Morgolódva felkel, megfogja a kislány kezét és elvezeti a mosdóig, ahol kinyitja neki az ajtót, majd felkattintja a lámpát, mivel az is túl magasan van egy olyan pici lánynak, mint Dakota.

- Így megfelel?

- Köszönöm – mosolyodik el és sietve belép az ajtón, de nem csukja be, csak behajtja, mert fél, hogy beszorul.

Tristan mérge enyhül, ahogy meglátja unokahúga arcán a hálás kis mosolyt, és akaratlanul is feljebb húzza szája szélét.

- Szóval meg kell csinálnom az ajtót, hogy ki tudja nyitni, és szereznem kell neki egy kis lépcsőfokot, vagy valamit, amiről feléri a villanykapcsolókat – jegyzi meg halkan magának, ahogy a konyha felé indul, hogy reggelit készítsen.

- Tristan bácsi, hol tudok megmosakodni?

- A fürdő a vécé mellett van – szól vissza-. Istenem, nekem sem ártana egy zuhany. Még mindig a tegnapi ruhám van rajtam. Remélem, Ysabelle nem fog…

- Hahó! Jó reggelt! – köszön egy ismerős hang az ajtóból.

- Ysabelle! Micsoda meglepetés! – köszön vissza meglepődötten Tristan.

- Szia, kicsi lány! Biztosan te vagy Tristan unokahúga, ugye? – hallatszik az előszobából.

Dakota meglepetten áll a különös idegen láttán, kezéről még csepeg a víz. Nem számított ilyen látogatóra, meg sem tud szólalni, olyan zavarba jön.

- Milyen aranyos vagy! Hogy hívnak?

- Ő Dakota – válaszol helyette nagybátyja-. Szia Ysabelle. Milyen kellemes meglepetés, bár bevallom őszintén, nem számítottam rád.

- Csak gondoltam átjövök megnézni, itt vagytok-e már. Örülök, hogy látlak!

- Én is neked – öleli magához a fiatal lányt.

- Dakota, ő itt Ysabelle, a barátnőm.

- Örvendek – köszön, és egy cseppet meghajol, megemelve szoknyácskáját is, akár egy úri kisasszony.

- Olyan édes. És mennyi idős vagy?

- Négy éves.

- Azt hittem, kicsit idősebb az unokahúgod – fordul szerelme felé.

- Hidd el, én is, míg meg nem ismertem.

- És tudja, mi történt?

- Nem, és nem is szeretném neki elmesélni – tereli a lányt a konyha felé-. Dakota, kérlek, foglald el magad valamivel, én most szeretné kicsit beszélgetni Ysabelle-lel.

- Tristan bácsi, játszhatok? – kérdi ártatlanul.

- Persze. Ott a bőröndöd, benne van a kedvenc babád.

- Köszönöm!

- Bocsánat, hogy csak így fogadlak, tegnap este nem volt már erőm semmihez. Egyszerűen csak felhoztam őt, aztán leszaladtam a csomagokért, és elaludtam.

- Te felhoztad őt?

- Igen, mert elaludt a kocsiban, és nem akartam felébreszteni.

- Milyen kedves vagy!

- Sőt, átengedtem neki az ágyam is.

- Tristan bácsi, Tristan bácsi! Nem találom a babám!

- Pedig Giselle beletette- áll fel az asztaltól, hogy átnézze ő is a csomagot-. Ysabelle, segítenél annyit, hogy megfürdeted?

- Természetesen. Gyere Dakota! – fogja kézen a kislányt.

Mialatt Ysabelle törölközőt és tiszta ruhát kerít Dakotának és megfürdeti őt, Tristan átkutatja a táskákat, az egész lakást, sőt, még a kocsihoz is leszalad, de az ütött-kopott rongybaba sehol sincs. Mire feladja a keresést és visszatér, a lányok már fésülködnek. Unokahúga kiveszi a hajkefét barátnője kezéből, és ő kezdi fésülni most Ysabelle-t.

- Neked miért ilyen hosszú a hajad? – kérdi.

- Mert régóta nem vágattam le. Én ilyen hosszan szeretem.

- És mitől ilyen fehér?

- Ezt örököltem. Az egész családomnak ilyen világosszőkés a haja, még a kishúgaimnak is.

- Van húgod?

- Igen, kettő is. Magnolia és Margaret.

- És mennyi idősek?

- Magnolia tizenöt, Margaret pedig tizenkettő.

- És te?

