A virradat a kocsiban éri. A mindig kivilágított, zajos nagyváros mocskából menekülve egyre kisebb és kisebb városokon hajt keresztül, látszólag végtelenbe vezető, időtlen időkig tartó utakon keresztül. Egy apró motel parkolójába kanyarodik be, hogy pihenjen végre. Már harmadik napja nem aludt egy szemhunyásnyit sem. Kivesz egy szobát, elfoglalja. Gondosan bezárja maga mögött az ajtót, hogy ne zavarhassák, és járás közben elhagyva táskáját, arccal az ágyra zuhan. Azonnal pihentető, mély álomba merül, és csak egy nap múlva ébred fel.

 Frissen fürödve, törölközőjébe csavarva ült le a kád szélére. Élvezte, hogy ilyen meleg és párás a kis fürdőszoba levegője, melyet lassan, mélyen szívott tüdejébe. Ez mindig megnyugtatta őt kissé. Dús, fekete hajából kövér vízcseppek hulltak alá keskeny, fehér vállára. Az egész hotelszobát tusfürdő illata lengte be.

 Megvárta, míg a vízcseppek maguktól lecsorognak, vagy felszáradnak róla, aztán kilépett. Magára húzta a már előre az ágyra kikészített ruhadarabjait, melyek még tapadtak kissé nedves, a fürdéstől átforrósodott bőréhez. Sötétkék farmer, fehér trikó, és egy szürke, belebújós, kapucnis pulóver került a fehérnemű fölé. Zsebébe süllyesztette minden fontosnak vélt holmiját: telefon, iratok, némi készpénz. A szobaajtót kívülről bezárta, és a csuklyát fejére húzva a parkolóhoz igyekezett. Beszállt szürke, kényelmes kis városi terepjárójába, felbőgette a motort, aztán elhajtott.

 Csak messzire, egy eldugott kis virágboltnál állt meg. Megfordult már itt néhány alkalommal, mindig ugyan azt téve. Lassú lépésekkel körbesétál, megáll egy-két polcnál. A levendula illata anyja ruháinak illatát idézi fel benne, akinek kedvenc virága az orchidea volt. Ezt a kettőt mindig megnézi, és sóhajtva a pulthoz sétál. A legsötétebb, legillatosabb vörös rózsából kér öt szálat, csokor nélkül, csak barna selyempapírba csomagolva. Zsebéből gyűrött bankókat előhúzva fizet, majd szabad kezét zsebre téve sétál vissza kocsijához.

 Kisvárosi utcákon megy keresztül, az egyiknél lelassít. Egy házat hosszasan mustrálgat, megállapítva: semmit sem változott, mióta utoljára itt járt. Bár a kulcs nála van, valami mégis visszatartja attól, hogy megálljon és belépjen. Valamiért nem mer. Rálép a fékre, padlóig kitolja, és elszáguld. Csak a temető mellett fékez újra. Parkol, de egyelőre még nem állítja le a gépet. Anyósülésen heverő táskájából egy régi, kirojtosodott szélű fotót húz elő. Négyen mosolyognak rajta. Ő, még kislány korában, fogadott bátyja, és nevelőszülei. Könnyek szöknek szemébe, de erős akar maradni.  Ajkába harapva igyekszik megőrizni nyugodtságát, talán kicsit túlságosan is. Felszisszen, vér ízét érzi szájában. Túl erősen mélyesztette fogait saját húsába, egy kissé kisebesedett. A képet pulóvere zsebébe teszi, elfordítja a kulcsot, fogja a csokrot, és emlékeit, a szépeket, a csúnyákat, a kedveseket és a fájdalmasakat is, mély lélegzetet vesz, aztán elindul a temető egy távoli kis zugában meghúzódó sírkő felé.

 Megállva lehajol, hogy elsöpörje a leveleket a fekete márványlapról. Négy név van oda bevésve, ő mégis ötöt suttog el magában reszkető hangon, ahogy végigfuttatja ujjat az aranyozott betűkön, elhelyezve a rózsákat is. Az egykori tulajdonosokra próbál emlékezni. Michael, Liberté, Timothy és Shasta Sheldon.

 Arcok, mosolyok, csillogó tekintetetek, vidám kacajok és szerető ölelések jutnak eszébe. Egy család élete és annak szertefoszlása. Már rég szétszakadt, eltörött, porrá lett és megsemmisült minden, ami csak tudott. Egyszerű autóbaleset volt. Csupán néhány pillanat műve az egész, és mindennek vége lett. Pulóvere ujjába törölte könnytől maszatos arcát.

 - Merre vagy most, Tim? – sóhajtja maga elé halkan.

 Sok-sok évtizede már, hogy nem láthatta őt. Mégis, mindig arra várt legbelül, hogy egy nap végre ismét találkozzanak, újra karjaiba zárhassa őt, és soha el ne engedje öleléséből. Szíve mélyén sohasem adta fel a reményt, hogy nem veszítette el őt örökre. Olyannyira belemerült gondolataiba, hogy észre sem vette azt a fekete autót, amelyik néhány hellyel az övé mögé parkolt le, és amelyiknek sofőrje heves szívdobogás közepette nézte őt, a megtört, gyászoló lányt, amint feláll, autójába ül és eltűnik néhány sarokkal lejjebb. A férfi csak ezután száll ki, és megy ő is ugyan ahhoz a sírkőhöz, hogy lerója tiszteletét és emlékezzen.

 Már késő estére jár, mire a lány visszaér hotelszobájába. Kimerült, így pedig nem akarja folytatni útját. Vár holnapig. Alszik egyet, reggel pedig korán felkel, kiegyenlíti a számlát, majd távozik. Út közben a tank jelez, így kénytelen megállni egy szinte forgalommentes, kicsi, elhagyatott benzinkút mellett. Az idős, fehér szakállú és erősen borostás, bozontos szemöldökű tulaj többször is végigméricskéli a pult mögül, magában motyogva, míg a pénztárgéppel ügyködik.

 - Mondja csak, mit keres egy magafajta csinos, fiatal lány errefelé, ráadásul teljesen egyedül? – szólal meg kissé selypítve, ugyanis hiányzik elől néhány foga.

 - Látogatóba jöttem – válaszolja Faye kurtán, vállát megrándítva.

 - Csak nem a szüleihez? – érdeklődik tovább.

 - Meghaltak – jelenti ki csak úgy.

 - Sajnálatos. Akkor a testvéréhez?

 - Évekkel ezelőtt eltűnt – veti oda kelletlenül.

 - Hát csak nem valami fiatalembert szerencséltet a látogatásával? – kacsint hályogos szemével egyetlen vásárlójára.

 - Nem. De mi köze egyáltalán ehhez magának?

 - Jól van, na, nem kell úgy megsértődni! – kiabál a távozáskor maga mögött az ajtót bevágó lány után.