. Nagyot nyel, és kissé remegő hangon csak annyit kérdez:

 - Mikor indulunk?

 - Most – feleli kurtán, ahogy visszacsúsztatja tőrét csizmaszárába.

 Nyakába csatolja köpenyét, a csuklyát homlokáig húzza és megigazítja övét, melyre kardját függesztette. Benjamin megtörli száját ruhájának ujjába, feláll az asztaltól és sietős léptekkel követi vezetőjét. Mire leérnek, a három ló már készen várja lovasaikat, a két fekete különösen izgatott, patáikkal dobolnak a földön, fejüket rázzák izgatottan.

 - Jól van, csitulj. Mindjárt futhatsz, kedvesem! – súgja lova fülébe Lucy.

 - És kié ez a barna?

 - Az lesz a tiéd.

 - Az enyém? De én a másik…

 - Az lesz a tiéd. A másik, amin eddig jöttél, a bátyám lova. Most tudtam neked szerezni egy másikat, hát ülj fel arra, mielőtt itt hagylak.

 A fiú duzzogva bár, de beletörődik, hogy a pompás állat helyett egy jóval kisebb, véznább és öregebb lovat kap maga alá, de örül, hogy legalább nem gyalog kell mennie. Felkászálódik a nyeregbe, ám mire kezébe fogja a kantárt, a köpenyes alak már rég az utcán veri a port lovával, mögötte galoppozik a fekete mén, lovas nélkül sem tévesztve el az irányt.