- Igazából…
Nem is tudom. A bátyám… mindig is egy felelőtlen, éretlen senki volt, aki csak
gondot okozott. Aztán rátalált Dakota édesanyjára az iskolapadban. Utána minden
megváltozott. Állandóan olyan volt, mint aki csak testben volt ott, a lelke
mindig messze elkalandozott, a tekintete üres volt, szinte meg sem hallotta, ha
valaki szólt hozzá. Csak Constance, Constance, Constance. Épp ezért nem
szerettem soha azt a nőt, soha nem is akartam vele találkozni. Aztán mikor
először láttam, a bátyám ajtaja előtt ült összetörten, kisírt szemekkel.
Szánalmas látványt nyújtott. Odamentem hozzá, felsegítettem és bemutatkoztam,
majd ő is elmondta, hogy ő kicsoda, és miért jött. Elmondta, hogy terhes lett a
bátyámtól, de őt még nem tudta értesíteni, mert nem vette fel a telefont, nem
hívta vissza, nem válaszolt semmire, teljesen el is tűnt. Végső kétségbe
esésében ment csak oda, de a lakás üres volt. Még a bútorokat is kipakolta, egy
árva búcsúcédulát sem hagyott, az öccsének sem. El sem tudod képzelni, milyen
dühös voltam rá. Még a tizenkettőt sem töltöttem be, és magamra hagyott, csak
úgy. Még jó, hogy bentlakásos iskolába jártam, és a tandíjam előre ki volt
fizetve, az összes tanévre. Időnként érkezett valahonnét egy kis pénz a
számlámra, de sosem derült ki, hogy ki küldte és honnan, csak sejtettem, jobban
mondva, reméltem, hogy tőle. Hogy valahol életben van még, hogy jól van, semmi
baja, csak el kellett utaznia. Egy darabig még figyeltem a számlám, hátha bármi
nyomot találok, de a pénz mindig máshonnét jött, és soha nem lehetett
kinyomozni semmit. Aztán feladtam. Már nem hiányzik az a felelőtlen senki.
Megcsinálta a gondokat, és ezt a szegény kislányt, aztán ott hagyott mindent és
mindenkit. Nem írt, nem üzent, nem hívott. A születésnapomon sem, soha. Ha még
életben van valahol, és valaha is újra találkozom vele, azt nem fogja
megköszönni, az biztos. Szegény Constance haláláig remélte, hogy egyszer újra
előkerül, ezért is akarta rám bízni a lányát, és nem a nővérére. Remélte, hogy
velem csak hamarabb lép kapcsolatba, de nem tette. Rossz volt így látni őt,
ennyire kimerülve és összetörve. Hihetetlen kitartása volt, és igazán egy
elismerésre méltó nő volt. Már bánom, hogy először olyan rosszul ítéltem meg,
pedig a rossz gondolatokat a tulajdon fivérem érdemelte ki egyedül. - Tristan, kérlek! Ne beszélj így a
testvéredről. Nem tudhatod, miért tűnt el. És ha nem a saját akaratából? - Minden arra vall, hogy így történt. De
hagyjuk, most nem akarok erről vitatkozni. - Tristan bácsi, nézd, miket találtam! – siet
vissza Dakota egy hatalmas kupac ruhával a kezében. A nagy sietség közben az egyik darab kiesik
kezéből, egyenesen a lába elé, elbotlik benne, és orra bukik. Mindenki azonnal
a kislányra figyel, az üzlet közepén, a ruhakupac alatt, a fiatalok pedig
rögtön rohannak segíteni. Tristan talpra segíti és vigasztalja unokahúgát, míg
Ysabelle összeszedi a szétszóródott ruhákat. Még az egyik eladónő is besegít,
és mert megsajnálja a gyereket, zsebéből egy kis cukorkát vesz elő, és neki
adja. - Tessék kicsim, és ne itasd itt az egereket!
Még a végén azt hiszik, valaki bántott. - Köszönöm szépen – mondja a színes
csomagolást nézegetve, majd megtörli könnytől maszatos arcát ruhácskája
ujjával. - Nézzük, mit találtál – mondja Tristan, ahogy
átnézi a kezében tartott ruhákat. - Gyere, segítek őket felpróbálni – fogja meg
Ysabelle a kislány kezét és húzza őt a próbafülke felé. Persze a kiválogatott ruhák többsége vagy túl
kicsi, vagy túl nagy, vagy a két felnőttnek nem tetszik, így végül
visszapakolják őket, és a maradék egy-két darabbal a pénztárhoz mennek. Dakota
elmosolyodik, ahogy a pult mögött álló hölgyre néz, akitől a cukrot kapta.
