Remegő kezekkel nyúlt a kávéfőző felé. Az előző adagból visszamaradt zaccból kicsit ki is borított a gyűjtő mellé, s hogy ne hagyjon foltot a szőnyegen, sietve benedvesített egy konyharuhát és sebes törölgetéshez látott. Persze, előbb össze kellett volna söpörni, így csak bedörzsölte a nedves kávéőrleményt a puha anyagba, alaposan összemaszatolva azt. Hatalmasat sóhajtva megállapította, hogy ez a reggel határozottan nem szerencsés számára.

 Pedig nem volt mindig ilyen ügyetlen. Minden reggel szépen összeszedte magát, időben felkelt, mikor az automata ébresztő felhúzta hálószobájában a redőnyt, megetette a macskáját, felöltözött, és egyik kollégája, akinek útba esett, felvette őt a kocsijába, és együtt jártak be. A mai reggel azonban valahogy nem sikerült.

 Először is, a macska, az a rusnya, nagy, gonosz fekete dög, éjszaka felmászott az ágyra, és ráfeküdt a távirányítóra, ami a redőnyt volt hivatott felhúzni és leengedni. Természetesen ezzel együtt kikapcsolta azt a beállítást is, ami reggel pontban hét óra öt perckor felhúzza a redőnyt, mintegy ébresztőként, ezáltal megakadályozva gazdáját a pontos kelésben.

 Mikor a lány szemei kinyíltak, éjjeliszekrényén az óra, amit tulajdonképp sohasem használt, már hét óra harmincöt percet mutatott. Először azt hitte, csupán álmodik, ám miután szemeit megdörzsölte, sőt, még karjába is csípett, az óra csupán egyperces változást produkált. Hét óra harminchat percet mutatott.

 Kiugrott az ágyból, és rohanvást indult meg a fürdő felé. Azaz indult volna, ha nem akad el a takarójában, ami álmában rátekeredett. Fogta, a földre hajította, távirányítóstul, macskástul. Előbbi eltörött, utóbbi méltatlankodva vernyákolni kezdett, jelezve kellemetlen ébresztését, majd életösztöneinek engedelmeskedve vad harcba keveredett az őt csapdába ejtő takaróval. A lány orra bukott a küszöbben, lévén sötétség az egész lakásban. Míg felállni igyekezett, a redőny gúnyos nyikorgás közepette elkezdett feljebb és feljebb kúszni, míg az ablak közepénél meg nem állt. Remek, ez is most döglik be – gondolta ő, és dühödten csapott a falra, ahol a villanykapcsolót lenni vélte. Ám hogy még nehezebb legyen a dolga, az a trükkös villanyszerelő, aki sok évvel ezelőtt megsejthette ezen reggel borzalmas eseményeit, néhány centivel arrébb tette a kapcsolót, így a lány tenyere csupán az üres falon csattant – volna, ha történetesen nem az előző héten szerelt volna fel a lány egyik kedves barátja arra a helyre egy virágtartó állványt.

 Tompa puffanás, majd hangos csörömpölés, némi halk szitkozódás. A kapcsoló végre megtaláltatott, és lőn világosság. Bár ne lett volna. Így gyönyörűen látszott az, amit eddig csak sejteni lehetett: a frissen cserépbe ültetett és magaslati pozícióval ellátott cserepes növény, valaha volt virág, most szanaszét szórta maradványait a padlón, a földdel és kaspóval együtt, amiben eddig tartózkodott. Szívszorító látványt nyújtott, a lányt azonban inkább csak tovább dühítette, mint meghatotta volna. Most nincs arra ideje, hogy még ezzel is foglalkozzon.

 Közben a macska, az elvetemült, gonosz állat, élet-halál harcát megvívván, diadalmasan ült a szétszaggatott kupac tetején, ami hajdan egy takaró volt. Miután eme tevékenységét megunta, gazdája lába mellé somfordált, és az egyik kezében fésűt, másikban fogkefét tartó lány pizsamájának szárába kapaszkodott bele apró, de éles karmaival.

 - Menj innen! Hagyj békén most! Giacomo! Nem érek rá! Au, ez fáj! Hagyd abba, csúnya macska! – igyekezett lerázni lábáról az ádáz vadat.

 A négylábú megsértődött, s kelletlenül a konyha közepére masírozott, ahol éktelen vernyákolásba kezdett, jelezve, ő azonnal meg óhajtja kapni a reggelijét. A gazda, miután eleget hallgatta a rögtönzött áriát, földhöz vágta fésűjét, ami nem meglepő módon ketté is törött. Fogta magát, és fogkefével a fogkrémtől habzó szájában a konyhapulthoz lépett, kinyitotta az ajtót, és egy konzervet vett elő, melynek tartalmát stílusosan, jó magasról engedte át a gravitációnak, a macska tálja felett. Természetesen a nagy becsapódási sebességnek köszönhetően az étel nem csupán a kívánt célpontot érte, hanem a padlót, falat, és az óvatlanul közelben tartózkodó tárgyakat is. Nem probléma, Giacomo ezt is eltakarítja majd, amilyen éhesnek mutatja magát.