- Én nemsokára tizenkilenc leszek.

- Ysabelle…

- Igen? – fordul az ajtó felé.

- Nem találom sehol. Azt hiszem, ott maradhatott.

- Nincs meg a babám? – lábad könnybe a kicsi szeme nagybátyja szavai hallatán.

- Ugyan, nem olyan nagy probléma az! Elmegyünk, és veszünk másikat. Gondolom, néhány más, új holmira is szükséged lehet. Nincs igazam, kedvesem? – kérdi Tristant.

- De, de, persze. Ez csak természetes. Elvileg úgy is tegnap érkezett meg a fizetés a számlámra. Gyertek, a kocsihoz!

- Előbb nézzük meg, mi kell, nem gondolod, kedvesem?

Válasz helyett Tristan egyszerűen csak sóhajt és legyint egyet, közben tekintetét felemelve a plafonra. Ysabelle ebből tudja, hogy kérdése felesleges volt. Dakota leteszi a fésűt, majd Ysabelle kezét fogva elindulnak lefelé a lépcsőn, míg nagybátyja bezárja a lakást. Mivel előző este aludt, és úgy cipelték fel őt ide, a kislány most meglepődik, látván a helyet, ahová került. A régi bérház faláról pereg a vakolat, a festék eredeti színe már nem is látszik, úgy megfakult, ahol még fennmaradt. Az ajtókról is mindenhol lerí, hogy nem túl vagyonos hely ez itt: hatalmas szálkák állnak ki a foszló, rég színét vesztett lakk alól, a kilincseket és a zsanérokat felfalta a rozsda. A lépcsők erősen megkoptak a sok évtizedes használattól, az ócska korlátba kapaszkodni pedig egyenesen életveszély, olyannyira nem stabil. Innen-onnan őskori televíziók hangja szűrődik ki recsegve, más lakásokból veszekedés, vagy haldokló rádiók moraja hallatszik, belevegyülve a minden egyes lépésük által keltett milliónyi visszhangba. A kislányban megannyi kérdés indul meg, de még túl félénk ahhoz, hogy a felnőttek dolgába belekérdezzen, így értetlenül, megszeppenve igyekszik fokról fokra lejutni a végtelenbe nyúlni látszó, csúszós lépcsőn anélkül, hogy elesne. Tristan észreveszi unokahúga bizonytalanságát kedvese oldalán, így egy halk sóhajtás után karjába veszi a kislányt, és lecipeli a lépcsőn, Ysabelle elismerő pillantásával kísérve.

A ház mellett parkoló autók között Dakota pillantása elveszik, hisz életében nem látott még autót, csak előző nap, mikor ide hozták, tudta és beleegyezése nélkül. Csak ekkor jutott eszébe, hogy honnan is jött, és kezdte el borzasztóan hiányolni a megszokott, gyalogos emberektől zsúfolt főutcát, a boltok ajtaja fölé akasztott csengők hangját, a pékségből kiáradó ínycsiklandó illatokat, az otthon melegét, édesanyja puha ölelését, ruhájának tapintását. Még Giselle is hiányzott neki, pedig őt csak akkor ismerte meg, mikor Constance már annyira beteg volt, hogy nem tudott kikelni az ágyból sem. Ekkor édesanyja nővére, aki nem tudott eljönni, mert második gyermekével volt várandós, elküldte a lányát segíteni, ellátni a ház körüli feladatokat és gondot viselni unokahúgára, Dakotára.

- Mi a baj, kicsi lány? – kérdi kedvesen Ysabelle, észrevéve a gyermek szemében gyűlő könnyeket.

Válasz helyett azonban eltörik a mécses, és Dakota azonnal hangos sírásba kezd nagybátyja vállán, ezzel szétáztatva annak ingét.

- Semmi gond, veszünk neked másik babát – igyekszik nyugtatni őt Tristan.

- Hiányzik a mamám! A mamát akarom! – hüppögi nagy lélegzetvételek közt.

- Gyere, add csak ide! Majd elintézem – vállalja magára a feladatot Ysabelle és átveszi a kislányt-. Jaj, de nehéz vagy! Micsoda egy nagylány! Az ilyen nagylányok nem pityeregnek az anyukájuk után! Ne sírj kicsim, semmi baj. Anyukád nagyon jó helyen van, de sajnos most nem tud veled találkozni.

- A mama nem ér rá?

- Azt üzeni, nagyon szeret téged, vigyázz magadra, és hogy legyél jó kislány, és fogadj szót Tristan bácsinak!

