Néhány
perc múlva halk kopogás hallatszik, és az ajtóban ismét Elena jelenik meg.
Ezúttal egy kis korsót hoz, benne borral, mellette pedig egy poharat. - Bejöhetek? - Gyere – törli le villámgyorsan az árulkodó
vízcseppeket arcáról. - Hogy érzi magát? – kérdi őszintén, miközben
leteszi a tálcát és megtölti a poharat. - Fáradtan. Köszönöm, most nem iszom –
utasítja vissza a felé nyújtott poharat -. Inkább idd meg te. - Uram, én nem ihatok ilyet – pirul el
zavarában a lány. - Akkor tagadd le, ha kérdik. Ne félj, csak
húzd le. Az egészségemre. Nem olyan rossz, legalább kóstold meg. Nézd, csak
ennyi az egész – veszi át a poharat, majd az orvos tiltása ellenére kortyol
belőle egyet, és visszaadja. A lány kicsit felbátorodik, ajkához emeli a
poharat, majd elhúzza anélkül, hogy hozzáért volna akár csak a pereméhez is. - Látom, szófogadó vagy. Ha egyszer azt
mondják, nem szabad, akkor sem engedsz, ha kérnek. Lássuk, mennyire vagy
megvehető – húz elő egy pénzdarabot párnája alól, majd a lány orra elé emeli -.
Tiéd ez az arany, ha megiszod azt a poharat. Nézd, valódi. Harapj csak bele,
összenyomódik. Puha, látod? – húzza végig az érmét a szekrény szélén, ami
csíkot nyom a fémbe. A lány látszólag elcsábul, megbűvölten
nézegeti az aranyat. Korábban sohasem látott még, hisz a fogadó nem megy olyan
jól, hogy mindenféle nagyurak szállnának meg és arannyal fizetnének. Most pedig
a gondolat, hogy ez az övé lehet, és csakis az övé, szinte felőrli. Ismét
megemeli a poharat, ám még mielőtt ajkához érhetne, lecsapja a kis szekrényre
és mélyen a másik szemébe néz. - Nem tehetem. Nem adhatom el a becsületem.
Édesapám nem örülne neki, ha megtenném. Talán még el is kergetne. Én pedig
szeretem őt, és nem akarom megbántani. Ha rám mérges, akkor a nővérem is kap,
és fordítva. Nem akarom, hogy a nővérem miattam szenvedjen. - Helyes. Jól teszed, kislány. Ne félj, csak
kíváncsi voltam, mennyire vagy állhatatos. Látom, te igazán hűséges és
szavatartó vagy. Tessék, itt ez a pénz. Tedd el jól, különleges érme. Nem, nem
kell innod. Azért adom neked, mert ennyire szereted a családod. Mondd csak,
Elena, van-e édesanyád? - Volt, uram, volt énnekem édesanyám, de Isten
nyugosztalja, születésem után meghalt. Apám a nővéremmel együtt nevelt fel,
most meg már vagyok akkora, hogy valamennyire magamtól is boldogulok, ezért
segítek és dolgozom itt a fogadóban. - Hány éves is vagy pontosan? - Tizenkettő, uram. - És a nővéred? Hogy is hívják? - Eda, édesanyám után. Ő nemrég múlt tizenhat,
de már komoly udvarlója van, aki azt tervezi, feleségül veszi. Apám viszont nem
örül, mert akkor ő elmenne a háztól, és kettőnkre maradna minden munka. Így is
alig győzzük néha. - Nocsak. Épp annyi idős, mint én. - Walter úrfi is csak tizenhat éves? – csillan
fel a kislány szeme izgatottan, majd le is süti, pironkodva a hirtelen és kissé
udvariatlan kirohanás miatt. - Igen. Az őszi napéjegyenlőség éjén
születtem, szóval még nem töltöttem be, de már nincs sok hátra addig. Látod,
néhol még tavasz van, s itt lassan már végéhez közeledik a nyár. - Lehet, hogy néhol még tavasz van, de nagy az
ország, és errefelé már nyár van, mikor a másik végében még csak tavaszodik.
Hamar eljön az úrfi születésnapja, hisz ha nem tévedek, a napéjegyenlőségig már
csak három hét lehet, legfeljebb is. - Okos leány vagy, gyorsan jár az eszed.
