Mikor Emily magához tér, megriad az idegen környezettől. Nem a saját ágyában fekszik, nem saját pizsamája van rajta, és az ablakon keresztül a város esti arcát látja. Felül az ágyban, majd felrémlenek lelki szemei előtt a délután emlékei, és elerednek könnyei. Ekkor benyit John, kezében egy nagy bögrével, melyben forró ital gőzölög.

 - Hogy érzed magad? – ül le az ágy szélére, az éjjeli szekrényre téve a teát.

 Válasz helyett Emily egyszerűen vállára dől, ott sír tovább. A férfi finoman magához ölelné, ám a lány megrettenve húzódik hátra, tágra nyílt szemekkel, halk sikkantás kíséretében.

 - Ne félj, nem akarlak bántani.

 - Te…te is olyan…undorító! – zokog fel ismét.

 - A pizsamára célzol? Nem, ne aggódj. Én nem vagyok olyan. Csak elszakadt a ruhád, azért adtam rád pizsamát. De esküszöm, nem vettem le rólad semmi egyebet, nem is leskelődtem egy kicsit sem. Már készítettem neked egy pohár vizet és egy fejfájás csillapítót, ha esetleg szükséged lenne rá, de most hoztam neked teát is. Frissen főztem. Mivel én nem iszom, nem is tartok itthon, ezért el kellett mennem a közeli kisboltba. Remélem, jót hoztam.

 - Köszönöm…

 Lehajtja fejét, hallgat. Szívében belül nagy vihar dúl, nem tudja, mit higgyen el és mit ne, csupán reméli, hogy álmodik. Kibújik a takaró alól, feláll, s a nadrágját lehúzva észreveszi a sötétlő véraláfutásokat combján. Felhúzza a felsőt, csípőjén, derekán és hasán is hasonló foltokat vesz észre.

 - Lezuhanyozhatnék? – kérdi sírós hangon, majd összecsuklik az ágy mellé.

 - Emily, jól vagy? Emily! Te jó ég… Azonnal kórházba viszlek. Mit is gondolhattam? Neked orvosi ellátás kell. És hívok rendőröket is. Feljelentem azt a mocskot! Ezt nem ússza meg!

 Takaróba bugyolálja a lányt, attól tartva, talán sokkot kapott. Sietve tárcsázza a mentők számát, akik néhány percen belül kiérkeznek és beviszik mindkettejüket a kórházba, ahonnan pedig, míg Emilyt megvizsgálják, a rendőrséget hívja. Tudja, hogy testi sértés miatt valószínűleg őt is perbe fogják majd, és hogy egy ügyvédi iroda feje ellen nem nyerhet, de ez most nem számít neki. Az első, hogy a féltett kedves biztonságban, jó kezekben legyen, és a lehető leghamarabb rendbe jöjjön.

 - Nos, kérem, magunkra hagyna minket néhány percre? – lép be egy orvos, kezében diagnózislappal, félbeszakítva Emily és John beszélgetését a vizsgálóban.

 - Maradj, John! – kéri a lány elfúló hangon.

 - Ki kell mennem. Sajnálom.

 Doktor úr, hadd maradjon!

 - Ha a paciens úgy akarja, akkor ön is jelen lehet, Smith úr. Ez esetben nem szükséges távoznia.

 - Köszönöm – ül vissza az ágy mellé.

 - Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled, John!

 - Ugyan, Millie. Édesanyádékat is fel kellene hívni, nem gondolod?

 - Nem! Nem, semmiképp! – fakad ki a lány.

 - De miért?

 - Mert. Nem akarom nekik elmondani. Sokkal jobb nekik is, nekem is.

 - Értem. Illetve nem értem, de a te döntésed. Ha valami jogi következménye lesz azonban a dolognak, mármint rám nézve, minden bizonnyal a szüleim értesíteni fogják a tieid is.

 - Kérlek, most ne traktálj ezzel. Pihenni akarok. És fürödni. Mit kell tennem, hogy végre lezuhanyozhassak?

 - Még meg kell várnod egy sor vizsgálatot. Tudom, kellemetlen, de hozzá tartozik a procedúrához ez is. Az orvos rendben talált mindent, de a rendőrök még nem vizsgáltak meg. Bármi bizonyítékot találnak, az nekik fontos. És nekünk is az lesz, azt hiszem. Az a mocsok nem úszhatja meg olyan könnyen.

 - Jó napot! Emily Lawthorne? – lép be egy barátságos külsejű, nagyjából harminc-harmincöt éves nő.

 - Igen, én vagyok.

 - Üdvözlöm. Alexandra Jones vagyok, rendőrtiszt. Feltennék néhány kérdést, és megvizsgálnám önt, bizonyítékgyűjtés céljából.

