- Sajnálom, öreg barátom. Hidd el, ha tehetném, másképp lenne minden, de sajnos ez elől nem menekülhetek. Vagy az egyik, vagy a másik, de sajnos mindenképp véget ér az életem. Vagy a betegség, vagy a harc – hajtja le fejét, hogy homloka összeérhessen a lováéval.

 A szép fekete állat úgy figyel, mintha csak értené gazdája szavait és együtt érezne vele. Nyaka kecses ívben meghajlik, orrával megböködi az ember vállát, mintha csak jobb kedvre akarná deríteni vagy tudatni vele, hogy ő itt van vele, ahogy eddig is itt volt, és ezután is itt lesz. Ezen az éjszakán biztosan, míg a fiú kiönti neki lelke minden gondját, baját, bánatát.

 - Én is szeretlek – suttogja a ló nyakát simogatva, majd megöleli -. Csak azt nem tudom, mi lesz ezek után a húgommal. Nem szeretném egyedül hagyni, de ez sajnos nem az én döntésem. Hidd el, olyan jó lenne, ha hazatérhetnék vele, csak még egyszer, hogy lássam, amint először találkozik Escalusszal. Ott szeretnék lenni, mikor összeházasodnak, és hidd el, annyira szeretném karomban tartani egyermeküket, de sajnos nem tudom majd. Ez a sors, ez az élet. Az ember halandó, csak a lélek marad meg addig, míg lesz, aki emlékezik rá. Bestiám, ha tudnád, hogy fogsz hiányozni te is! Most bátornak kell lennem, bátornak és kitartónak, hogy legalább a testvérem hazamehessen. Nehéz lesz akkor meghozni majd a döntést, de inkább én haljak meg, mint a húgom. Én amúgy is beteg vagyok, amúgy sem élnék már túl sokáig. Neki viszont ott van a vőlegénye, akit noha még nem is ismer, tudom, hogy vele szeretni fogják egymást. Mintha csak egymásnak lettek volna teremtve, hidd el. Én ismerem Escalust, volt szerencsém találkozni vele, mikor egyszer olyan hosszú időre elutaztam otthonról. Emlékszel, mikor abba a különös kastélyba mentünk, az orvos miatt, aki nem tudott eljönni hozzánk, mert a kastély úrnője olyan beteg volt, hogy ott kellett maradnia vele, ellenben viszont meghívott engem, hogy az orvos engem is gyógyíthasson, még egy régi szívességért cserébe, amit apám tett neki és a férjének.

 Lucas nem is törődik azzal, hogy bolondnak nézhetnék, ha most meglátnák. Ha bánatos, vagy valami nyomja a lelkét, azt mindig megosztja Bestiával, hisz úgy érzi, nála biztonságban vannak titkai. Nem azért, mert nem akarja megosztani húgával az érzéseit, egyszerűen csak azért, mert vannak olyan dolgok, amikről jobb, ha egyedül csak ő tud. A betegsége is ilyen volt.

 Már évek óta tudott róla, de hiába a tudomány, az orvosok, a különböző gyógyszerek, állapota egyre csak súlyosbodott. Mikor annak idején megszületett, először azt hitték, halott gyermeket hozott világra Evangeline, az édesanyja, mert a csecsemő nem lélegzett, bőre is teljesen kék volt, a levegő hiányától. A bába és az orvos azt gondolták, megfulladhatott, mert nem tudott levegőt venni, ugyanis az anya majdnem egy egész napon át vajúdott, mire megszületett a kisfiú. Ám az apa karjába véve a halottnak hitt gyermekét, még remélt, hogy az orvos és a bába tévednek, s megpróbált friss levegőt fújni a csöppség tüdejébe, s ekkor az életében először levegőt vett. Csak évekkel később derült ki, mikor Lucas már betöltötte a kilencet, hogy a szívével vannak gondjai.

 Sokszor és gyakran panaszkodott arra, hogy szúr a mellkasa, és hogy nem bír tornázni, vívni, de még csak futni sem, mert annyira felgyorsult a szíve dobogása, hogy rosszul lett, és nem egyszer el is ájult. Végül az orvos, aki nagybátyjához kerülése óta foglalkozott vele, kénytelen volt elismerni, hogy ő már nem tehet semmit. Mégis, egyszer érkezett hozzájuk vendégségbe egy nemes, aki régen még apjuk barátja volt, és a gyermekek hogyléte felől is érdeklődött. Mikor megtudta, mi a baj, azonnal felajánlotta a segítségét, hisz egy régi szívességgel még tartozott Walternek, s ha neki nem is tudta már leróni a tartozást, legalább a gyermekén segíthetett. A felesége ugyanis nagyon beteg lett, miután világra hozta gyermeküket, s attól félt, elveszítheti őt. A legjobb orvost hívatta hozzá, akit megengedhetett magának, s mivel igen gazdagok voltak, az orvos is messzi országból érkezett hozzájuk. Összepakoltatta tehát a fiú holmijait, s magával vitte, fél évig nem is engedte, míg az orvos ott maradt, és meggyógyította a feleségét.

