Felállt az ágy széléről, hezitált, hogy
induljon. Valami visszahúzta még, bár nem tudta, mi is lehet pontosan az a fájó
kis húsdarab a mellkasában, amitől ennyire rosszul érezte magát. Hirtelen
ötlettől vezérelve visszahajolt, röpke csókot lehelt a beteg ajkára, majd egy
szó nélkül kisétált, maga mögött halkan becsukva az ajtót. Charles döbbenten meresztette a sötétben a
lány alakja után szemét, de a meglepődés mellett ott volt valami kellemes,
jóleső elégedettség, egy kis boldogság is. Boldog volt, mert tudta, Lucy most
már képes lesz arra, hogy igazából szeressen. Előbb-utóbb megtanulja, és ha nem
is iránta fog majd szerelmet érezni, de a férje iránt bizonyosan, ha azt
sikerül megkedvelnie. Végső esetben pedig, ahogy korára jellemző volt, az
érdekházasságok miatt megtalálhatta volna a hitvesi ágyon kívül is a
boldogságot, de tudta róla, hogy ő egyáltalán nem ilyen. Becsületes és hűséges,
egyenes lány. Tisztességes feleség válik majd belőle bizonyára. Bár kissé nehézkesen, de újra fekvő helyzetbe
helyezte magát, és egy aprócska mosollyal a szája sarkában pillanatok alatt
álomba merült. Lucy nem értette saját magát, miért tette ezt,
de úgy érezte, kellett. Valami megváltozott benne. Ha nem is csak Charles
iránt, de végre kezdett felnyílni a szeme. Most, itt, mikor tudta, hogy szinte
csak órák választják el a haláltól, végre kezdett rájönni, hogy van a világon
más is, mint a keserűség és a bosszú. Életében először igazán megdobbant a
szíve is, és már elhitte; ő is csak ember, és érző lény. Csendben a szobájába ment, levetkőzött és
ágyba bújt, de kardját az ágyban is maga mellett tartotta szorosan, minden
esetre felkészülve. Az éjszaka hidegnek, sötétnek és magányosnak
érkezett. Nemsokára véget ér a nyár, már csak néhány hét. Aztán jön az ősz, az
eső, majd a tél és a hideg, hófehér jégvilág. Az élet körforgása. Ám ezen az
éjen többen elgondolkodtak, számukra mikor ér véget ez az állandó váltakozás,
és mikor kezdődik az állandóság. Lesz, aki túléli a harcot, vagy mindenki
odavész? És lesz egyáltalán értelme az örökös küzdelemnek az éjszaka és a
nappal között? Senki sem tudja, csak remények vannak. Valahol, a kis csapattól messze pedig egy
fiatal férfi épp az ablakon bámul ki. Valakire vár, miközben szíve hangosan
zakatol. Nem is ismeri, soha nem is látta még, de tudja már most, van valami
különleges a lányban, akire vár. Akit feleségül fog kérni anélkül, hogy igazán
megismerhetné. Megköszönte a remek szórakozást és a finom
ételt, majd ő is követte a két lány példáját és elvonult szobájába. Igyekezett
halk lenni hisz tudta, testvére már alszik, nem akarta felkelteni. Nehéz napja
volt mindkettejüknek, ráadásul az elkövetkezendő két-három nap sem lesz túl
egyszerű. És ha ez még nem lenne elég, még ott volt az a szörnyű rémálma is,
melyet bekövetkezőnek érzett. A legkisebb neszezéssel vette le
elmocskolódott ruháit, csak hosszú ingét hagyta magán, ahogy húga is tette.
Lefeküdt, állig felhúzta a takarót, és lehunyta szemeit, de hiába: aludni nem
tudott. Valahogy az álom nem akart jönni. - Lucy, ébren vagy még? – suttogta a
sötétségnek, húga ágya felé. Bár a lány még ébren volt, hisz csak nemrég
ért vissza ő is, nem válaszolt. Úgy tett, mintha már aludna, mert már jó ideje
feljött, és nem akarta, hogy rájöjjön bárki is: az időt Charles szobájában
múlatta el. Még fivére sem, hiába is bízott meg benne annyira. - El kell mondanom valamit. Nem tudom magamban
tartani. Talán jobb is, hogy most alszol, legalább nem fogsz rá emlékezni –
vallja be őszintén. Nyugtalanító, vegyes érzelmek fogják el.