 - Látod, csak emlegetni kellett. Akkor én megyek is. Légy erős, Millie! – lehel könnyed csókot a lány homlokára.

 A rendőrnő és a távozó férfi köszönésképp biccent egyet a másiknak, majd Alexandra munkához lát. Kis diktafont tesz az asztalkára, hogy vizsgálódás közben is nyugodtan beszélhessen az áldozattal, anélkül, hogy munkáját jegyzeteléssel kellene megszakítania.

 - Tudja, ki tette ezt önnel?

- A főnököm – mondja keserű hangon, lesütött szemmel.

 Már zavarba sem jön a sok vizsgálódástól, vetkőztetéstől, öltöztetéstől. Az sem érdekli, hogy minden egyes sérüléséről fényképet készítenek. Teljesen érzéketlenné vált a külvilág számára. Az egyetlen dolog, amit érez, a menni akarás. Minél gyorsabban, minél messzebbre. Valami őrültséget akar elkövetni, hogy elfelejthesse az aznapi történéseket.

 Miután a rendőrnő távozik, fogja magát, felöltözik, és szó nélkül kisétál a kórházból. Taxit hív, hazamegy, otthon pedig első dolga, hogy beálljon a zuhany alá. Megnyitja a csapot, nem törődve azzal, hogy csak jéghideg víz folyik, és beáll alá. Reszket, mert fázik, de mintha fel sem tűnne neki. Bőre kivörösödik a heves dörzsöléstől, itt-ott fel is horzsolja magát. A lényeg, hogy minél hamarabb lemoshassa magáról a mocskot, amit minden egyes apró pórusában érezni vél. Gyűlöli a munkáját, a főnökét, gyűlöli a testét, az érzéseit, hogy fel tudja fogni a dolgokat, gyűlöl mindent, ami körülötte van. Gyűlöli saját magát, és gyűlöli az életet is. Miután végez a fürdéssel, meg sem törölközik, csupán úgy, ahogy van, fogja magát, és egy szál semmiben átlejt szobájába. Kész csoda, hogy nem lép bele sem a padlón szétterülő virágföldbe, sem az ezerfelé szóródott cserépdarabokba.

 Giacomo magát kelletve dörgölőzik gazdája lábához, aki nemes egyszerűséggel finoman arrébb tolja az állatot lábfejével. A macska sértődöttségében elvonul, felugrik az ágyra, és kényelmesen lekuporodik annak közepére.

 Emily kinyitja gardróbját, és rég nem használt ruhái közt kezd kutatni. Kivesz egy vörös topot és egy fekete nadrágot. Vörös tűsarkút vesz hozzá. Haját megszárítja, kifésüli. Parfümöt és sminket olyan rég nem használt, hogy nem is emlékszik, melyik milyen, csak úgy, találomra halász elő néhány darabot egy elhagyatott fiók mélyéről. Ajkára felsőjével megegyező színű rúzst ken, majd egy kifejezetten nőies illatot permetez minden egyes szabadon levő bőrfelületére. Kiskabátot vesz, bezárja a lakásajtót, és egy újabb taxival a legközelebbi felkapott szórakozóhelyre hajtat.

 Amint megérkezik, rendel három koktélt, melyeket nagy hirtelenséggel húz le. Ettől kezdve minden addigi öntudata elszáll, mintha nem is ő lenne, csak valaki más testébe bújt volna, hogy az ő szemén keresztül láthassa a világot. Az sem rémlik neki, hogy John, miután megtudta, hogyan távozott a kórházból, felhívta őt, beszéltek, elmondta, hol van. A férfi igencsak ingerült állapotba került, és néhány percen belül már a klub bejárata előtt állt. Besietett, vállára kapta a teljesen részeg, félig ájult lányt, és hazavitte. Lefektette ágyába, majd nekilátott összetakarítani a reggeli kavarodásból származó káoszt.

 Giacomo neki is törleszkedett, minek következtében John izgatott keresésbe fogott, némi étel után, amit a fekete kandúrnak adhatna. Meg is találta végül a konzerveket. Egyet kibontott, cicatálba töltött, majd a takarítóeszközök felkutatása után összeseperte a kiborult földet, cserepeket, és megpróbálta újraéleszteni a haldokló növényt, egy pohár, némi víz, és az összekapart föld egy részével.

 Emily egyszer felkelt, mert annyira forgolódott, hogy leesett az ágyról. A férfi rettentően megijedt, de valójában semmi baj nem történt. Visszafektette a félálomban hadonászó lányt, állig betakarta, és becsukta az ajtót, hogy ne zavarja őt. Hajnali kettőt mutatott az óra.

 Munkája végeztével megmosakodott amennyire tudott, majd elfeküdt a kis nappaliban, egy rendkívül kényelmetlen kanapén, kabátjával betakarózva, és végre álomba szenderült.