Sophie mindeközben otthon várta lakótársa érkezését. Idegesen császkált fel és alá, ki volt akadva. Nem értette, miért kell mindig ezt csinálnia vele, miért nem adja már végre fel, és fogadja el, hogy az a valaki, akire annyira régóta vár már, nem jön vissza soha többé. El kellene felejtenie az egészet, de nem tudja, mert valami furcsa okból, amit ő sohasem fog megérteni, lakótársa szinte végzetesen ragaszkodik ahhoz az elképzeléshez, hogy az a férfi, akit minden nap minden órájában, minden percében vár, eltűnt, de nem örökre.

 Hátát a konyhaszekrénynek vetve, égnek emelt tekintettel sóhajtott fel, és kortyolt egyet az addigra már teljesen kihűlt teából. A hideg ital fanyar íze kellemetlenül érte, de azért lenyelte. A maradékot kiöntötte. Sírni lett volna kedve, csak nem tudta, pontosan miért. Végre lépések zaja ütötte meg fülét a folyosó felől.

 Először megkönnyebbült, mikor hallotta, a közeledő valaki megáll az ajtó előtt, aztán megijedt. Egy gyors mozdulattal lekattintotta a hollétéről árulkodó lámpát, majd igyekezett fedezéket találni. Kulcsot hallott a zárban mozdulni, lakótársa azonban sosem kulccsal kezdené. Jól ismerte már a szokásait, hisz sokadik éve éltek már együtt. Először mindig halkan kopog, majd megpróbál benyitni, és csak ezt követően jut eszébe saját kulcsa.

 Az ajtó halkan résnyire nyílt, egy pillanatig megállt, majd kitárult, így Sophie megláthatta a belépő valaki sziluettjét. Nem tetszett neki. Sejtése beigazolódott. Valaki épp betört hozzájuk, pont, mikor egyedül van otthon. Sietve megpróbálta felidézni a kiképzések anyagát, néhány önvédelmi elemet és támadást. Mikor látta, hogy az idegen pont felé indul el, elhatározta magát: nem marad veszteg.

 A betörő, alkata alapján férfi, elhaladt a sarokban meghúzódó lány mellett, anélkül, hogy észrevette volna őt. Sophie csak erre a pillanatra várt. Megpróbálta hátulról elkapni és ártalmatlanná tenni a férfit, az azonban túl erősnek bizonyult hozzá képest, hiába volt nála a meglepetés ereje. Dulakodásba kezdtek, átverekedve magukat a konyhán és a nappalin. A kanapé útban volt, átestek rajta. Sophie megpróbált felkelni, de betörő utána kapott, és a földre lökte. A lány pont az üveg kávézóasztalra zuhant. Hatalmas csörömpöléssel szakadt át rajta, de egy hang sem jött ki torkán, csak némán elterült a cserepek közt.  A férfi, mindenre elszánva magát, egy éles darabot vett kezébe, hogy végezzen alélt áldozatával, mikor torkolattűz villant fel a sötétben. Egyetlen egy lövés az ajtó felől. Tompa puffanás. Faye villanyt kattintott, és földön fekvő barátnőjéhez rohant. Kiszedte a szilánkok közül, a konyha padlójára fektette, lévén az asztal túl kicsi ahhoz, hogy a lány elférjen rajta.

 Gyorsan átvizsgálta a sérüléseket, a telefonjához kapott, és egy számot tárcsázott. Néhány perc múlva a lakás teljesen más arcát mutatta.

 Két marcona férfi a betörő holttestét cipelte el fóliával letakart hordágyon, egy orvos Sophie sebeit látta el, vigasztalva a lányt, hogy néhány napon belül már semmi nem is fog látszani rajta. Egy cingár, öltönyös alak pedig Faye-t faggatta éppen a történtekről.

 - Kaptok egy-egy nap szabadságot – jelentette ki ridegen.

 - De holnap szombat van. Hétvége. Akkor eleve nem dolgozunk.

 - A hétfőről beszéltem. Tudom, hogy hétvégén nem jöttök be – túrt hajába idegesen.

 Nyúzottnak látszott. Nem kedvelte, ha az éjszaka közepén riasztották fel, és ha valami nem tetszett neki, akkor igencsak ellenszenves tudott lenni mindenkivel. Arcán egynapos borosta szeme alatt pedig a kialvatlanság karikái sötétlettek.

 - De keddre legyen az asztalomon a jelentés. Tudod mit? Inkább ne. Felejtsük el ezt az egészet. Nem történt itt semmi, világos? Sophie-nak is elmondom majd. Most pedig megyek. Ahogy látom, a takarítók is végeztek. A lakás rendben, mindent visszaállítottunk úgy, ahogy lennie kell. Az ajtót kicseréltük, ahogy az asztalt is. Még szerencse, hogy nem esett komolyabb bajotok. Különben bajos lett volna az előléptetésetek, ugye tudod?

 - Előléptetés?

 - Ecly elő akar léptetni benneteket. De nem tőlem hallottátok. Felejtsétek is el.

 - Ostoba! – fakad ki Sophie, amint az ajtó becsukódik Marc mögött.

 - Sophie, kérlek! – indul utána Faye.

 - Takarodj! Hagyj békén! Nem is értem, miért csinálom ezt állandóan! Tűnj el Faye, ne is lássalak! – kiáltja könnyek között.

 - Várj, Sophie!

- Tűnj a pokolba, és ne is gyere vissza! – csapja rá a szobaajtót.

 Faye megsemmisülten hajtja le fejét, és rezignált hangon suttog.

 - Már megjártam néhányszor. Nem olyan kellemes. De elmegyek, ha ezt szeretnéd.

 A kanapé ágyneműtartójából egy utazótáskát húz elő, és a lakásajtót halkan bezárva, zúgó fejjel siet el.

 - Várj, Faye! Ne! – nyitja ki az ajtót Sophie, és suttogja elfúlva, de már túl későn.