Legszívesebben mindent elmondana neki: a rémálmot is, meg azt is, hogy tudja,
kihez fogja nagybátyjuk feleségül adni. Elmondaná azt is, mennyire szereti, és
hogy nincs egyedül, mert csak miatta csinálja ezt az egészet. Mindig is ő volt
a békeszeretőbb, és bár imádta szüleit, nem volt annyira bosszúvágyó, mint
testvére. Nem volt ő sohasem az az igazi harcos szellem, mint amilyet húga
örökölt. Inkább több volt benne életszeretetből, s ha rajta múlt volna,
otthagyott volna mindent, a harcot, a küzdelmeket, a bosszúvágyást, akár még a
családját is, csakhogy ne kelljen ilyen életet élnie. De már nem tart sokáig ez
az egész. És aztán végre vége. Mégsem várta a napot, amelyen annyi év után
ismét láthatja majd Morpheus Tepest. - Lucas, te vagy az? – fordul felé húga, álmos
hangon kérdezve. - Igen, csak én. Aludj vissza nyugodtan, nincs
semmi baj. Most értem csak vissza. - Jól szórakoztatok? - Igen, igen. Nem volt rossz a hangulat. Kár,
hogy olyan korán feljöttél. - Remélem megérted, hogy kissé kimerültem,
bátyám. - Persze, természetesen. Nehéz napja volt
mindannyiunknak, kishúgom. De bízzunk abban, hogy a holnap majd szebb lesz. - Bízzunk – mormogja visszafordulva, arcát
félig párnájába temetve, hogy végre megpróbálkozzon az alvással. - Szép álmokat, Lucy. - Neked is, Lucas. A fiú kényelmesen elhelyezkedik, bár a lelkét
hatalmas súly nyomja, így nem érzi magát túl kellemesen, hiába az ágy puhasága
és a takaró langyos, ölelő melegsége, vagy a csillagos éjszaka sötétje. - Bátyám… Végül
a lány szólal meg, megtörve a kettejük közt már szinte kínosan feszülő csendet. - Igen? - Csak azt akarom mondani…hogy…szeretlek. És
nem akarok egyedül maradni. Ugye rád mindig számíthatok? - Én is szeretlek, húgocskám, én is szeretlek.
De most inkább aludjunk, ne ilyen dolgokon törjük a fejünket. Ha minden igaz,
holnaputánra Charles lábra állhat, addigra talán sikerült még néhány embert
össze is szednünk, és indulunk. Az addig hátralevő időben viszont ki kell
pihenjük magunkat, hisz te is tudod: fáradtan nem lehet harcolni. - Rendben – suttogja végül és elégedetlenkedve
bár, de lehunyja szemét. Másnap reggel korán ébred mindenki, és egy
gyors reggeli után ki-ki megmosakszik a maga szobájában a mosdótál mellett,
majd felöltöznek, és úgy döntenek, gyakorolnak kicsit, úgysem küzdöttek még
egymással igazán soha. Egyedül Antoine ül karba font kézzel a lépcső alatti
árnyékban – számára túl megalázó lenne fiatalokkal bolondozni. A következő pillanatban megjelenik Lucy is,
itt-ott még vizesen, de már hátul összefogott hajjal. Végigméri társait, majd
elneveti magát, és kardhüvelyére csap. - Mit nevetsz Lucas? – kérdi Pierre. - Épp ezen, kedves barátom. Látod, ez a néhány
ifjú itt reggeli lovagi tornát rendeznek, de még a végén baj lesz, hisz a saját
társukat sem ismerik fel. - Már hogyne ismernénk? – vág vissza
Maximilian. - Úgy, hogy én nem Lucas vagyok, hanem Walter
– neveti el magát még egyszer. Ekkor megjelenik mellette az igazi Lucas is, kezét
ugyan úgy csípőre téve, ugyan olyan ruhában, ugyan úgy összefogva hátul haját –
csak szárazan. Ő mosdott korábban, és alaposan megtörölközött, majd Elena, a
szobalány akart néhány szót váltani vele- legalábbis azt hitte, vele, de Lucas
kiigazította, hogy Ő nem az öccse. A lány persze borzasztó zavarba jött, hisz
sosem volt még olyan, hogy két vendéget összekevert volna, pláne nem, hogy az
egyik annyira tetszetős is volt számára. - Kezdődhet a reggeli torna? – kérdi végül,
miután csitul a jó kedélyű hangzavar. Az ifjak minden figyelmeztetés nélkül
felhagynak addigi partnereikkel, majd anélkül, hogy egy szót is váltanának
egymással, körbe fogják az ikreket, akik egymás hátának fordulva igyekeznek
barátaikkal megvívni. Bár nevetnek az elején, később azonban rá kell jönniük,
habár ők többen vannak, a két Van Helsing fivér mégis tehetségesebb náluk.
