Néhány perc múlva halk kopogás hallatszik, és az ajtóban ismét Elena jelenik meg. Ezúttal egy kis korsót hoz, benne borral, mellette pedig egy poharat.

 - Bejöhetek?

 - Gyere – törli le villámgyorsan az árulkodó vízcseppeket arcáról.

 - Hogy érzi magát? – kérdi őszintén, miközben leteszi a tálcát és megtölti a poharat.

 - Fáradtan. Köszönöm, most nem iszom – utasítja vissza a felé nyújtott poharat -. Inkább idd meg te.

 - Uram, én nem ihatok ilyet – pirul el zavarában a lány.

 - Akkor tagadd le, ha kérdik. Ne félj, csak húzd le. Az egészségemre. Nem olyan rossz, legalább kóstold meg. Nézd, csak ennyi az egész – veszi át a poharat, majd az orvos tiltása ellenére kortyol belőle egyet, és visszaadja.

 A lány kicsit felbátorodik, ajkához emeli a poharat, majd elhúzza anélkül, hogy hozzáért volna akár csak a pereméhez is.

 - Látom, szófogadó vagy. Ha egyszer azt mondják, nem szabad, akkor sem engedsz, ha kérnek. Lássuk, mennyire vagy megvehető – húz elő egy pénzdarabot párnája alól, majd a lány orra elé emeli -. Tiéd ez az arany, ha megiszod azt a poharat. Nézd, valódi. Harapj csak bele, összenyomódik. Puha, látod? – húzza végig az érmét a szekrény szélén, ami csíkot nyom a fémbe.

 A lány látszólag elcsábul, megbűvölten nézegeti az aranyat. Korábban sohasem látott még, hisz a fogadó nem megy olyan jól, hogy mindenféle nagyurak szállnának meg és arannyal fizetnének. Most pedig a gondolat, hogy ez az övé lehet, és csakis az övé, szinte felőrli. Ismét megemeli a poharat, ám még mielőtt ajkához érhetne, lecsapja a kis szekrényre és mélyen a másik szemébe néz.

 - Nem tehetem. Nem adhatom el a becsületem. Édesapám nem örülne neki, ha megtenném. Talán még el is kergetne. Én pedig szeretem őt, és nem akarom megbántani. Ha rám mérges, akkor a nővérem is kap, és fordítva. Nem akarom, hogy a nővérem miattam szenvedjen.

 - Helyes. Jól teszed, kislány. Ne félj, csak kíváncsi voltam, mennyire vagy állhatatos. Látom, te igazán hűséges és szavatartó vagy. Tessék, itt ez a pénz. Tedd el jól, különleges érme. Nem, nem kell innod. Azért adom neked, mert ennyire szereted a családod. Mondd csak, Elena, van-e édesanyád?

 - Volt, uram, volt énnekem édesanyám, de Isten nyugosztalja, születésem után meghalt. Apám a nővéremmel együtt nevelt fel, most meg már vagyok akkora, hogy valamennyire magamtól is boldogulok, ezért segítek és dolgozom itt a fogadóban.

 - Hány éves is vagy pontosan?

 - Tizenkettő, uram.

 - És a nővéred? Hogy is hívják?

 - Eda, édesanyám után. Ő nemrég múlt tizenhat, de már komoly udvarlója van, aki azt tervezi, feleségül veszi. Apám viszont nem örül, mert akkor ő elmenne a háztól, és kettőnkre maradna minden munka. Így is alig győzzük néha.

 - Nocsak. Épp annyi idős, mint én.

 - Walter úrfi is csak tizenhat éves? – csillan fel a kislány szeme izgatottan, majd le is süti, pironkodva a hirtelen és kissé udvariatlan kirohanás miatt.

 - Igen. Az őszi napéjegyenlőség éjén születtem, szóval még nem töltöttem be, de már nincs sok hátra addig. Látod, néhol még tavasz van, s itt lassan már végéhez közeledik a nyár.

 - Lehet, hogy néhol még tavasz van, de nagy az ország, és errefelé már nyár van, mikor a másik végében még csak tavaszodik. Hamar eljön az úrfi születésnapja, hisz ha nem tévedek, a napéjegyenlőségig már csak három hét lehet, legfeljebb is.

 - Okos leány vagy, gyorsan jár az eszed. Számolni is ilyen jól tudsz, vagy csak hallottad, hogy három hét van még addig?

 - Kérem, én igenis tudok számolni. Apánk tanította a nővérem is, meg engem is. Eda, mivel ő a nagyobb, többet tanult, mert hamarabb kezdett dolgozni, de egyszer majd én is leszek olyan ügyes, mint ő – kezd megnyílni és beszédessé válni Elena.

 - És mondd csak, írni-olvasni tudsz-e?

- Azt édesapám sem tud, így nem tudott minket megtanítani rá. Édesanyám tudott, mert a nagyapám tanító volt, és otthon titokban tanította a mamát.

 Láthatóan zavarba jön, lehajtja fejét. Lucy a kislány álla alá nyúl, hogy megemelje az arcot, ami most könnyektől maszatolódik.

