- Jó reggelt, Lawthorne kisasszony! Minek köszönhetjük kora reggeli látogatását? Feltételezem ugyanis látogatóba jött, mert ha dolgozni szeretne, jelentem, ELKÉSETT! – köszönti nem túl kedvesen főnöke, az iroda tulajdonosa.

 - Elnézést uram, katasztrófaövezet alakult ki a lakásomban.

 - Á, csakugyan? És pont ma kellett ennek történnie? Hétfőn? Volt rá két egész napja a hétvégén! Na, eredjen dolgára, én megyek, lecsillapodom kicsit az irodámba. Ja, és főzzön nekem egy jó erős kávét, DE SÜRGŐSEN – emelte fel ismét hangját mondanivalója végén, majd hangos dörrenéssel vágta be maga mögött irodájának ajtaját.

 Emily tehát nekilátott mindennapos teendői egyikének. Sietve ledobta kabátját széktámlájára, táskáját az íróasztala alá suvasztotta, elindította számítógépét, majd a főnök által kiosztott feladathoz állt.

 Remegő kezekkel nyúlt a kávéfőző felé. Az előző adagból visszamaradt zaccból kicsit ki is borított a gyűjtő mellé, s hogy ne hagyjon foltot a szőnyegen, sietve benedvesített egy konyharuhát és sebes törölgetéshez látott. Persze, előbb össze kellett volna söpörni, így csak bedörzsölte a nedves kávéőrleményt a puha anyagba, alaposan összemaszatolva azt. Hatalmasat sóhajtva megállapította, hogy ez a reggel határozottan nem szerencsés számára.

 - Majd megkérem az egyik takarítót, hogy segítsen – morfondírozott halkan -. Istenem, add, hogy maradhassak! – sóhajt fel, és megtölti a kávéautomatát, majd elindítja.

 Míg a masina lefőzi a keserű feketét, mely a legjobb minőségű, igencsak drága, mondhatni csillagászati összegekért vesztegetett szemekből készült őrleményt, nagyjából össze is szedi aznapi teendőit. Tárgyalásokat kér és utasít el, vagy tesz át más időpontra, az új ügyfeleknek segít megtalálni a megfelelő ügyvédeket, akiket aztán ide-oda küldözget különböző időpontokban. Szinte minden az irodával kapcsolatos dolog rajta megy keresztül.

 A készülék hangos kerregés, berregés, kattogás és sípolás útján adja Emily tudtára, hogy elkészült az áhított forró ital, már csak ki kell önteni. A lány először összerezzen a hang hallatára. Hiába, fél éve hogy itt van, de még mindig nem tudta megszokni, bár napjában többször is hallgatja, attól függően, főnöke aznap mennyi kávét kér. Felkel székéről, tálcára teszi a csészébe töltött, gőzölgő feketét, mellé cukrot és tejszínt készít, majd beviszi és leteszi főnöke asztalára.

 - Na, végre hogy. Emily, remélem, egyébként tudja, milyen nap van ma.

 - Igen, uram.

 - Remek. Akkor ma várom, itt, ha letelt a munkaideje. Az mikor is lesz? – pillant az órájára.

 - Öt órakor, uram.

 - Szóval ön négy óra ötven perckor szépen elment mindent, amin éppen dolgozott, kikapcsolja a gépét, majd pedig öt óra nulla perckor belép az irodám ajtaján, és megbeszélésre jelentkezik. Értve vagyok?

 - Igen uram.

 - És ha kérhetem, ezúttal legyen pontos. Az állásával játszik, mint tudhatja.

 - Elnézést uram, de…

 - Nincs semmi de. Nem vagyok kíváncsi a magyarázkodására. Menjen Isten hírével, végezze a dolgát, amiért fizetem! Gyerünk, kifelé, kifelé! – hessegeti el őt.

 A lány egy szó nélkül távozik, nesztelenül becsukva maga mögött az ajtót. Először székére, majd magába roskad az idegességtől, ami görcsbe rántja gyomrát. Tudja, érzi, milyen fontos számára ez a munka, hisz nem sok állás terem számára a piacon. Ezt is épp csak John protekciójával tudta megcsípni, s ha elveszíti, akkor vége karrierjének. Mire lelkileg összeszedné magát, újra meginog lába alatta talaj.

 - Hahó! Föld hívja Emilyt!

 - Mi – pillant fel zavartan -? John! Miért jöttél fel?

 - Azt hittem, transzba estél, vagy hipnotizáltad magad, vagy valami ilyesmi.

 - Nem, nem, dehogy. Csak tudod…

 - Igen, tudom. Elkéstél. Pont ma, mikor letelik a próbaidőd. És ez idegesít. Stresszes vagy. Mit szólnál, ha munka után meghívnálak egy kellemes vacsorára?

 - Be kell mennem, megbeszélni a további ittlétemet, vagy nem ittlétemet.

 - Akkor megvárlak. Úgyis én szoktalak hazavinni. Gyere el, nem bánod meg! Már foglaltam asztalt. Fel a fejjel!  - ölti magára szívdöglesztő mosolyát, távozófélben.

 A nap viszonylag hamar telik el. Bár hétfő van, a megszokott tempóhoz képest most minden kicsit lassabb, nyugodtabb mederben folyik. A szokásosnál kevesebb üzenet és kérvény érkezik, s az ügyvédek már múlt héten megkapták pontos munkabeosztásukat, hála Emily gyors és hatékony munkájának. Ő mégis magányosnak érzi magát, mert egész álló nap csupán íróasztala mögött kuksol, fáradt, enyhe vörös színt öltő szemeivel bámulja a monitort, miközben vékony, finom ujjaival szünet nélkül pötyög a billentyűzeten. Monotonitását csak néha zavarja meg az irodafőnök egy-egy kérése: kávé, tea, ebédmelegítés, vagy hogy üzenjen le valakinek ide meg ide, mondja meg neki ezt és ezt. Délben felkel székéről, kinyújtóztatja megmacskásodott tagjait, és fél órás ebédszünetében elfogyasztja a mindennapra gondosan előre megrendelt ételt, amit egy rendszerint zsémbes hangulatban levő ételfutár kézbesít, kivéve pénteken, mert akkor egy kedves, jóképű, húszas évei közepén járó fiú szállít, szabadnapos társa helyett. A futár egyébként gyakran vet egyértelmű, sőt, szinte már célozgató pillantásokat mind a portáslányra, mind Emilyre, mikor átveszi a csomagokat, melyet munkatársaival rendelt. Néhanapján randira is hívja őket, de a lányok csupán szórakoznak rajta, igent még sosem mondtak. Egyszer-egyszer elcsevegnek vele pár percet, majd nevetgélve rendezik a számlát, és mintha mi sem történt volna, ki-ki megy tovább dolgára.

Pontosan négy óra ötven perckor Emily elmenti a fájlokat, amikkel éppen dolgozott, kijelentkezik a rendszerből, lekapcsolja a gépét. Elrohan a mosdóba, megigazgatja ruháját, újra összefogja copfját, majd visszasiet. Magára ölti zakóját, mert kissé fázik, majd kereken öt órakor, mikor a többiek elmennek, ő bátorságot gyűjt, és belép főnöke irodájának ajtaján.

 - Nocsak. Mily meglepő, hogy ma pontos is tud lenni! Fáradjon beljebb. Üljön csak le oda, a kanapéra. Nyugodtan. Tudja, a fontosabb ügyfeleket szoktam oda ültetni, de most magával is komoly megbeszélnivalóm van. Mint bizonyára még emlékszik, ma jár le a próbaideje az irodámban.

 - Igen, uram.