Gitárjátékot hall valahonnét, és amint befordul a kis sikátorba, meg is találja a zene forrását. Egy fiatal, különös férfi ücsörög a lépcsője alján, ölében egy akusztikus gitárt tartva, ujjaival finoman pengetve a húrokat. A dallam egyszerű, de fülbemászó. Kedves és lágy, kissé talán romantikus is, tetszik a lánynak. Mégis fél. Az idegen ott ül a lépcsőjén, és nem tudja, miért. Alig mer közeledni hozzá, de haza akar érni végre, forró zuhanyt venni, és elnyúlni az ágyán. Hosszú és nehéz nap volt számára.

 Erőt vesz magán, elindul az ajtó felé, igyekezve nem pillantani az idegenre. A pillanat egy töredékére azonban végigméri, és elismerően lehunyva pilláit, kikerülve a lépcsőn ülő férfit, a kulcsát kezdi keresgélni. A stressztől és kimerültségtől, meg az enyhe félelemtől, amit az idegen miatt érez, remeg a keze, nem talál be a kulcslyukba, csak a kulcsot húzza végig a záron egyszer, kétszer, háromszor. Halk szitok hagyja el ajkát, és a zene abbamarad. Alig néhány másodperc alatt egy kéz érinti az övét, segít kinyitni az ajtót. Megijed, mert az alak most közvetlenül mögötte áll, olyan közel, hogy érzi annak leheletét a nyakán. Néhány csokoládészínű tincs libben be szeme sarkának látóterébe. Lábai cserbenhagyják, elfogy belőlük az erő, ám mielőtt összecsuklana, két kar megtartja.

 - Jól érzi magát? Emily, jól van?

 A hang furcsán ismerősnek tűnik számára, de nem tudja, honnét. És vajon honnan tudja a nevét? Minden olyan…furcsa, ijesztő, és zavaros. Pár pillanat, és ismét a valóságban találja magát. Mély levegőt vesz, lassan kifújja. Meleg, barna szempárba botlik tekintete, felette hosszú pillák, dús szemöldök, a nyílt homlok pedig aggódva ráncolódik. Az orr vonala egyenes, karakteres, de nem túl durva. Alatta széles ajkak, melyek szelíd, féloldalas mosolyra húzódnak, amint a lány kinyitja szemét. Már látta valahol ezt az arcot, ismeri valahonnét. Bár eszébe jutna, honnét…

 - I-igen. Köszönöm. Kérem, kicsoda maga?

 - Mario. Mario Espinoza. Gondolom, nem ismer meg.

 - Sajnálom, de nem. Elengedne? – kérdi kissé idegesen.

 - Ó, persze, természetesen. Elnézést – esik zavarba, és elengedi a fiatal nőt.

 Emily bemegy a lakásba, és ráfordítja a kulcsot a zárban, de nem sétál el. Hátát az ajtónak veti, úgy csúszik végig, míg csak le nem ül végül a padlóra. Nagyot sóhajt, ujjaival hajába túr, majd arcát tenyerébe temeti, és zokogni kezd. A gitárdallam újra felhangzik odakinn, az ajtó túloldalán.

 Miután kisírta magát, Emily ledobja könnyű kabátját az akasztóra, majd a fürdő felé haladva fokozatosan hagyja el az összes ruhadarabját. Kosztümének kabátkája a szunyókáló Giacomóra hullik, amitől a cica felébred, és dorombolva követi gazdáját, míg az bajusza előtt be nem csukja a fürdő ajtaját. Ott aztán leül, és türelmesen vár, míg csak a lány ki nem jön ismét, hogy vacsorát adjon neki.

 - Francba! – sziszegi Emily, amint a zuhanyrózsából áradó, jéghideg víz a bőréhez ér.

 Igen, már harmadik napja halogatja, hogy felhívja a szerelőt, valamiért ugyanis nincs meleg víz a lakásban, ami, lássuk be, igencsak kellemetlen, ha az ember fürödni óhajt. Most azonban úgy dönt, nem száll ki, hogy a kádba vizet melegítsen, az túl sok idő lenne. Inkább villámgyorsan végez, és magát törölközőbe csavarva vacog a kád peremén üldögélve, míg nem kezdenek felolvadni kissé a hidegtől elgémberedett tagjai.

 A fürdőből kilépve lába puha szőrgombócba ütközött. Felvette a macskát, megsimogatta, a füle tövét vakargatta, az pedig dorombolva élvezte a kényeztetést. A lány, hogy kárpótolja a macskát, amiért annyi ideig távol volt, kibontott egy macskakonzervet, tartalmát pedig az állatka táljába borította, és kapott egy kis friss tejet is, a további simogatás mellé. Giacomónak láthatóan tetszett a helyzet.

 Emily visszament a fürdőbe, köntösbe bújt, és gondolataiba merülve huppant le a kanapéra, betakarózva egy ott maradt pléddel. Kinn még mindig szólt a zene, fáradhatatlanul, hol édesen, hol keserűen, hol hevesen és forrón, hol lassan és andalítóan, boldogan és fájdalmasan. Mario ujjai jó érzékkel, gyorsan mozogtak a húron, zenéje nem hagyta nyugodni a bent ücsörgő lányt. Végül kinyílt az ajtó is.

 - Még mindig itt van? Nem kér egy kis teát? Nem fázik?

 - Emily? – fordult hátra mosolyogva.

 A sikátor egyetlen lámpája, ami a lány ajtaja felett égett megvilágította a fiatal férfi alakját, és határozottan barátságossá tette Emily számára. Már nem félt. Kilépett az ajtón, szorosabbra húzta magán köntösét. Ősz eleje volt már, még kellemes volt az idő, de már lehetett érezni a levegőben a közelgő hideget. Gyenge szellő fújdogált, meg-meglebbentve a lány köntösének alját.

 - Mondja, merre lakik?

 - Sehol sem – villan fel arcán egy nemtörődöm, féloldalas mosoly-. Utazgatom. Véletlenül vetődtem ide.

 - És hol alszik?

 - Ahol éppen helyet találok. Már, ha alszom. Gyakran virrasztok, időnként bemegyek egy-egy bárba, kicsit melegedni, embereket látni és társalogni.

 - Mondja, nem lenne…nem lenne kedve esetleg…bejönni?

 - Ha nem bánja.

 A lány megrántotta a vállát, ajkát félszeg mosolyra húzta egy pillanatra. Megvárta, míg a már nem is annyira idegen férfi felkel, majd eltűnt az ajtórésben.

 - Micsoda kedves kis lakás – jegyezte meg Mario, mikor belépett.

 - Teát? Kávét sajnos nem tartok, de talán nem is kellene már innia. Későre jár egyébként is. Nem álmos?

 - Köszönöm, még nem. A teát viszont elfogadnám.

 - Mindjárt kész. Csak pár perc – kapcsolja be a vízforralót-. Foglaljon helyet, kérem.

 - Köszönöm. Szóval, még mindig nem emlékszik rám? Mondjuk, nem is csodálom, amilyen állapotban volt, mikor találkoztunk.

 - Mi?

 - Tudja, a bárban. Én segítettem hívni a barátját…vagyis…a férjét, vagy a vőlegényét…vagy… nem tudom pontosan, milyen kapcsolatban állnak.

 - Maga hívta oda John-t? – ámul el.

 - Igen. Tán rosszul tettem?