Teste teljesen megdermed, sem moccanni, sem megszólalni nem mer, még miután elengedik is. Érzi, ahogy erős kezek gyorsan és ügyesen fejtik le róla páncélja darabjait egyesével, de nem tud reagálni. Megbabonázták. Morpheus az ő hajával babrál, félrehúzza nyaka elől. Lucy agyában egy kép villan fel, mikor látta, ahogy édesanyját kínozták, az ő vérét szívták. Lábai megremegnek alatta, nem bírván tovább saját súlyát, összecsuklik. Az ájulás határán van, alig fog fel valamit a világból. Morpheus lehajol hozzá, vörös szemei csak úgy izzanak a vágytól, mint a forró parázs, alig várja, hogy megharaphassa. Arcán torz vigyor terül szét, ahogy egyre közelebb és közelebb ér ajka céljához. Egyik kezét a lány háta mögé teszi, megemelve a rettenettől tehetetlenné dermedt testet, hogy könnyebb hozzáférést biztosítson magának a kecses, fehér nyakhoz.

 - Ne aggódj – súgja negédesen fülébe – a hercegnőm leszel, vigyázni fogok rád. Ilyen szép lány igazi kincs, főleg a mi birodalmunkban.

 Hangja mélyen, vészjóslóan cseng áldozata elméjében. Lucy testén remegéshullám fut végig, a hideg rázza. Érzi, az őt elfogó félelemtől hamarosan elájul. Mégis, mintha valami erőszakkal eszméleténél tartaná, a vámpír bűvölő pillantása miatt éber marad, nem meri, nem is tudja lehunyni ében pilláit, bár azok egyre ólmosodnak. A rubinvörös szemek…már nyakán érzi a forró leheletet.

 A következő pillanatban a titkos ajtó óriási durranással vágódik ki, Lucas ront be rajta kivont karddal. Dühös pillantása szinte valós szikrákat szór, lángoló tekintetével majdhogynem felnyársalja ellenfelét.

 - Mit tettél a húgommal? – ordítja félig önkívületben.

 Morpheus elengedi a lányt, földre dobva az ernyedt testet, hogy védekezni tudjon. Lucy feje nagyot koppan a kövön, amitől elkezd magához térni és kijózanodni a bűbáj hatása alól. Hasra fordul, térden kúszva igyekszik kardját keresni.

 - Akkor vele pusztulsz te is! Kár érted, de elég lesz az is, ha csak a húgod változtatom át – kiáltja a szörnyeteg a heves kardcsattogásba.

 - Nem, ez nem lehet! Nem teheted ezt!

 - Dehogynem! És milyen könnyű volt!

 - Lucas, ne higgy neki – ellenkezik a lány elgyötört hangon, ahogy kardját kezébe fogva feláll.

 Imbolygó léptekkel indul a küzdő felek irányába, de azok magukkal sodorják. A falnak csapódik, és egy hatalmas test ütközik neki. Két erős kar átfogja, de alig érti, mi történik vele.

 - Ne merészeld megtenni!

 - Miért ne? Ha már sem apád, se te nem voltatok képesek arra, hogy megvédjétek, akkor majd én vigyázok rá! Örök életet adok neki, hát nem tetszik? Te is kaphatsz, ha most szépen leteszed azt a kardot, fiam!

 Lucy ekkor felfogja a dolgok állását. Lucas tehetetlen, míg testvérét ilyen szorosan tartják, élő pajzsként. Fém koppan a kövön, ahogy kezéből kihull a fegyver. Rögtön ezután Lucy újra a falnak dől, ahogy a szörny őt ellökve a bátyjának esik. Pusztakezes harcba kezdenek, amiben Lucas tehetetlen, hisz Morpheus jóval erősebb, mint bármely földi halandó. A padlón kötnek ki, de a lány nem mer testvére védelmére kelni, hisz attól fél, rossz embert sebesítene meg a hévben. Ám abban a pillanatban, mikor fivére ordítása felharsan, teljesen kitisztul tudata, újra tisztán lát mindent, újra érzékel.