Számolni is ilyen jól tudsz, vagy csak hallottad, hogy három hét van még addig? - Kérem, én igenis tudok számolni. Apánk
tanította a nővérem is, meg engem is. Eda, mivel ő a nagyobb, többet tanult,
mert hamarabb kezdett dolgozni, de egyszer majd én is leszek olyan ügyes, mint
ő – kezd megnyílni és beszédessé válni Elena. - És mondd csak, írni-olvasni tudsz-e? -
Azt édesapám sem tud, így nem tudott minket megtanítani rá. Édesanyám tudott,
mert a nagyapám tanító volt, és otthon titokban tanította a mamát. Láthatóan zavarba jön, lehajtja fejét. Lucy a
kislány álla alá nyúl, hogy megemelje az arcot, ami most könnyektől
maszatolódik. -
No, ne itasd itt az egereket, kislány. Mit szólnál, ha én megtaníttatnálak írni
is, meg olvasni is? Elvinnélek a hazámba, ha visszajövök. Most egy útra el kell
mennem, nem tudom, meddig tart majd. De ha visszatérek, elviszlek magammal a
kastélyomba, és keresek neked tanítót. Ha szépen kéred, akár én is taníthatlak. - Jaj, ne haragudjon meg úrfi, de azt nem
lehet! Rám itt nagy szüksége van apámnak és a nővéremnek. - Majd megoldjuk. Keresünk valakit, aki segít
majd. Fizetem majd én a bérét. Minden hónapban elküldöm majd atyádnak, és
amiért elvittelek, utánad is kifizetem a hiányt. Ne aggódj, jó soruk lesz nekik
is. - És tényleg van egy saját kastélya, amiben
lakik? – cserfesedik meg újra. - Hát, mondhatjuk úgy is – mosolyodik el
cinkosan Lucy. - Lucy, beszél… - nyit be váratlanul Lucas, ám
amint meglátja a váratlan vendéget, eláll még a szívverése is, szaváról nem
beszélve. - Jaj, Lucas úrfi! Ebben a fogadóban nincs
senki, akit Lucynek hívnak, pláne nem ebben a szobában. Itt csak Walter úrfi
meg én vagyok. - Öcsém, te iszol? Megmondta az orvos, hogy
nem szabad! – üti ki a poharat azonnal dühösen a kis szolgálólány kezéből. - Nem, nem ittam – ugrik ki az ágyból hihetetlen
gyorsasággal és a kislány elé áll széttárt karokkal, nehogy bátyja haragja őt
is elérje. - Azt hittem, ennél nagyobbat már nem
csalódhatok benned – sziszegi fogai közt, nehogy még jobban megrémítse Elenát. A lány azonban már épp eléggé fél így is a
magához képest rendkívül szokatlanul viselkedő fiútól, így kirohan a szobából.
Lucy ekkor észreveszi, hogy mi a probléma. Bátyja túl sokat ivott. Nem szokása
ez sem, mindig nagy mértékletességgel iszik, és soha nem részegedett még le,
ahogyan húga sem. - Lucas, ülj le, te részeg vagy. - Nem, csupán őszintén dühös és csalódott. - Pedig nem kellene. - Már miért ne? Végre sikerül egy olyan
házasságot összehozni a húgomnak, mint amilyenről nagyon sok nő, még hercegnők
is csak álmodoznak, de erre te mit csinálsz? Összebújsz valakivel, elveszted a
tisztességed, és még teherbe is esel! - Nem vagyok terhes! Tiszta vagyok és
érintetlen! Kinek hagytam volna magam? Ugyan, kérlek, azt hittem, te ennél
jobban ismersz, bátyám! - És Charles? Mikor arra hivatkoztál este,
hogy fáradt vagy, és felmész aludni, de helyette egyenesen rohantál hozzá? Vagy
mit kerestetek kettesben az erdőben egyáltalán? – igyekszik megtörni húgát. - Tudod jól, hogy egyedül mentem el, mert
szükségem volt egy kis magányra, hogy megnyugodjak. És tudod, hogy csak azért
jöttetek utánam, igen, te is jöttél, mert megtámadtak! Nem, drága fivérem,
tévedsz! Én nem szeretem Charlest, és soha de soha nem is tudnám. Azért mentem
fel, hogy beszélgessek vele. Elmagyaráztam neki is, hogy érzek iránta, és ő ezt
megértette és tiszteletben is tartja. Számomra ő nem több egy barátnál –
védekezik könnyes szemmel, kétségbe esetten. - Persze, és egész eddig is az volt csak?
Csupán egy barát, akivel annyi időt együtt töltöttetek? Ugye nem gondolod, hogy
ezt most elhiszem? – támad vissza élesen. Szorosan megragadja a lány karjait válla
alatt, majd megrázza őt, mintha ezzel is csak azt az igazságot akarná kirázni
belőle, amit ő beképzelt magának. Lucy nem bírja, hogy mindig kedves és nyugodt
bátyja most ilyen erőszakosan viselkedik vele. Lábai elgyengülnek, összecsuklik
és zokogva elterül a fapadlón. Lucas utána nyúl, hogy felhúzza, de a lány
kétségbe esésében hirtelen olyan erővel csapja arcon őt, hogy hátratántorodik.
