- De ezt akkor sem fogadhatom el.

 - Ha nem fogadod el, akkor továbbra sem akar majd kibékülni veled Antoine. Azzal csak még jobban megsérted, hidd el.

 - Ez a ti családi ereklyétek. A menyasszonyodnak kellene, hogy add, nem nekem.

 - Tudod jól, hogy én csak téged szeretlek. A nagyanyám azért adta nekem, hogy annak a kezére húzzam ezt, akit szeretek. Nem feltétlenül annak, akit elveszek – nyúl a lány keze után.

 - Charles, ugyan, kérlek!

 - Nem, Lucy.

 További tiltakozást nem tűrve felhúzza az értékes karperecet szerelme vékony csuklójára, majd kezet csókol, hátat fordít és az ajtó felé biceg.

 - Charles!

 - A tiéd – veti hátra ellentmondást nem tűrő hangon a válla felett.

 - Csak azt akartam mondani, hogy köszönöm. Igazán szép darab. És örülök, hogy már lábra tudsz állni.

 - Én is.

 A beszélgetés után megkönnyebbülnek. Végre szent a béke Lucy és Antoine között, ez pedig nagy lépésnek számít. Charles sebe már nem olyan vészes, egész könnyen jár. Nemsokára újra útnak indulhatnak, míg a hold csökkenőben van, ugyanis minél kisebb a hold, annál gyengébbek ellenfeleik.

 Antoine bár kicsit kellemetlenül érezte magát, hogy a vagyont érő családi ékszert elajándékozta unokaöccse, de inkább ő is a békét választotta, ha nem is személyesen kért bocsánatot.

A vidám ifjak jókedvüket nem leplezve, hangosan vigadva mulatoztak a kocsmában, néhány kancsó bor és a fogadós két lányának társaságában. Látható volt, hogy mindenki sokat ivott, de fiatalok voltak, és élvezni akarták az életet, mintha minden napjuk az utolsó lehetne. Ez náluk nem volt meglepő, hisz harcosok voltak, akik nap mint nap kockára tették az életüket, hogy másokét megvédjék.

Lucy elrejtette ruhája ujja alá a karperecet, majd a szoba ajtaját halkan becsukva maga mögött lesétált az istállóba, bátyját megnézni, ott van-e.

 Mikor kinyílt az ajtó, meglepődött, hogy ki jöhet le ilyen későn a lovakhoz, de nem engedte el sajátját, továbbra is nyakába borulva maradt, csak kicsit beljebb húzódott, hogy az árnyék teljesen eltakarja, nehogy bárki is megláthassa. Bestia nem mozgolódott, nem ijedt meg, hisz érezte az ismerős szagot. Barát jött, nincs veszély. Ha az lenne, azt megérezné, és nem hagyná gazdáját nyakába csimpaszkodva lógni, inkább megpróbálna elé állni, még jobban takarni.

 - Bátyám, itt vagy?

 - Igen, gyere csak. Miért kerestél?

 - Csak szólni akartam, hogy lefekszem aludni. Beszélgettek még kicsit, vagy feljössz te is? Későre jár már.

 - Megyek, persze, csak még pár percet kérek. Jut eszembe, mit akart Charles?

 - Antoine bocsánatkérését hozta, zálogostul.

 - Zálogostul? – hangzik meglepődött hangja a fekete hátas mögül.

 Lucy közelebb megy, hogy láthassa fivérét. Mécsese lángjának fényében megcsillan csuklóján egy berakásos arany karperec, amitől még a fiú álla is leesik.

 - De ez nem az, amit Charles a menyasszonyának tartogatott? – ámul el.

 - Igazából a nagyanyjától kapta, hogy adja annak, akit szeret. Hiába próbáltam, nem tudtam lebeszélni róla. Azt mondta, Antoine még jobban megsértődne, ha nem fogadnám el. Nem hagyott esélyt arra, hogy nemet mondjak.

 - Értem. Nem tudom, mivel vette rá Charles az unokabátyját, hogy béküljön ki veled, de meg kell, hogy köszönjem neki.

 - Majd holnap. Már biztosan ő is alszik. Menjünk mi is. Már kezdek nagyon fáradt lenni.

 - Rendben. Jó éjt, Bestia. Lucy? Lucy, hová tűntél? – néz körbe meglepetten, ahogy észreveszi a földön világló mécsest, húgát azonban sehol sem látja.

 - Itt vagyok, Táncos mellett- érkezik a válasz a sarokban levő állásból -. Csak szép álmokat kívánok neki.

 A sötétben megsimogatja a ló orrát, szeretetteljesen megveregeti nyakát, és halkan suttog az állat fülébe, aki nyugodtan tűri mindezt. Barátságosan fúj egyet és a lány vállára teszi nagy, nehéz fejét, mintha csak megölelné gazdáját. Lerí róluk, mennyire összhangban vannak egymással, mennyire szeretik a másikat.