Nagybátyja kifizeti az árut, majd a következő üzletbe mennek, ahol szintén nem
járnak túl sok sikerrel. Kifelé jövet dakota észreveszi a szemben levő
játéküzletet és rögtön a kirakathoz rohan, tenyerét és arcát az üvegnek nyomva
bámulja az oda kirakott mesés kincseket. - Ysabelle, nézd, mennyi játék! Láttál te már
ennyit valaha? Én még soha életemben. Az ott mi? És az? Nézd, egy kiskutya! Mi
az a barna mellette? - Az egy kismajom. - Az milyen állat? - Az a hatalmas esőerdőkben él, ahol minden
nap esik az eső. - És az a hosszú zöld? - Az meg egy krokodil. - Lányok, gyertek, még nem végeztünk – mondja
panaszos hangon a fáradt Tristan. - De Tristan bácsi! Gyere ide, ezt nézd meg!
Olyan szép! - Az a baba? Biztosan. - Nem, nem a baba! Az nem tetszik. Olyan, mint
Annie Miller, aki mindig piszkál engem. Az, az a mackó, ott, mellette! - Amelyik abban a kisautóban ül? De te lány
vagy. Miért az autós kell? Miért nem inkább egy szép babát választasz? –
értetlenkedik még mindig. - Nem, nem az az autós. Az, amelyiknek olyan
aranyos kis sapkája van, meg csíkos pulóvere. - Amelyiknek az a barna sál lóg a nyakában? - Igen. Olyan szép mackó – áhítozik csillogó
szemekkel. - Ugyan Tristan, egyébként is ígértél neki
valamit a babája helyett. Miért ne lehetne ezt a mackót, ha annyira tetszik
neki? - Egy babát ígértem neki, nem egy mackót.
Menjünk, még ezer és egy dolgunk van. - Mi baj van Tristan bácsival? – fordul Dakota
Ysabelle-hez. - Fáradt. Majd kipiheni magát, és jobb kedve
lesz. Nem szeret vásárolgatni. - Ysabelle! – húzkodja meg a lány ruháját pici
ujjaival. - Mi az? – hajol az le hozzá. - Pisilnem kell – súgja bizalmasan, attól
tartva, Tristan még mérgesebb lesz, ha meghallja. - Rendben, mindjárt elintézzük. Kedvesem, ne
haragudj, de némi dolgunk lenne a mosdóban – érinti meg finoman a fiú vállát. - Menjetek csak, itt megvárlak titeket –
sóhajt fel. - Ysabelle,
mikor megyünk haza? Fáradt vagyok! – panaszkodik visszafelé. - Nemsokára. Még egy-két dolog, azt hiszem. - Végeztetek – kérdi Tristan kissé
morgolódva-? Vagy netán van még valami, amit elfelejtettünk megvenni? - Nem, azt hiszem, nincs. Haza megyünk? - Jó lenne végre. Úgyis minden zár,
tulajdonképpen – vonja meg vállát, miközben a rengeteg zacskó és papírzacskó
csörög-zörög a kezében. Ysabelle karjába veszi az álmos négyévest és
megpuszilja annak homlokát. Tristan is fáradt, örül, hogy nem kell többet
gyalogolnia, és nehéz csomagokat cipelnie. Bepakol mindent a csomagtartóba,
lecsukja annak tetejét, segít a már alvó kislányt a kocsiba tenni, majd
elindítja a motort és hazavezet. Néhány percnyi út után Tristan lelassít, majd
megáll az út szélén. - Nos, hazaértünk – csatolja ki magát, és a
kilincs után nyúl. Ysabelle mélyebbre süllyed az ülésben. Nem
akar hazamenni. Pulóvere nyakát feljebb húzza, egészen orráig, kezeit pedig
behúzza a ruha ujjába. - Mi az? Baj van? - Nem, nincs – rázza meg fejét a lány, majd
sóhajt. - Mondd, mi az? Látom, hogy valami nem
tetszik. - Csak ma nem akarok hazamenni. - Hát mit szeretnél? Hol töltenéd az éjszakát,
ha nem otthon? – lepődik meg Tristan, majd amennyire tud, barátnője felé fordul
az ülésben. - Veled. - A kanapémon? Azon a kényelmetlen, ős öreg
rugórengetegen? – nevet fel halkan. - Miért ne? – pirul el fülig. - Hát jó, rendben. Tristan beköti biztonsági övét, újraindítja a
motort, majd elhajt a félelmetes, fekete vaskerítés hatalmas kapui előtt, maga
mögött hagyva a nagy, magányos házat. Az egyik ablakban egy árnyék rajzolódik
ki, majd eltűnik, meglebbentve maga mögött a súlyos, sötétkék függönyt.
Ysabelle összerezzen, amint ezt észreveszi, pedig csak az alvó kislányra akart
rápillantani. - Fázol? Feljebb tekerem a fűtést – nyúl
Tristan a műszerfal felé. Kedvese szelíden megérinti kezét, finom
ujjbegyeivel végigsimítva kézhátán. Mindketten elmosolyodnak, lágy csókot
váltanak a piros lámpánál való ácsorgás alatt. - Szeretlek, Tristan! - Én is téged, Ysabelle!
|