Két fiatal nyújtózik a fűben, élvezik a nyárvégi napsütést. Lágy szellő fújdogál a kellemes melegben. Körös-körül minden zöld, piros, fehér, rózsaszín, virágzik illatozik, terem. Az egész világ életteli, szinte majd kicsattan a frissességtől.

 - Milyen furcsa – szólal meg az egyik álmodozva.

 - Mármint mi?

 - Az, hogy ilyen fiatal létünkre már most kész harcosok vagyunk.

 - És az miért furcsa? Az egész klánunk harcos. Mi mást vártál?

 - Nem tudom. De kettőnk közül nem kellett volna, csak egyikünknek beállnia.

 - Tudod, hogy mi összetartozunk – mosolyodik el a másik.

 - Lassan indulnunk kellene. Otthon már biztosan várnak.

 - Csak még egy kicsit! Olyan jó itt nyújtózni. Nincs kedvem indulni. Túl szép hozzá az idő.

 - Nocsak, ki a lusta? – nevetgél az álló alak.

 - Nem vagyok lusta – ellenkezik a még fekvő, kezét arca elé emelve, hogy lássa az előtte álló fiút.

 - Dehogynem. Na, gyere. Látod, már Táncos és Bestia is türelmetlenek – mutat a lovak felé.

 - Csak ha visszavonod, hogy lusta vagyok.

 - Nem fogom.

 - Akkor magadra vess – ugrik fel az eddig pihenő fiatal, és kardját kirántva a másik felé ugrik.

 A két ifjú azonnal heves csatába kezd. Párbajuk olyan, mintha csak táncolnának: könnyű, kifinomult mozgás, minden egyes mozzanat tökéletes. Két kard hangos csengéssel ütődik újra meg újra egymásnak, az ezüstös pengék csak úgy szórják szanaszét a rájuk hulló napsugarakat.

 Külső szemlélődő, aki még nem látta őket, könnyen azt hihetné, boszorkányság az egész. A fiatalok szinte pontos másai egymásnak. Mindkettőnek hosszú, fekete haja van: az egyiknek, aki az imént még indulni akart, összefogva, a lustábbiknak, aki nem akart küzdeni, mégis harcot provokált, kibontva omlik vállára. Arcuk a küzdelem hevében kipirul, vidáman nevetgélnek, forgolódnak egymás körül, ahogy pengéik újra meg újra összecsapnak. Még a ruhájuk is ugyan úgy néz ki. Vadászcsizma, nadrág, fehér ing és fekete mellény. Köpenyük, amiket a lovagláshoz vettek fel, most szétterítve hevernek a fűben, ahol nemrég még ők élvezték a friss napsugarakat.

 Kettejük párbaja szinte már szédítő, nem csak a gyorsaság, de az ügyesség miatt is. Fáradhatatlanul csapnak össze minduntalan, s nevetve lépnek hátrébb egy-egy támadás, vagy védés után.

 - Védd magad, Lucas! Figyelj jobban a bal válladra! – figyelmezteti társát a kibontott hajú ifjú.

 - Te csak ne aggódj miattam – vág vissza.

 Lucas kigáncsolja partnerét, majd mivel látja, hogy az inkább tompítani igyekszik az esést, kiüti kezéből a gyengén tartott kardot egy egyenes vágással.

 - Látod, inkább magadra kellene figyelned, nem rám – szegezi pengéjét a földön fekvő mellkasának.

 - Tudod mit? Inkább maradok itt, és pihenek még egy kicsit.

 - És még vonjam vissza, hogy lusta – színlel felháborodottságot a fiú, kezeit égnek emelve.

 A másik fiatal kihasználja ezt, arrébb gurul, hogy kézbe vehesse kardját, felugrik, majd visszatámad, partnere kezéből kiverve a fegyvert. Nem elégszik meg ezzel, gyors mozgásával hirtelen a fiú háta mögött terem. Üres kezével elkapja és magához szorítja áldozatát, míg a pengét nyakának szegezi.

 - Folytassuk puszta kézzel? – ajánlja fel pimaszul a fiú fülébe suttogva.

 - Fegyvert eldobni! – figyelmeztet a fiú, mire azonnal meg is fordul, hogy elkapja és földre vigye társát.