 Testvére a földön hever, a nyakából bőségesen folyik a vér. Felette Morpheus épp talpra áll, arcán diadalmas, ámde ijesztő gúnymosollyal. A lány felé közeledik, arca karmazsin a fiú vérétől.

 - Mit tettél, szörnyeteg? – kérdi elhaló hangon-

 - Ne aggódj miatta, úgyis hamar meghalt volna. Gyenge a szíve! De te, ha szót fogadsz, életben maradsz és örök életet kaphatsz ágyasomként. Csak tedd le szépen azt a pengét!

 - Szó sem lehet róla! Gyűlöllek! – kiáltja dühösen, és a közeledő alak felé suhint az acéllal, teljes erőből, behunyt szemmel.

 Nem meri végignézni, mi történik, ha most nem talál célt az ezüstös fegyver, vagy ellenfele kitér a csapás elől. Szerencsére a kard azonban valamin megütközik, áthalad rajta, és tovább szeli az üres levegőt. Csak egy reccsenés, csupán ennyi volt. Kinyitja szemét és elhűlve látja: Morpheus teste a földön hever, feje a kis terem sarkáig gurult. Halott arcára rádermedt az az ijesztő nézés, a rémálmaiban oly sokszor rettegett pillantás. Lucy zokogva borul haldokló bátyja mellé.

 - Lucas…ne…

 - Lucy… kérlek, kérlek, menj haza! Vidd magaddal Benjamint! Sikerült…sikerült megtalálni az elrabolt unokatestvérünket… Richard bácsi büszke lesz.

 A két testvér alig tud beszélni. Egyikük a könnyektől, az égető fájdalomtól, a másik a vértől, amit felköhög. Egyik a lelki, a másik a fizikai fájdalomtól.

 - Azt akarom, hogy velem maradj!

 - Kérlek…menj…siess, keresd meg! Keresd meg őt, és vidd haza! Charles talán még életben van! Légy boldog, kishúgom! Légy nagyon boldog!

 - Nem, Lucas, ne!

 - Menj! Hagyj magamra, hadd haljak meg egyedül! Menekülj!

 - Nem akarlak itt hagyni…

 - Én pedig azt akarom – köhög -, hogy itt hagyj! Menj már! Siess!

 Lucy nem tud ellenállni bátyja utolsó kérésének, bár teste-lelke marasztalja. Szíve nem tud elszakadni édes testvérétől, aki a legfontosabb számára. Lábai nem tudják megemelni, hogy a legnehezebb lépéseket megtegyék. Mégis, testvére szavai, hogy Charles tán még életben van, és Benjamin, akit haza kell vinnie… Nem maradhat. Felugrik, rohan. Még azzal sem törődik, hogy hátrahagyta páncélját. Épp elég, hogy apja kardja mellette van, másra nincs szüksége. Már nincs…

 Az előcsarnokig fut, ahol utoljára látta Charlest. A csend, ami fogadja, megdöbbenti és megrémiszti. Mindenhol halottak hevernek, a padló sikamlós, ragacsos a friss, szinte még meleg vértől. Lucy halk suttogásra kapja fel fejét.

 - Charles! – fordítja fejét a hang irányába.

 - Ne gyere közelebb! – tiltakozik elhalóan.

 - Charles! Mi történt veled?

 - Azt hiszem, az én időm lejár.

 - Nem, erre még csak ne is gondolj! Gyere, segítek! Visszamegyünk a faluba, szerzek neked egy orvost és meg fogsz gyógyulni.

 A könny patakokban ömlik megtört fényű szeméből, mégis inkább sebesült barátjába igyekszik lelket önteni. A haldokló lágyan elmosolyodik, szája sarkából karmazsin vércsepp gördül csillogva álláig.

 - Aggódsz értem, Lucy? Csak nem féltesz? Ugye így van?

 - Nem akarom, hogy itt hagyj, magamra! Nem teheted ezt velem! Ne merészelj meghalni, hallod? Szeretlek Charles! Szeretlek!