- Ne bíztasd te is a bácsizásra! Így is, hiába mondtam neki, hogy hívjon csak Tristannak, nem hajlandó.

- Jól van, mert neked olyan bácsis formád van. És különben is, a nagybátyja vagy! És ne beszélj bele, ha éppen mással társalgok! – kacagja el magát.

- Elnézést kisasszony, elfelejtettem, milyen nemesi és előkelő is ön. Sajnálom, hogy nem a rangjához méltó bánásmódban részesítem, de én egy jóval lejjebbi kasztból való, üres zsebű kis senki vagyok a munkásosztályból, akinek jelenleg se egy normális állást, sem jó modort nem tud felmutatni – morog hátra válla felett, ingét tisztogatva-. Az isten szerelmére, még csak át sem öltöztem!

- Sajnálom, Tristan, nem akartalak megsérteni! Menjünk vissza, fürödj meg és öltözz át nyugodtan. Úgysem ettél ma még semmit, és az igazat megvallva én sem.

- Most már mindegy. Majd akkor először eszünk valahol, aztán kiteszlek titeket egy kedvetekre való boltnál, haza jövök, rendbe teszem magam, és értetek megyek. Még jó, hogy vasárnap van – vonja össze sűrű szemöldökét bosszúsan.

- Ugyan már! Muszáj ilyen komornak lenned? Fogadjunk, alig töltöttél még egy kis időt az unokahúgoddal, pedig nézd, milyen aranyos! Már mosolyog, ugye? Mosolyogj szépen, a kedvemért!

Dakota a kedves lány miatt gyorsan abba is hagyja a sírást, és ajkát gyermekes mosolyra húzza.

- Beszéltél a mamával?

- Tristan beszélt vele, én sajnos még nem ismerem, de nagyon szeretnék egyszer találkozni vele – próbál reményt csalni a kicsi szívébe, bár jól tudja, ez csak hamis látszat, amit sokáig nem lehet fenntartani, hisz a kegyetlen valóság a kislány számára is ki fog derülni, még ha most nem is érti meg, miről van szó valójában.

- Tessék, nyitva – mutat egy, a vastag por és koszréteg alatt fakóbarna, rozsdásodó tragacsra, amit Tristan az autójának nevez, bár ahhoz nem túl sok köze van a négy keréken és az alapokon kívül.

- Hátra ülök melléd, jó?

- És mesélsz majd arról, hová megyünk, és mit csinálunk majd ma? Ugye egész nap velem leszel?

- Nagyszerű. A kölyök téged máris imád, nekem meg csak a problémák, elveszett babák és a sírás jut, meg az idegeskedés.

- Nyugodj meg, Tristan! Nagyon is jól bánsz vele, hidd csak el! Felvitted a lépcsőn, mikor aludt, átengedted neki az ágyad, sőt, le is hoztad, és cipelted egy jó darabon! Tristan, neked aranyból van a szíved!

- Ha aranyból nem is, de vajból, az biztos, kedvesem! Kezdem azt hinni, hogy lassan túl sok mindent teszek meg értetek, pedig még egy napja sincs itt ez a kislány.

- Még egy napja sem foglalkozol vele igazán, de máris hogy megkedvelt!

- Tristan bácsi, hová megyünk? – kérdi az előtte levő ülésbe kapaszkodva, egyenesen nagybátyja fülébe beszélve.

- Ilyet ne csinálj még egyszer! Maradj a helyeden, csatold be magad, és viselkedj rendesen! Akkor elmondom, hová megyünk.

- Rendben. Ysabelle, segítesz? – kérdi a biztonsági övbe tekeredve.

- Jaj, had mutassam meg, hogy kell azt – bogozza ki az aprócska kezeket nevetve-. Látod ezt a kis fém pöcköt, itt?

- Igen.

- Ezt fogod, és bedugod ebbe a kis lukba, így, ahová való. Hallottad, hogy kattant?

- Igen, hallottam.

- Akkor jó, ha kattan. Ha pedig ki akarsz szállni, akkor megnyomod itt mellette ezt a narancssárga kis gombot. Megint kattan, és elengedi. Látod? Ilyen egyszerű. Most kösd be magad te! Ügyes vagy, látom, gyorsan tanulsz – dicséri meg a büszke kislányt.

- Hol tegyelek ki benneteket? – kérdi Tristan néhány percnyi csendes utazás után.

- Emlékszel még, hol találkoztunk először?