- Millie – suttogja John -! Millie! Alszol? Istenem, most hogy mászom ki ebből.

 Nem akarja felkelteni az egyre zsibbadó vállát kisajátító lányt, mégis, valahogy kiszabadítaná karját, mert ujjait már alig tudja mozgatni az elszorított keringés végett.

 - Haza kellene mennem – gondolja aztán -. Otthon lezuhanyozom, átöltözöm, és nem ártana egy borotválkozás sem – húzza végig ujjait borostás állán -. Meg egy fogmosás. Istenem, úgy érzem, magam, mint aki már egy hete nem látott fürdőszobát!

 Karjáról finoman fordítja le az alvó lányt, kibújik a takaró alól, de amint hátat fordít Millie-nek, az halk, panaszos hangon felnyöszörög.

 - Hová mész? – pislog még mindig álmosan.

 - Nem ártana már hazamennem.

 Hangos dörömbölés hallatszik az ajtó felől.

 - Emily Lawthorne! Nyissa ki az ajtót! – kiáltja egy férfi hangja.

 - Ez mi? – morogja a lány a takaró alól.

 - Nem tudom. De jobb, ha csakugyan ajtót nyitsz.

 Két hatalmas sóhajtás közt kibújik a puha, meleg takaró bűvköréből és az ajtóhoz tipeg.

 - Jó napot.

 - Ön Emily Lawthorne?

 - Igen, én vagyok – lepődik meg a marcona férfi láttán.

- Házkutatási parancs – mutat fel az egy papírdarabot.

 - Ugyan mire?

 - John Smithet keressük.

 - Ahhoz nem kell parancs. Magamtól is tudom, hogy itt van.

 - Miért keresnek? – tűnik fel az említett a lány háta mögött.

 Az idegen félretolja Millie-t és egy igazolványt mutat fel.

 - William Knockwood, rendőrség. Önnek most velem kell jönnie, ugyanis testi sértés alapos gyanúja miatt feljelentést tettek ön ellen.

 - Azért még hazamehetek ruhát cserélni?

 - Sajnos ezt nem áll módomban engedni, mert könnyen megszökhet.

 - Hát jó. Legyen. Akkor mehetünk.

 - John, várj! Ha odaadod a kulcsod, vinnék neked tiszta holmit. Ott csak átöltözhetsz majd!

 - Köszönöm. Tessék, itt van – nyújt át egy kulcscsomót-. De nem is tudod, hol lakom.

 - A sugárúton. Egyszer már jártam ott…azt hiszem. Megjegyeztem a környéket.

 - Republic Street 21 – teszi azért hozzá, majd elmosolyodik -. Azt hiszem, mehetünk, Knockwood úr.

 Millie felöltözött és rendbe szedte magát, ellátta Giacomót, és elbuszozott az említett címhez legközelebb eső megállóig, de még így is negyed órát gyalogolt, míg megtalálta a házat. Már csak arra kellett rájönnie, melyik emelet, hányas lakás. Szerencsére ezt a kapucsengőről könnyen leolvashatta. 13. emelet, 1345-ös lakás.

 Beszállt a liftbe, ám az félúton megállt. Először megijedt, hogy most beragad, ám csupán egy idősebb pár szállt be mellé. A lift először levitte őket a földszintre, majd miután Millie ismét benyomkodta a megfelelő számokat, végre feljutott. Megkereste az 1345-ös számmal jelzett ajtót, és a kulcsokkal kezdett babrálni. Nem tudta, melyik a jó, ezért össze-vissza próbálgatta őket. Végül az utolsó bevált.

 Kinyitotta az ajtót és meglepődött. Egyáltalán nem az volt, amire számított. Nem egy kimondottan legénylakás képe tárult a szeme elé.

 Először is, egész tágas volt és rendezett. Láthatóan legalább két személyre rendezték be. Két külön háló, az egyikben csupán üres szekrények és polcok, meg a szépen bevetett ágy. Mintha épp most költözött volna ki onnan valaki, vagy arra várna, hogy a következő lakó megérkezzen.

 A konyha, a fürdő, a nappali rendben, minden tiszta, minden stílusosan berendezve. A másik háló a lakás túlvégén van. Hatalmas franciaágy, feldúlt ágyneművel, a takaró fele a padlóra lóg. Mindkét éjjeliszekrényen kislámpa, az egyiken még két apró fehér pirula – valószínűleg fájdalomcsillapító -, és egy pohár víz.

 - John, milyen rendetlen vagy – sóhajtja, majd eszébe jut néhány emlékkép, és elhallgat.

 Azt az ágyat ő használta utoljára, a fájdalomcsillapítót neki tette ki a férfi, és csak azért van akkora felfordulás, mert John sietett vele a kórházba, és emiatt nem volt ideje rendet rakni. Lehunyja szemét, pillái alól egy-egy könnycsepp gördül alá arcán. Szipog egyet, és kinyitja az első szekrényt.

 - Hát, nem nyert. Öltönyök. Lássuk a következőt. Hm. Pulóverek és nadrágok. Lassan megvagyunk.