- No, ne itasd itt az egereket, kislány. Mit szólnál, ha én megtaníttatnálak írni is, meg olvasni is? Elvinnélek a hazámba, ha visszajövök. Most egy útra el kell mennem, nem tudom, meddig tart majd. De ha visszatérek, elviszlek magammal a kastélyomba, és keresek neked tanítót. Ha szépen kéred, akár én is taníthatlak.

 - Jaj, ne haragudjon meg úrfi, de azt nem lehet! Rám itt nagy szüksége van apámnak és a nővéremnek.

 - Majd megoldjuk. Keresünk valakit, aki segít majd. Fizetem majd én a bérét. Minden hónapban elküldöm majd atyádnak, és amiért elvittelek, utánad is kifizetem a hiányt. Ne aggódj, jó soruk lesz nekik is.

 - És tényleg van egy saját kastélya, amiben lakik? – cserfesedik meg újra.

 - Hát, mondhatjuk úgy is – mosolyodik el cinkosan Lucy.

 - Lucy, beszél… - nyit be váratlanul Lucas, ám amint meglátja a váratlan vendéget, eláll még a szívverése is, szaváról nem beszélve.

 - Jaj, Lucas úrfi! Ebben a fogadóban nincs senki, akit Lucynek hívnak, pláne nem ebben a szobában. Itt csak Walter úrfi meg én vagyok.

 - Öcsém, te iszol? Megmondta az orvos, hogy nem szabad! – üti ki a poharat azonnal dühösen a kis szolgálólány kezéből.

 - Nem, nem ittam – ugrik ki az ágyból hihetetlen gyorsasággal és a kislány elé áll széttárt karokkal, nehogy bátyja haragja őt is elérje.

 - Azt hittem, ennél nagyobbat már nem csalódhatok benned – sziszegi fogai közt, nehogy még jobban megrémítse Elenát.

 A lány azonban már épp eléggé fél így is a magához képest rendkívül szokatlanul viselkedő fiútól, így kirohan a szobából. Lucy ekkor észreveszi, hogy mi a probléma. Bátyja túl sokat ivott. Nem szokása ez sem, mindig nagy mértékletességgel iszik, és soha nem részegedett még le, ahogyan húga sem.

 - Lucas, ülj le, te részeg vagy.

 - Nem, csupán őszintén dühös és csalódott.

 - Pedig nem kellene.

 - Már miért ne? Végre sikerül egy olyan házasságot összehozni a húgomnak, mint amilyenről nagyon sok nő, még hercegnők is csak álmodoznak, de erre te mit csinálsz? Összebújsz valakivel, elveszted a tisztességed, és még teherbe is esel!

 - Nem vagyok terhes! Tiszta vagyok és érintetlen! Kinek hagytam volna magam? Ugyan, kérlek, azt hittem, te ennél jobban ismersz, bátyám!

 - És Charles? Mikor arra hivatkoztál este, hogy fáradt vagy, és felmész aludni, de helyette egyenesen rohantál hozzá? Vagy mit kerestetek kettesben az erdőben egyáltalán? – igyekszik megtörni húgát.

 - Tudod jól, hogy egyedül mentem el, mert szükségem volt egy kis magányra, hogy megnyugodjak. És tudod, hogy csak azért jöttetek utánam, igen, te is jöttél, mert megtámadtak! Nem, drága fivérem, tévedsz! Én nem szeretem Charlest, és soha de soha nem is tudnám. Azért mentem fel, hogy beszélgessek vele. Elmagyaráztam neki is, hogy érzek iránta, és ő ezt megértette és tiszteletben is tartja. Számomra ő nem több egy barátnál – védekezik könnyes szemmel, kétségbe esetten.

 - Persze, és egész eddig is az volt csak? Csupán egy barát, akivel annyi időt együtt töltöttetek? Ugye nem gondolod, hogy ezt most elhiszem? – támad vissza élesen.

 Szorosan megragadja a lány karjait válla alatt, majd megrázza őt, mintha ezzel is csak azt az igazságot akarná kirázni belőle, amit ő beképzelt magának. Lucy nem bírja, hogy mindig kedves és nyugodt bátyja most ilyen erőszakosan viselkedik vele. Lábai elgyengülnek, összecsuklik és zokogva elterül a fapadlón. Lucas utána nyúl, hogy felhúzza, de a lány kétségbe esésében hirtelen olyan erővel csapja arcon őt, hogy hátratántorodik. Lucy ezt kihasználva felugrik és menet közben felkapva és magára terítve köpenyét átrohan Charles és Antoine szobájába, ahol épp mindketten ott vannak, beszélgetnek.

 A zilált külsejű lány megjelenésekor Antoine azonnal feláll az ágy melletti székről, ahol addig ült, majd az újonnan érkező felé lép, de Lucy féktelen dühvel iramodik meg felé, és őt is megütné, ha a férfi nem kapná el és szorítaná meg a lány csuklóját úgy, hogy az éles fájdalommal nem nyilallna végig az egész testén. Charles mindeközben el sem tudja képzelni, mi történhetett. Nagybátyja nemrég tért vissza, utána kiabálást hallottak az ikrek felől, majd szerelme hirtelen beront és nekiesik Antoine-nak.

