Reggel Emily igencsak fejfájósan ébredt.
Mezítláb sétált ki a szobából, talpát a padlón csattogtatva. Első útja a
konyhai szekrényhez vetetett, hogy valami fájdalomcsillapítót keressen. Két kis
műanyag kosárkát borított ki, míg a leghátsó harmadikban megtalálta a kicsi,
sárga, henger alakú gyógyszeres dobozt. Néhány fehér pirulát a tenyerébe
borított, majd egy pohár vizet engedett magának. Letette a kis tablettákat a
konyhapultra, és játszadozni kezdett velük. Jobbra-balra pöckölgette őket, míg
csak kettő maradt előtte, azokat aztán lenyelte néhány nagy korty víz
kíséretében. - Emily Lawthorne! Te Istentelenség! Hogy nem
bírsz nyugton maradni! Hát állandóan pesztrálnom kell téged? - John? Te mit keresel itt? – lepődik meg a
lány a kócos, gyűrött, kialvatlan férfi láttán. - Nem emlékszel? Eh, talán jobb is. Tegnap
fogtad magad, és szó nélkül eljöttél a kórházból. Itthon aztán kiöltöztél, majd
elmentél szórakozni. Mondhatom, jól berúgtál. Először alig akartam elhinni,
hogy ez csakugyan te vagy. Még jó, hogy volt annyi eszed, hogy felhívj. Eszedbe
sem jutott, hogy mi történhetne ilyen helyzetben. Emily nem szólt egy szót sem, némán hallgatta,
mit művelt az előző éjszaka. Az előadás végén nagyot sóhajtott. - Még jó, hogy te ott voltál. Komolyan, nem is
tudom, mit tettem volna nélküled – tette hozzá ironikus hangsúllyal. - Millie! Kérlek! Teljesen kifordultál
önmagadból. - Na és? Van rá okom, azt hiszem. Vagy te
talán másképp véled? - Ezt inkább nem hiszem el. Mondd csak,
meghibbantál? - Még az is lehet. Baj? - Azonnal felhívom a szüleidet. Sőt, tudod
mit? Talán jobb, ha egyenesen oda is viszlek hozzájuk. Ez az, megvan. Öltözz
fel, és irány a kocsimhoz. - És te hogy óhajtod magad rendbe tenni? A
tegnapi gyűrött, mocskos, átizzadt ingedben óhajtasz látogatást tenni kedves
szüleimnél? Legalább megborotválkozhatnál, szépfiú! Emily kezéből kicsúszott a pohár, és hangos
csörömpöléssel tört darabjaira. A szilánkok beterítették a konyha padlóját, ő
pedig nem tudott mozdulni, mert nem akarta összevágni mezítelen talpát. - John, segíts! – kezdte nyöszörögve. - Nem, Emily. Te csináltad a bajt, mássz is ki
belőle. Segítettem neked, de meg sem köszönted. Tudod, mit kockáztattam meg
érted? Azt, hogy börtönbe kerüljek! És te így hálálod meg? Hogy szinte
eszméletlenre iszod magad? Mond, hová akarsz eljutni mindezzel? A hullaházba? –
akad ki a férfi. - Hát jó. Ha nem, hát nem. Majd megoldom. Felemeli lábát a padlóról, talpát lassan előre
nyújtja, mintha lépni akarna, de még nem teszi le a földre. Tudja, ha megtenné,
bizonyára egy szilánk beleállna, s az fájdalmat okozna neki, vérezne. Márpedig
a vért nem bírja. Ha pedig meglátja, elájul, egyenesen a többi szilánk közé. - Eszedbe ne jusson! Állj meg, Emily! – kiált
rá John. Cipőbe ugrik, seprűt ragad, és amennyi üvegdarabot
tud, összeseper egy kupacba, majd a lány lába elé teszi papucsát. Az belebújik,
de még így is félti, inkább karjába fogva viszi be a fürdőbe. - Mosakodj meg, attól talán felébredsz – teszi
le az ajtóban, és elindul, hogy befejezze a takarítást. - John, várj –húzza vissza Millie -! Köszönöm…
Köszönöm, hogy ennyit segítesz nekem. Hogy törődsz velem, megeteted a macskám,
és rendben tartod a lakásom. - Nincs mit, Millie – mosolyodik el lágyan -.
De kérlek, cserébe vigyázz magadra, és hagyd abba ezt a mérhetetlen pusztítást
és rombolást, mert nem fogom győzni a sok takarítást utánad. - Rendben – csukja be maga után az ajtót. - Még mindig el akarsz vinni anyámékhoz? –
kérdi Millie az ágyon ücsörögve, takarójába burkolózva. - Hát… Már egész jól nézel ki. Azt hiszem, így
már nem okoznál olyan nagy meglepetést és pánikot, mint a reggeli formádban
tetted volna – sóhajt John kimerülten, elnyújtózkodva a kényelmes, puha ágyon a
lány mellett. - Miért? Annyira kiállhatatlan voltam? - Eléggé. De én így is szeretlek. - Tessék? – kérdez vissza hirtelen, mintha nem
jól halott volna. John csupán halk, elégedett hortyogással
válaszol. Végre alszik, puha, meleg ágyban, és ráadásul nincs is egyedül.
Millie mellé fekszik, fejét a férfi vállára hajtja, majd betakargatja jótevőjét
saját takarójával, és ő is álomba szenderedik. Mindkettőre ráfér a pihenés.
| 