Lucy ezt kihasználva felugrik és menet közben felkapva és magára terítve
köpenyét átrohan Charles és Antoine szobájába, ahol épp mindketten ott vannak,
beszélgetnek. A zilált külsejű lány megjelenésekor Antoine
azonnal feláll az ágy melletti székről, ahol addig ült, majd az újonnan érkező
felé lép, de Lucy féktelen dühvel iramodik meg felé, és őt is megütné, ha a
férfi nem kapná el és szorítaná meg a lány csuklóját úgy, hogy az éles
fájdalommal nem nyilallna végig az egész testén. Charles mindeközben el sem
tudja képzelni, mi történhetett. Nagybátyja nemrég tért vissza, utána kiabálást
hallottak az ikrek felől, majd szerelme hirtelen beront és nekiesik
Antoine-nak. - Maga aljas, mocskos, számító… - kezd
szitkozódni Lucy, ám a következő pillanatban, mielőtt folytathatná, súlyos
tenyér csattan az arcán. - Minek mertél nevezni, te kis fruska? - Hallotta, és tudja is jól, miért. Mikor a
bátyám megkérte, engedje át az orvost hozzám, hogy megvizsgáljon, maga
lefizette őt, hogy állítsa azt, ha nő lennék, bizonyára azt mondaná, terhes
vagyok! Mikor pedig a bátyám meghallotta, azt hitte, hogy viszonzom Charles
szerelmét, és neki adtam magam. Ezek után pedig leitatta és mindenféle
hazugsággal tömte teli a fejét! Vallja be, maga szörnyeteg! – vádaskodik a
lány. - Igaz ez, Antoine? - Ugyan, öcsém! Csak mese! Csodálkozom, hogy
egy olyan kis senkitől, mint te, egy ilyen történet kitelik. Halljam, ki
segített benne, hogy összerakd? - Maga aljas áruló! Tudom, hogy gyűlöl, mert
eljöttem ide, eljöttem harcolni, és legyőztem magát! Gyűlöl egyszerűen már csak
azért is, ami vagyok! - Mert mi vagy, kis hazudozó? Találj szépen
még ki valamit! - Bátyám, elég! Ereszd őt, nem látod, hogy fáj
neki? Hagyd békén! – igyekszik Charles közbeavatkozni, ám felkelni nem tud,
mert még csíp és éget az új kötés, fáj tőle a sebe, a lábát is alig tudja
mozdítani. - Gyűlöl azért, mert nem férfinak születtem.
Azért, mert nő vagyok! Vallja be! – sziszegi fogai közt, mintha csak egy kígyó
lenne, vagy vadmacska, aki épp készülne megmarni Antoine-t. - Mi folyik itt, uraim? Kérem, csillapodjanak
le, mert elijesztik a vendégeinket! – rohan be az egyik szolgálólány. - Eda, kérem, mondja el, hogy mi is történt
lenn az előbb! Ez az alak, itt, aki nem ereszt, leitatta a bátyám, ugye? - Kisasszony? – néz nagyot Eda. - Az Istennek sem vagyok kisasszony! Walter
vagyok, az ég szerelmére, ismerje már meg a vendégeit! - Nem-e? – kérdi vissza Antoine, a csuklójánál
tartott lányt még erősebben szorítva. Eda, látván a helyzetet, jobbnak látja mielőbb
elsietni, és esetleges segítséget hívni, de hogy vendégeire közben ne hozzon
szégyent, a finoman szólva is túlságosan alulöltözött ifjúra néz, és szánakozva
méri végig mezítelen lábait. Antoine a mustrálás közben elengedi a lány
karjait, az pedig a földre zuhan, tartás híján. - Sajnálom, Walter úrfi! Azonnal hozok önnek
valami nadrágot. De hát hogyhogy… - Ne kérdezze, miért nincs rajtam más, semmi
köze hozzá! – mordul vissza a padlóról. Amint Eda távozik, feláll, és lehúzza hosszú
ingét, mely szerencsére combközépig ér, így áldóan takar minden árulkodó kis
részt viselője valódi kilétéről. - Miért kellett ezt, Antoine? Mondd, mire volt
ez jó? - Ez a semmirekellő kis rongydarab
megszégyenített, amit én nem hagyhattam megtorlás nélkül. - Nem szégyenített meg, hanem tisztes harcban
győzött le. Neki viszont ez a tetted akár az életébe is kerülhet! Kérlek,
távozz innen azonnal. - És őt miért nem küldöd ki innen? – mutat
felháborodva a kibomlott, kócos, fekete hajú, egy szál inges alakra, akinek
arcáról szinte süt a gyűlölet. Kezeit szorosan teste mellé zárja, méregzöld
szemei szinte villámokat szórnak, miközben színtiszta megvetéstől keserű
könnyei hullnak alá álla csúcsától a padlóig. - Kérlek, te maradj, majd adok neked valami
ruhát. Vedd fel az én nadrágom, tessék. Nekem most úgy sincs rá szükségem, mert
a kötéstől fel sem tudnám húzni – hajítja a lány felé ágya mellől a darabot.
Lucy egy szó nélkül rántja fel, sietős
kezekkel, de közben pillantása enyhül, és ahogy futólag ránéz a sebesültre, az
tudja: mélyen belül hálás neki, nagyon is lekötelezi őt ezzel a gesztussal. Nem
kockáztathatja ugyanis, hogy felfedik valódi kilétét. Antoine egy pillantásra
se méltatja sem unokaöccsét, sem annak szerelmét, az általa ki nem állhatott
Van Helsinget, csak kiviharzik, még az ajtót sem csukva be maga után.
|