 A lány gyorsan kiöblítette a száját, majd sebesen öltözködéshez látott. A nagy sietségnek meglett az ára: két elszaggatott nejlonharisnya, és egy ing, amiről leszakadt felülről a második gomb, mely a dekoltázst hivatott volna takarásba hozni. A harmadik harisnya és a második ing szerencsére megúszta, majd jött a szokásos, szürke kiskosztüm: térdig érő, lefelé szűkülő szoknya, hozzá illő finom zakóval. Egy hajgumi, hogy a hosszú, egyenes, szőke hajat hátul egy copfba fogja, majd a fekete magas sarkú cipő, és az elmaradhatatlan szemüveg, mely nélkül az orráig sem látott volna, még verőfényes napsütésben sem. Más nem kellett, csupán a kis táskája, melyet természetes módon nem talált meg a nagy reggeli felbolydulásban. Pedig abban van a lakáskulcs is, ami nélkül nem mehet el itthonról.

 - Giacomo! – kiáltotta ijedten, amint meglátta a macskát, félig beszorulva a fekete retikülbe.

 Míg megpróbálta kihúzni, az állat félelmében hátsó lábaival összekarmolta a segítő kezeket. Miután kiszabadult, úrias eleganciával és könnyedséggel nézett körbe, mintha minden csakis az ő érdeme lett volna, és az imént még nem is ő lett volna fejjel beragadva abba a táskába.

 A lány felkapta a táskát, és kirohant a lakásból, sebtében bezárva az ajtót. Remélte, hogy John még mindig ott áll, és megvárja. Zsebébe hajított órája hét óra ötvenkilenc percet mutatott. Kifulladva, izzadtan, kissé szétesve érkezett meg a szokott helyre, ahol a férfi már arcán széles mosollyal várta, hátával kocsijának támaszkodva. Kezében papírpohár gőzölgött, oldalán az egyik legfelkapottabb kávézó logójával. Ivott belőle egy kortyot, majd kinyitotta a kocsiajtót, és becsukta, miután a lány beszállt. Ő is beült a kormány mögé, poharát pedig kicserélte a pohártartóban levővel.

 - Tessék, ezt neked hoztam – nyújtotta a lány felé kedvesen.

 - Köszönöm, de nem…

 - Tudom, nem iszol kávét. Ezért hoztam inkább forró teát. Azt viszont nem tudom, hogy milyen, de látszik, hogy rád fér. Olyan kipihentnek tűnsz – nevet halkan.

 - Ne szórakozz, nem olyan vicces.

 - Ne haragudj. Akarsz mesélni róla?

 - Inkább később. Még a végén elkésünk.

 - Ha ez vígasztal, már így is késésben vagyunk.

 - Mi? Ez nem lehet igaz! Pont ma? Pont most?

 - Igen, pont ma, pont most. Miért?

 - Mert ma jár le a próbaidőm!

 - Még csak fél éve vagy az irodában? Pedig nálunk egész régi bútordarabnak számítasz. De komolyan!

 - Kösz, de ezek után nem hiszem, hogy sokáig maradhatnék még.

 - Na, ne rágódj annyit! Mindjárt ott leszünk, csak pár perc! – húzza mosolyra szája sarkát.

 Sármos mosolya sok női szívet megolvasztana, de nem Emily Lawthorne-ét. John egyébként magas, jókötésű, rendkívül kedves és udvarias férfi, harmincas évei elejéről. Biztos állása van, ahol jól keres, remek válóperes ügyvéd egy nagyhírű irodában, ahol Emily is dolgozik. Mellesleg pont ő volt az, aki segített a lánynak bejutni, mert a szüleik évtizedek óta közeli barátságban vannak egymással. És hát ne is próbáljuk meg tagadni, de mindig is tetszett neki Emily, és remélte, hogy protekciója révén valamiképp közelebb kerül a lány szívéhez. Eddig azonban sikertelenül.

 - Tessék, megérkeztünk. Nyolc óra tizenegy perc. Az még nem nagy késés.

 A lány kiugrik a kocsiból, nem is figyelve arra, mit mond sofőrje. Bent lélekszakadva rohant fel a lépcsőn, nem akarta megvárni, míg a lift szokásos lassúságával lemászik a felsőbb emeletek egyikéről, majd felvonszolja magát és utasait az elérni kívánt szintre.

 - Jó reggelt, Lawthorne kisasszony! Minek köszönhetjük kora reggeli látogatását?