 Térdére fekteti a kócos fejet, szeretetteljesen végigsimítva a piszkos, izzadt homlokon. Egy homokszínű tincset tűr el a férfi szeme elől, lágy csókot lehet barátja remegő ajkára.

 - Én is szeretlek, Lucy. Köszönöm, hogy ennyi éven át szerethettelek, és hogy most, még most is itt vagy mellettem.

 - Ne mondd ezt Charles! Kérlek!

 - Sajnálom, kedvesem. Nélkülem kell hazatérned. Siess hát, már várnak! Légy nagyon boldog a férjed oldalán.

 - Felejtsd el! Nélküled egy tapodtat sem!

 - Lucy… szeretlek, de tudom, hogy soha nem lehetsz az enyém. Inkább halok meg itt boldogan a karjaid közt, mintsem hogy visszatérve téged lássalak más szerető, ölelő karjai között. Azt nem bírnám ki, értsd meg…

 Könnyezve súgja csak mondandóját, és utolsó erejét összeszedve kihúzza az őt megsebesítő tőrt hasából.

 - Charles! Ne! – tapasztja a lány tenyerét a felnyíló sebre, mintha be akarná azt forrasztani.

 Minden igyekezete hiába, ujjai közül megállíthatatlanul csorog az élet vörös nedvének árja, egyre jobban és jobban elgyengítve társát.

 - Ne sírj miattam – mondja még utoljára-. Mindjárt vége. Már nem fáj. Olyan jó, Lucy, olyan jó így…

 Lelkét elönti a teljes béke. Most végre boldog, hogy azzal a valakivel lehet, akit a legjobban szeret. Az ő karjaiban hajthatja álomra fejét, hogy aztán soha többé ne kelljen felébrednie egy ilyen szörnyű világba.

 - Lucy – súgja, és lehunyja szemeit.

 Karjai elernyednek, mellkasa többé nem süllyed le és emelkedik fel. Többé nem lélegzik, nem ver szíve, nem fáj neki semmi. Többé már nem él. A lány zokogva, összetörten hajol a halott fölé, könnyeivel mosdatva annak arcát. Hirtelen maradt egyedül, magányosan, minden támasz nélkül a világon. Utoljára megcsókolja az élettelen ajkakat, a hűvös homlokot, s magához öleli őt, mintha még mindig élne, mintha végre együtt lehetnének, egymáséi. Szívében a szomorúságot csak tetézi, hogy most érezte meg először a szerelmet, s máris elvesztette.

 Még maradt néhány dolog, amit kötelességtudóan meg kell tennie, így visszasétál addig a teremig, ahol unokatestvérét hagyta. Benjamin már nem lázadozik, belenyugodott, hogy megkötözték, és arra vár, hogy valaki kiszabadítsa. Megdöbben, mikor Lucy alakját látja felbukkanni az ajtóban.

 - Fel tudsz állni? – kérdi az keserűen.

 Benjamin nem felel, csak dacosan villogtatja zöld szemeit a lányra.

 - Fel tudsz állni? – kérdi másodszorra is, immáron kiáltva.

 A fiú kénytelen-kelletlen megpróbál valahogy felkászálódni, de nem sikerül neki. Lucy ekkor úgy dönt, változtat a stratégián.

 - Most kicsomagollak a függönyből. A biztonság kedvéért a kezeidet meghagyom összekötve, de ha eljön az ideje, elengedlek. Nem akarlak bántani. Hazaviszlek.

 - Engem ugyan nem, alávaló gazember! Nekem itt van az otthonom, és innen nem megyek egy lépést sem!

 - Akkor itt fogsz elevenen elégni – jelenti ki egyszerűen -. Apádnak pedig azt mondom, hogy nem találtunk sehol, nem is hallottunk felőled.

 - Apámnak? De hisz ő meghalt!

 - Nagyon is él. És szeretné, ha végre hazavinnélek.

 - Ki vagy te?

 - Majd elmondom. Ez most nem lényeges. Na, gyere, tartsd a kezed.