Sérülés senki feléről nem esik, hisz arra figyelnek, óvatosan küzdenek csak, de
egy idő után ki-ki érzi, hogy legyőzték, és kiszáll a körből. Végül csak Lucas
és Walter maradnak, akik hirtelen szembe fordulnak egymással és a másiknak
esnek. Most kezdődik csak az igazi, komoly harc, az ezüstözött pengék hangosan
csattognak, csengnek-bongnak az udvaron, a kora reggeli napsugarakban fürödve,
s megtáncoltatva azokat körbe-körbe. Ha sosem látták volna a két fivért, azt
gondolnák, boszorkányság, hogy egy ember a saját árnyékával küzd, s nem
szabadul tőle mégsem. Ugyan azok a kifinomult, íves vagy egyenes mozdulatok,
két ugyan olyan szempár villogása, s ugyan az a vér lobogása, két szív egy
ütemre való verése. Látszik rajtuk, egyik sem bír most a másikkal. Szemben
állnak egymással, szemük szinte szikrákat hány, ahogy a két pillantás
találkozik. A két kard egymásnak feszül, de ugyan az az anyag, ugyan az a
kovács készítette, nem enged egyik sem. Arcuk előtt kereszteződik a két acél, s
alig vannak egymástól néhány centire, úgy feszül egybe a két testvér. Végül
mindketten ugyan azzal a lendülettel lökik hátra egymást, de az egyik megbotlik
és hátára esik, a másik viszont talpon marad. - Ezt nem hiszem el – esik le Edward álla. - Most melyik-melyik? – kérdi döbbenten
Pierre, akinek hirtelen elment minden kedve a tréfálkozástól. - Akármelyik is legyen, én kihívom egy
párbajra – emelkedik fel végre Antoine is, azt gondolva, az állva maradt iker
Lucas, és nem a húga. - Elfogadom a kihívást – veszi fel a hanyagul
elé hajított kesztyűt, majd maga is ledobja azt a földre, mert Antoine már elő
is húzta kardját, és sújt is felé. A küzdelem nem tart tovább néhány percnél, és
nem is olyan látványos, mint az ikrek párbaja. Néhányszor egymásnak
veselkednek, a kardok felcsendülnek, ám Antoine pengéje nem olyan erős, és egy
nagyobb ütés félig keresztül is viszi. Hátrébb ugrik, széthúzva a két fegyvert,
szitkozódik egyet, majd ismét előre lendül, ám ellenfele mielőtt kitérne előle,
még kiüti a fennhéjázó nemes kezéből a kardot, és tulajdonosa a földön landol a
meglepetéstől és egy kisebb cseltől. - Azt hitte, a bátyám marad állva, ugye,
Antoine– szegezi fegyvere csúcsát az épp hátáról forduló férfi mellkasának -?
Először Walter Van Helsingként mutatkoztam be önnek, ám ahogy itt valamennyi
ifjú bajtársunk tudja, önt is beleértve, az igazi nevem Lucy. Elhiszi végre,
hogy én is tudok valamit, vagy még mindig makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy
leány létemre otthon a helyem? - Ostoba gyermek! – rivall rá dühösen, majd
félreüti kezével a kardot, és felugrik, hogy sajátja után kapjon. Ezúttal azonban nem fecsérli erejét
feleslegesen, visszadugja a sérült pengét hüvelyébe, és akár egy duzzogó
gyermek, elviharzik a szobájába, ahol épp az orvos kötözi újra unokaöccse
sebeit. - Lucy – kerekednek el az eddig szótlan fiú
szemei -? Ezt… hogy gondoltad? Elfogadni a kihívást Antoine ellen? Azt hittem… - Mit hittél? Legyőztem, nem? Azt hitted, egy
lány gyenge? Nem, ha bosszú acélozza össze szívét kardjával – válaszolja
magabiztosan. - Ez már nem tréfa – jegyzi meg döbbenten a
máskor mindig mókás kedvű Pierre is.
Az egész társaság némán elsétál, egyedül csak
Lucas marad állva szemben húgával, és merőn néznek egymásra. Lassan, apró,
finom mozdulatokkal megrázza fejét, és a lány szavak nélkül is tudja: fivére
mélyen csalódott benne. Lehajtja fejét, majd mire felnéz, már bátyját sem
találja ott. Ekkor rájön: ezt nem lett volna szabad. Szégyenében az istállóhoz
megy, remegő kezekkel felnyergeli Felhőtáncost, és kivágtázik a falu melletti
legelőre, hogy szabad utat engedhessen gondolatai és érzelmei bő folyamának.
|