 - Aludj jól, Táncos – súgja még, és elengedi, majd kilép a folyosóra, ahol bátyja már türelmetlenül toporog, kezében a mécsessel.

 Csendesen felmennek, ügyelve arra, ne csapjanak semmi zajt, nehogy felkeltsenek valakit éjnek idején. Társaik is már mind befejezték az ivászatot és nyugovóra tértek, csak ők ketten nem voltak még az ágyukban.

 - Hogy érzi magát ma reggel, Walter úrfi? – kérdi vidáman, miközben kinyitja az ablakokat.

 - Köszönöm Elena, sokkal jobban. Azt hiszem, már semmi bajom sincs. Ha Charles is ismét tud rendesen járni, tovább megyünk.

 - Olyan hamar? Devangel úr gyorsan felépül, talán holnap már mennek is!

 - Ne aggódj, találkozunk még. Megígértem, hogy visszajövök még érted.

 - Igen, igen, tudom. De mikor jönnek vissza?

 - Azt még nem tudom – mondja egy halk sóhaj keretében.

 Komor gondolatok közé merülve ül ágya szélén, szinte nem is hallja a körülötte forgolódó kislány vidám csicsergését. Nem tudja, mikor térnek vissza, és egyáltalán hogy. Nem akar bátyja nélkül hazatérni, de úgy sem, hogy meg sem próbálja beváltani ígéretét, hisz tudja, az lenne élete legnagyobb bukása, és soha nem tudná megbocsájtani magának. Ahogyan azt sem, ha fivére miatta halna meg. Míg magában vívódik, szinte felőrölve tulajdon érzéseit, a többiek már lenn készülődnek a reggelihez. Asztalhoz ülnek, megbeszélik, ki mit szeretne enni, s mindeközben vidáman élcelődnek egymással.

 - Ön nem megy le reggelizni, Walter úrfi? Még Devangel úr is lebicegett, hogy együtt lehessen a társaikkal.

 - De, de, megyek – pillant fel gondolatmenetéből kizökkenve.

 Keze habozva nyúl az ágy mellé, falhoz támasztott kardhüvelye felé, ám mielőtt ujjaival megérinthetné a bársonyborítást, ujjai megállnak a levegőben. Elgondolkodik a fegyver szükségességén, hisz ha csak egy rövid időre is, de most béke van. Végül visszahúzza kezét, feláll ágya széléről, hogy Elena bevethesse azt, és lemegy a többiekhez reggelizni.

 - Mondom, még ilyen lábbal is gyorsabban futok, mint te, Pierre!

 - Persze, Charles! Hadd lássuk!

 A kocsmában igencsak jó a hangulat, ami azon is látszik, hogy valaki hirtelen olyan lendülettel nyitja ki az ajtót, hogy az éppen belépni készülő Lucyt  rögtön félre is söpri és keményen fellöki.

 - Hé – kiáltja a földre került lány -! Óvatosabban!

 - Jaj, ne haragudj, nem gondoltam, hogy itt vagy. Gyere öcsém, hadd segítselek fel! – nyújtja felé kezét Pierre széles vigyorral arcán.

 - Semmi gond – áll talpra magától -. Kész van már a reggeli?

 - Most hoztam ki – szól Eda az ajtóból -. Finom, friss tej is van, még langyos! Tessék csak jönni – mosolyog.

 Lucy leporolja magát, és követi a visszafelé igyekvő Pierre-t, aki az ajtónál szándékosan nem engedi előre, hisz ő az idősebb kettejük közül, ráadásul ő férfi, így mindig Lucy előtt lép be. Ha álruhában van épp, akkor azért, mert idősebb, és elsőbbsége van, ha pedig nőként érkezik, azért, hogy ne a lány kapja az első pofont, mert a kocsmákban, ivókban gyakran előfordul verekedés a finom italok hatására.

 Mindannyian helyet foglalnak, s ahogy nekilátnak az ízletes ételnek, a kedélyek rögtön elcsillapodnak, a hangzavar elhal, csendben esznek. Nehéz súly nyomja valamennyi ifjú harcos szívét, hisz tudják, az ellenfél erős, ezért könnyen megeshet, ez lesz az utolsó harcuk.

 A fogadó elől férfiak, legények hangja hallatszik, amire mindenki felfigyel, mégis egyedül Lucy fordul a felszolgálólány felé.

 - Eda, mi ez a hangzavar odakinn? – kérdi, de sejti, mi lehet valójában.

 - Nem tudom, de azonnal megyek, és megnézem, Walter úr – törli kezét kötényébe.

 - Fegyveresek! Fegyveresek jöttek! – siet be ijedten Elena.

 - Akkor ezek minden bizonnyal az embereink lesznek – áll fel Lucas is helyéről.