 Birkóznak egy darabig, de megint csak Lucas veszít. Végül leporolják ruhájukat, összeszedik fegyvereiket, majd felülnek a két fekete ló hátára, és visszalovagolnak a kastélyba, ahol már várták őket.

 - Végre itthon vagytok, gyermekeim! Azt hittem, nem is jöttök haza. Gyertek, mindjárt elhűl az ebéd – üdvözli őket egy középkorú, szakállas, szőke férfi.

 - Ne aggódj, Richard bácsi, rossz pénz nem vész el! – nevetgél Lucas a másik fiatalra.

 - Csak nem megint összeverekedtetek a mezőn?

 - Túl jól ismersz minket – válaszol most a másik.

 - Mi az, te meg megint legyőzted a bátyád, hogy ennyire fülig ér a szád?

 - Legyőzött? Dehogy! – tiltakozik az idősebb.

 - Richard bácsi, mit tudsz Morpheusról?

 - Meg sem jöttetek, de már megint harcolni akartok? – komorodik el hirtelen.

 - Tudod, hogy neki nagyon fontos ez.

 - Tudom fiam, tudom. Épp olyan, mint apátok volt. Gyere, menjünk ebédelni.

 Mindhárman bevonulnak az ebédlőterembe, elfoglalják helyeiket, és könnyed, vidám társalgás közben nekilátnak a finomabbnál finomabb ételeknek. Ám egyszer csak váratlanul egy követ rohan be, fáradtan, mocskosan, és összeomlik a terem közepén.

 - Bertram! Bertram, te vagy? – ugrik fel a férfi az asztaltól.

 - Uram, szörnyű dolog történt!

 - Mondd, mi az!

 - Morpheus emberei… felfedeztek minket. Thomas és Frederick meghaltak.

 - Meghalt? De mi történt?

 - Épp azon beszélgettünk, hogy közelebb megyünk, megnézzük, valóban Morpheus-e az, aki a kastélyba érkezett, mikor hátba támadtak bennünket. Nem sokan vannak, de nagyon erősek. Hárman közülük is elvesztek.

 - Holnap indulunk – jelenti ki hidegen az egyik ifjú.

 - Nem, maradtok, és kész. Nincs apelláta. Legalább addig maradtok, míg nem érkeznek meg az embereitek. Azok pedig legkorábban holnap, vagy holnapután jönnek csak.

 - De a lovasok hamarabb is ideérnek. Holnapra. Nem kell nekünk annyi gyalogos. Ők gyengébbek.

 - De értsd meg gyermekem, akkor is, ha más nem, legalább feltartóztatni jók lesznek azokat a szörnyeket!

 - És? Csak úgy szórjuk el annyi ember életét? Nem fogom hagyni. Akkor inkább egyedül elindulok még ma – jelenti ki határozottan és makacsul.

 - Én pedig bezárlak a szobádba, ha bármi ilyesmivel próbálkozol!

 - Kérlek, maradjunk még, csak egy napot! – kérleli bátyja is.

 - Hát jó. Legyen.

 - Lássátok el Bertramot és többieket, akik visszatértek – int Richard a szolgálóknak.

 A két fiatal feláll, majd távozik, hogy gyakoroljanak még. Eljött végre az idő, amire évek óta vártak.

 - Bátyám – mondja a fiatalabbik.

 - Igen?

 - Mondd csak, te biztosan akarod? Ugye nem csak azért jössz, mert én megyek?

 Sokatmondó csend után sóhajtva, nyugodtan, halkan szólal meg.

 - Nem. Nekem is fontos ez. Nem hagyhatjuk szüleink halálát megbosszulatlanul. Aki egy Helsinggel ujjat húz, az az összessel húz ujjat.

 - Hm. Rendben. Csak ennyit akartam kérdezni. Később találkozunk, a vacsoránál.

 - Hová mész?

 - Én még gyakorlok. Te nem?

 - Én azt hiszem, egy kicsit ledőlök pihenni. Nem akarok kimerülten harcolni. Te is jobban tennéd talán, ha most pihennél.

 - Lehet, hogy igazad van. De tudod, milyen önfejű vagyok – nevet halkan.

 - Igen, tudom. Hát, akkor később találkozunk – mondja Lucas, majd ahogy a folyosó elágazik, ketten kétfelé mennek, mindketten a szobájukba. Egyikük tollat és papírt ragad, míg a másik kardot és íjat.