 Ezalatt ismerkedett meg Lucas Escalusszal, aki az orvost ajánlotta a nemesnek és feleségének, aki történetesen távoli rokona volt a hölgynek. S bár úgy tűnt, a fiú teljesen meggyógyult, a tünetek ismét kezdtek előjönni, de még rosszabbul, mint eddig. Ám Lucas mégsem szólt egy szót sem róla senkinek, mert nem akarta, hogy azt higgyék, gyáva, vagy gyenge. Valójában még a húga is jóval erősebb volt, mint ő, hisz míg neki majdnem három évig pihennie kellett, Lucy mindvégig keményen edzett és gyakorolt, minden álló nap. Őt soha nem törte meg semmilyen betegség sem fizikailag, sem lelkileg, sokkal kitartóbb is volt, és úgy érezte: ha a bátyja meghal, érte is bosszút kell állnia, ez hát még több erőt és akaratot adott neki.

 Nem tudott aludni. Forgolódott egy darabig, igyekezett álomba szenderülni, de talán épp ezért, mert annyira erőltette, nem tudott sehogy sem nyugalmat találni. Végül aztán felkelt az ágyból, hogy megkeresse fivérét. Tudta jól, hogy ő sem alszik, és hogy nincs az ágyában, mert hallotta, mikor kiment a szobából, mert azt hitte, alszik, s úgysem veszi észre.

 Magára terítette vastag köpenyét, melybe alaposan beburkolózott, hogy ne érezze a csípős, hideg levegőt odakinn. Habár nyár volt, de nem olyan meleg, hogy egy szál ingben sétálhasson fel és alá a csillagos ég alatt. Csizmát húzott, és hangtalanul kiosont az éjszakába.

 Gondolkozott, merre menjen először, hisz nem ismerte bátyja szándékát, mit akart tenni, sem azt, merre vezethetett útja. Csak halvány sejtésként derengett benne, hogy lovánál lehet, mert annyira ismerte őt, hogy tudja, ha este nem tud aludni, lemegy Bestiához beszélgetni. Egyszer elmesélte és elmagyarázta neki, hogy míg annyi ideig távol volt húgától, senkije sem volt, akivel játsszon, vagy beszélgessen, így mindig az istállókba szökött, az akkor még jóformán csikónak számító koromfekete ménhez. Azt állította, az állat meghallgatja, és lehet, hogy meg is érti őt, mert mindig megvigasztalta, felvidította őt, mikor szüksége volt rá. Ezt azóta is megőrizte, és gyakran beszélt a lovához, mikor más nem hallotta, legfeljebb Lucy, aki tudott a titokról.

 Apró mécsest vitt kezében, remélve, hogy már alszik mindenki, és nem veszik észre az udvaron keresztülsuhanó gyenge fénypontot. Mivel a környékre néma csend borult, igyekezett hangtalanul menni, és minden apró lépésénél egy kicsit meg-megremegett a gyertya narancsszínű lángja, ahogy az esti szellő fújdogált. Az istálló ajtajához érve elfújta a gyertyát, hogy a repedéseken keresztül ne látszódhasson be a fény, majd fülét a deszkákra tapasztva, megnyugodva hallgatta fivére hangját, ahogy az a lovához suttogott. Nem értette pontosan, mit is beszél, csak annyit, hogy az a halálról szól, valami betegségről és küzdelemről. Csupa olyan dolgokról, amikről ő most legkevésbé akart hallani. Szívét csapdába ejtette a félelem, hisz sohasem gondolt bele abba, mikor olyan nagyon beteg volt is bátyja, hogy valaha is elveszítheti őt. Ő úgy képzelte el életét, hogy végig ott áll majd mellette fivére, s habár mostanság nem volt túl rózsás a kapcsolatuk, mert Lucy ki akart lépni az árnyékából, most mégis megrettent a gondolattól, hogy egyedül marad. Szemét elöntötték a könnyek, ám még mielőtt az első csepp kihullhatott volna, fogait és ajkait összeszorítva, körmeit tulajdon tenyerébe vájta, mert nem akarta kimutatni érzelmeit, még saját maga számára sem. Bár sötét éjszaka volt, attól tartott, valaki megláthatja őt így, ilyen sérülékenyen itt ácsorogni, magában imádkozni testvére életéért, hogy ne hagyja magára, és hogy maradjon vele mindig. Nem akarta felfedni, valójában mennyire is törékeny és érzékeny legbelül. Őt sem kőből faragták, neki is csak gyenge asszonyi, sőt, még zsenge leányszíve van csak, de fenn akarta tartani a látszatot, miszerint őt annyira keménnyé, érinthetetlenné és elérhetetlenné tették a múlt rémisztő eseményei.

 Mégis, ahogy hallgatta Lucas szomorú beszédét, a fáradt, megtört hangot, egy könnycsepp akaratlanul is kigördült, s bár gyorsan lezárta, le is szorította szemhéját, már nem állíthatta meg az utána következő könnyáradatot, s tenyerét szájára tapasztva visszarohant a szobába, hogy ágyára vetődve kisírhassa magát végre, úgy igazán, életében először.