 Előkeres még három inget, mellé pedig a fiókok felkutatása során három váltás alsónadrágot és három pár zoknit tesz. Mindezt az ágyon gyűjti össze, majd az egyik szekrény alján talált sporttáskába teszi. A fürdőből találomra szedi össze a különböző szükséges dolgokat, de borotvát nem talál. Felsóhajt. Kénytelen lesz beszaladni egy drogériába is út közben.

 Dolga végeztével gondosan elrendez mindent, bezárja az ajtót, és a ház előtt fog egy taxit, hogy bemehessen vele a rendőrőrsre. Félúton azonban megáll, beszalad egy boltba, ahol eldobható borotvát és borotvahabot vesz, mire azonban visszajön, a taxi már eltűnt. Mérgében úgy dönt, mivel már nincs messze, inkább gyalogol kicsit.

 - Jó napot – köszön a portásnak-! Jó napot! Elnézést hölgyem…

 - Mit akar? – veti oda foghegyről anélkül, hogy felnézne.

 - Látogatóba jöttem. Tiszta ruhákat hoztam.

 - Neve?

 - Emily Lawthorne.

 - Kihez jött?

 - John Smith.

 - Őt épp most vitték el.

 - Elvitték? De hát hová? – esik kétségbe.

 - A bíróságra.

 - Ilyen hamar?

 - Igen, ilyen hamar. Egyéb kérdés?

 - Hogy jutok oda?

 - Fogjon egy taxit.

 - Köszönöm – bólint komoran, majd kisétál.

 Az utca teli van emberekkel, sokan várnak fuvarra. Két sofőr is megáll közvetlenül előtte, de egyik sem viszi el, mert már fix utasuk van, akik telefonon keresték őket. Végül egy udvarias, középkorú férfi átengedi neki a taxiját, mert látja rajta, hogy siet és aggódik valamiért. Megköszöni, és bevágódik a hátsó ülésre. A kocsi csikorogva indul el.

 - Emily, micsoda meglepetés önt itt látni – köszön rá egy ismerős arc a bíróságon -! Szabadságon van, hogy ma nem volt az irodában?

 - Nem, Robert, felmondtam – feleli kurtán.

 - Felmondott? De hát miért? – szalad fel bozontos, világosbarna szemöldöke homloka közepéig.

 - Nem látta Johnt?

 - John Smith? Dehogynem. Csodálkoztam is, hogy mit keres itt ilyen csapzott állapotban, de túl feldúlt volt ahhoz, hogy válaszoljon, ezért inkább ott hagytam. A második emeleten van, ha lifttel megy, forduljon balra, miután kiszáll. A folyosón ücsörgött egy padon, talán még ott leli.

 - Köszönöm Robert. Viszlát.

 - Hová siet ennyire? Mi történt? Ej, micsoda felfordulás – rázza fejét értetlenül a szaladó lány után.

 - John!

 - Millie! Hogy találtál ide? – ugrik fel a férfi, amint meghallja nevét.

 A lány egyenesen karjaiba rohan, eldobva még a táskát is. Az hangosan, szinte sértődötten csattan a padlón és becsúszik a kis pad alá. Millie arcán könnyek csorognak végig, amiket a férfi inge szív magába mohón. John megcsókolja, s ő nem húzódik el. Most mindkettejüknek fáj valami, szükségük van a másikra, annak közelségére. Szeretetre éhesek, törődésre.

 - Hoztam neked tiszta ruhát – mondja aztán Emily, mélyen John szemébe nézve-. Meg még egy csomó mindent.

 - Köszönöm. Azt hiszem, szükségem lehet majd rá.

 Nem akarja őt elengedni, örül, hogy végre karjaiba zárhatja a nőt, akit régóta szeret. Beleszagol a hajába, aminek kókuszos sampon illata van. Csókot nyom a homlokára, majd ismét ajkaira.

 - John Smith! – szól ki valaki egy ajtó mögül, félbeszakítva az idillt.

 - Egy pillanat! Emily, kérlek, bocsáss meg, de most be kell, hogy menjek.

 - Bemehetek veled?

 - Jobban szeretném, ha inkább kint maradnál.

 - Rendben. Akkor itt megvárlak.

 Eltelik öt perc, tíz, tizenöt… Emily egyesével számol minden másodpercet. Pontosan huszonegy perc, huszonegy másodperc múlva az ajtó ismét kinyílik, és megjelenik John. Kezén bilincs van, fejét lehajtja. Oldalról egy-egy rendőr kíséri.

 - Kérem, kaphatnék egy percet? Csak elbúcsúznék valakitől – kéri halkan, megtörten.

 A két rendőr összenéz, majd észrevéve a padon ülő, hangosan zokogó női alakot, összebólintanak. A bilincs lekerül, a két fiatal pedig egymás nyakába borul. Könnyes, szomorú búcsúszavak és forró csókok következnek, majd az egyik felügyelő halkan köhintve jelzi, hogy már indulni kellene. John átveszi a sporttáskát, őrei átvizsgálják tartalmát. Ismét kattan a bilincs, a menet pedig eltűnik a lépcsőfordulóban. Millie összetörten megy haza. John még évekig nem lesz szabad, a volt főnökük pedig soha többé. Korábban is voltak már feljelentések ellene, de mindig mindnet megúszott, mert nem volt bizonyíték, a volt titkárnők pedig elhallgattak. Most azonban végre minden bebizonyosodott, és lecsukhatták a férfit. Életfogytiglan.