- Merre voltál megint? – kérdi finoman, ahogy lakótársa belép az ajtón.

 Faye nem felel, csupán ledobja sporttáskáját az ajtó mellett, és kapucniját még jobban szemébe húzva a szobája felé veszi az irányt.

 - Már nem is szólsz hozzám? Kérlek, ne haragudj! Tudom, nem kellett volna úgy viselkednem veled, mikor elmentél. Elmondanád végre, mi bajod van? Faye? – kopogtat halkan az ajtón, fel nem adott reménnyel, hogy a lány egyszer csak visszaszól.

 Továbbra is csak a csend marad. Most Sophie ül le barátnője ajtaja elé, hogy beszélgetni próbáljon.

 - Ha tudni akarod, hol voltam, elmondhatom éppenséggel. A pokolban jártam, ahová kívántál – hangzik egyszer csak váratlanul a válasz.

 - Faye…kérlek, ne haragudj rám. Nem úgy értettem. Csak mérges voltam rád.

 - Tudom – nyitja ki az ajtót, és lehajtott fejjel a konyhába indulna.

 Barátnője azonban elkapja lábát, ezzel visszatartva őt a továbbhaladástól. Egyikük sem szól egy szót sem. Sophie nem tudja, mit is mondhatna, Faye-nek pedig nincs mondanivalója. Makacsul hallgat, mint mindig. Magába gyűjti a feszültséget, aztán mikor már elég, robban. Isten óvjon olyankor mindenkit, aki csak a közelben tartózkodik, vagy a lány útjába vetődik a sors balkeze által.

 - Holnap reggel Ecly vár az irodájában.

 - Kösz, de Marc már szólt, hogy beszélni akar velem. Azt mondja, talán még elő is léptetnek. Semmi szükségem rá.

 - Ne mondd, hogy nem örülnél neki.

 - Tudod, hogy minek örülnék – csattan fel-? Ha az emberek végre békén hagynának a problémáikkal, és újra… Hagyjuk. Nem fontos.

 - Faye, ne játszd a mártírt. Semmi szükség rá – igyekszik barátnője csitítani és vigasztalni őt.

 - Ó, Sophie… Annyi mindent nem tudsz és nem ismersz még… - sóhajt fel.

 - Miért mondod ezt?

 - Mondd csak, voltál te már szerelmes? Úgy igazán. Hogy már fájt.

 - Még nem, de…

 - És éreztél már olyan fájdalmat, amit tudtál, hogy sohasem fogsz elfelejteni? Amit sohasem dolgozhatsz el? Vesztettél már el mindenkit, aki csak fontos volt számodra az életben?

 - Faye, miért mondod ezt? Megijesztesz!

 - Akkor még nem jártál a pokolban. ne kívánj hát senkit oda, míg nem tudod, milyen hely is az.

 - Sajnálom. Én annyira igazán…

 - Nem szükséges. Inkább örülj neki.

 Kiszabadítja farmere szárát Sophie ujjai közül, és tovább ballag a konyhába. Kitölt magának egy bögre tejet, megissza, majd a fürdőszobába zárkózik. Hosszú, forró zuhanyt vesz, és egy szál törölközőben, gőzölgő testtel lép ki, vizes lábban végig flangál a lakáson, nedves talplenyomatokat hagyva a parkettán. Halkan dúdol, ahogy szobájába érve felöltözik.

 Fekete spagetti pántos trikót húz farmerrel. Éjjeliszekrénye fiókjából két különböző méretű pisztolyt húz elő. Egyiket az övén lógó pisztolytáskába teszi, a másikat csupán háta mögött nadrágja derekába dugja. Sötét inget vesz magára, majd ismét autóba ül. A lőtérre megy, gyakorolni. Félúton csörög a telefonja. Még azt sem olvassa el, ki keresi, egyszerűen csak kinyomja az idegesítően csipogó készüléket, és az útra koncentrál. A városból kiérve egy szinte forgalommentes szakaszon rálép a gázpedálra és padlóig nyomja. Szereti kihozni a maximum sebességet, mert olyankor igazán szabadnak érzi magát, és bármi megtörténhet.