 - Maga aljas, mocskos, számító… - kezd szitkozódni Lucy, ám a következő pillanatban, mielőtt folytathatná, súlyos tenyér csattan az arcán.

 - Minek mertél nevezni, te kis fruska?

 - Hallotta, és tudja is jól, miért. Mikor a bátyám megkérte, engedje át az orvost hozzám, hogy megvizsgáljon, maga lefizette őt, hogy állítsa azt, ha nő lennék, bizonyára azt mondaná, terhes vagyok! Mikor pedig a bátyám meghallotta, azt hitte, hogy viszonzom Charles szerelmét, és neki adtam magam. Ezek után pedig leitatta és mindenféle hazugsággal tömte teli a fejét! Vallja be, maga szörnyeteg! – vádaskodik a lány.

 - Igaz ez, Antoine?

 - Ugyan, öcsém! Csak mese! Csodálkozom, hogy egy olyan kis senkitől, mint te, egy ilyen történet kitelik. Halljam, ki segített benne, hogy összerakd?

 - Maga aljas áruló! Tudom, hogy gyűlöl, mert eljöttem ide, eljöttem harcolni, és legyőztem magát! Gyűlöl egyszerűen már csak azért is, ami vagyok!

 - Mert mi vagy, kis hazudozó? Találj szépen még ki valamit!

 - Bátyám, elég! Ereszd őt, nem látod, hogy fáj neki? Hagyd békén! – igyekszik Charles közbeavatkozni, ám felkelni nem tud, mert még csíp és éget az új kötés, fáj tőle a sebe, a lábát is alig tudja mozdítani.

 - Gyűlöl azért, mert nem férfinak születtem. Azért, mert nő vagyok! Vallja be! – sziszegi fogai közt, mintha csak egy kígyó lenne, vagy vadmacska, aki épp készülne megmarni Antoine-t.

 - Mi folyik itt, uraim? Kérem, csillapodjanak le, mert elijesztik a vendégeinket! – rohan be az egyik szolgálólány.

 - Eda, kérem, mondja el, hogy mi is történt lenn az előbb! Ez az alak, itt, aki nem ereszt, leitatta a bátyám, ugye?

 - Kisasszony? – néz nagyot Eda.

 - Az Istennek sem vagyok kisasszony! Walter vagyok, az ég szerelmére, ismerje már meg a vendégeit!

 - Nem-e? – kérdi vissza Antoine, a csuklójánál tartott lányt még erősebben szorítva.

 Eda, látván a helyzetet, jobbnak látja mielőbb elsietni, és esetleges segítséget hívni, de hogy vendégeire közben ne hozzon szégyent, a finoman szólva is túlságosan alulöltözött ifjúra néz, és szánakozva méri végig mezítelen lábait. Antoine a mustrálás közben elengedi a lány karjait, az pedig a földre zuhan, tartás híján.

 - Sajnálom, Walter úrfi! Azonnal hozok önnek valami nadrágot. De hát hogyhogy…

 - Ne kérdezze, miért nincs rajtam más, semmi köze hozzá! – mordul vissza a padlóról.

 Amint Eda távozik, feláll, és lehúzza hosszú ingét, mely szerencsére combközépig ér, így áldóan takar minden árulkodó kis részt viselője valódi kilétéről.

 - Miért kellett ezt, Antoine? Mondd, mire volt ez jó?

 - Ez a semmirekellő kis rongydarab megszégyenített, amit én nem hagyhattam megtorlás nélkül.

 - Nem szégyenített meg, hanem tisztes harcban győzött le. Neki viszont ez a tetted akár az életébe is kerülhet! Kérlek, távozz innen azonnal.

 - És őt miért nem küldöd ki innen? – mutat felháborodva a kibomlott, kócos, fekete hajú, egy szál inges alakra, akinek arcáról szinte süt a gyűlölet.

 Kezeit szorosan teste mellé zárja, méregzöld szemei szinte villámokat szórnak, miközben színtiszta megvetéstől keserű könnyei hullnak alá álla csúcsától a padlóig.

 - Kérlek, te maradj, majd adok neked valami ruhát. Vedd fel az én nadrágom, tessék. Nekem most úgy sincs rá szükségem, mert a kötéstől fel sem tudnám húzni – hajítja a lány felé ágya mellől a darabot.

 Lucy egy szó nélkül rántja fel, sietős kezekkel, de közben pillantása enyhül, és ahogy futólag ránéz a sebesültre, az tudja: mélyen belül hálás neki, nagyon is lekötelezi őt ezzel a gesztussal. Nem kockáztathatja ugyanis, hogy felfedik valódi kilétét. Antoine egy pillantásra se méltatja sem unokaöccsét, sem annak szerelmét, az általa ki nem állhatott Van Helsinget, csak kiviharzik, még az ajtót sem csukva be maga után.