- Mami, mami, mami! – dörömböl aprócska kezeivel a kemény faajtón.

 - Kislány, megmondtam, hogy most ne zavarj! Éppen azon igyekszem, hogy meggyógyítsam őt – nyit ajtót egy magas, csontos férfi.

 - De látni akarom a mamit! Ugye jól van? – lábad könnybe hatalmas, zöld szeme, ahogy rácsimpaszkodik az orvos nadrágjára.

 - Egyelőre pihennie kell. Most viszont menj innen, mert nem tudok foglalkozni édesanyáddal! – utasítja el keményen, ahogy lefejti ruhájáról a parányi ujjacskákat.

 Mogorván becsukja az ajtót a kicsi gyermek előtt, még az is hallatszik, ahogy a kulcsot elfordítja a zárban.

 - Doktor úr! Mennyi időm van még? – szólal meg elhalóan egy női hang a sarokból.

 A hang tulajdonosa szinte ki sem látszik már az ágyból. Arca fehérebb, mint a frissen felhúzott ágyneműje, s egész teste olyan vékony, hogy az ember attól fél, ha megérinti, összetörik. Csontjai szinte már átütik bőrét, melyen az összes ér tökéletesen kirajzolódik. Egyedül szeme megtört, de még mindig kedvesen melengető, barna fénye az, ami még könnyen észrevehető.

 - Az attól függ. Tudja, a környéken kapható legjobb medicinákkal dolgozom, de én egyedül nem tehetek meg mindig mindent. Magának kell pihennie, méghozzá nagyon sokat, kedves Constance.

 - Gyere Dakota! Sietned kell, ne feledd! – vonszolja maga után a síró kislányt.

 - De én látni akarom a mamát!

 - Fogod, ne aggódj. De ahhoz előtte szépen rendbe kell, hogy szedjelek, és minél többet ellenkezel, annál kevesebbet lehetsz majd vele. Gyere, segítek levenni a ruháid – kezdi vetkőztetni.

 - Hagyj békén Giselle! Nem kell a segítséged – löki el magától a segítő kezeket dacosan.

 - Nem? Akkor tessék, láss neki magad, de siess! Anyukád nem vár meg!

 - A mama elmegy? – néz fel a másik lányra döbbenten.

 - Nem, nem megy el, de neked menned kell, tudod. Ma éjszaka fontos dolgok fognak eldőlni.

 - És kik döntik el?

 - Azt nem tudom, de te megtudhatod, ha most szépen szót fogadsz, megfürdesz és átöltözöl. Ha sietsz, lesz még időd beszélgetni anyukáddal is.

 Ez a néhány szó mintha varázsütésként érte volna a kislányt, mert azonnal olyan lett, akár a kezes bárány. Nem ellenkezik többet, csak csendben tűri, ahogy Giselle finoman levetkőzteti és ruháit egy székre hajtogatja. Kis székére állva bemászik a kádba, és egy szó nélkül engedni, hogy a másik lány megmosdassa, miután haját gondosan felkötözte, nehogy elázzon, és később megfázzon a gyermek. A gyors fürdés után következik a törölközés, majd az új, eddig még sohasem látott, szép ruhák. Minden csupa fodor, szalag és csipke. Dakota úgy néz ki, akár egy kis hercegnő, de valahogy mégis más. Az összes ruha sötét színű, fekete, csak a kis harisnyája fehér, akár a hó. Miközben Giselle öltözteti unokahúgát, lentről idegen léptek zaja hallatszik. Megérkezett a várt vendég. Még néhány simítás, fésülködés, és Dakota már rohan is le a lépcsőn, kis híján orra nem bukik a nagy sietségben.

 Egyenesen a résnyire nyitott ajtó felé fut, ahonnét beszélgetés, és egy addig ismeretlen, fiatal férfi hangja szűrődik ki. Nem is figyeli, kik vannak bent, csak beront, és az ágyban fekvő beteg mellé lép.

 - Mama, mama, nézd, hogy kicsinosított Giselle!

 - Igazán nagyon szép vagy, kicsim. Kérem, kettesben hagynának minket kicsit? – néz esedezve az orvosra és az újonnan érkező vendégre.

 Persze a két férfi azonnal, csendesen távozik, hogy ne zavarja anya és lánya beszélgetését. Dakota bemászik az ágyba, édesanyja ijesztően vékony, de szeretetteljesen ölelő, gyenge karjai közé, az asszony csókot nyom a négyéves homlokára.

 - Mama, ugye nem hagysz magamra? Ugye nem mész el?

 - Dakota, ugye tudod, milyen fontos ez az éjszaka számodra? – próbálja elterelni a fájó témát, és vele együtt gondolatait is.

 - Igen, mama. Ezért szeretted volna, hogy új ruhát vegyek fel?

 - Olyan csinos vagy így, ebben a szoknyában – lábad könnybe szeme -. És ma eldől, hogy mit gondolnak rólad a feljebbvalók.

 - Kik azok a feljebbvalók? – kérdez rá életében először a már sokat hallott fogalomra.

 - Egy nap majd meglátod. Lehet, hogy ez ma lesz, lehet, hogy csak később. Kérlek, nagyon vigyázz magadra.

 - Igyekszem – bújik szeretett édesanyjához-. De ugye itt leszel, mikor visszajövök?

 - Nem tudom, és nem is tudhatom, de remélem, igen. Ha mégsem, szeretném, ha tudnád, hogy mennyire szeretlek, és mennyire büszke vagyok rád, az én bátor, ügyes kislányomra.

 - Constance, kérem, azt hiszem, a kislánynak indulnia kellene – kopog be halkan a fiatal férfi.

 - Tudom. Csak még egy pillanat.

 Újra megöleli gyermekét, megpuszilgatja, majd amint a kislány lemászott anyja mellől az ágyról, megigazgatja ruháját, megsimogatja kissé összekócolódott haját.

 - Vigyázz magadra, kicsim, és tudd, hogy mindig is szeretni foglak!

 - Mami, miért mondod ezt? – értetlenkedik a kislány, és ahogy anyja szemében könnyeket lát, ő maga is pityeregni kezd.

 - Menj csak, menj! Fontos dolog vár rád. Járj szerencsével, és az istenek legyenek veled!

 - Mami, mami – zokogja a kislány, ahogy az orvos kézen fogva kihúzza a szobából, és orra előtt bezárja az ajtót.

Giselle megpróbálja vigasztalni, de hiába. Még a haját sem engedi megigazgatni, csak mikor azzal fenyegetik, mit szólna ehhez az édesanyja, ha tudná. Jó gyermek lévén nem akarja elszomorítani az anyukáját, ezért inkább csendben tűr és hallgat, még az ellen sem tiltakozik hangosan, mikor a kis kalapot fejére illesztik, nyakába pedig táskát akasztanak.

 - Rendben, készen vagy, Dakota. Gyere, elkísérlek – vesz saját magára is kabátot.

 Kezét nyújtja a kislány felé, de az dacosan félrerántja sajátját, és egyedül megindul az ajtó felé. Apró kezével lenyomja a nagy, nehéz kilincset, és már kinn is van a sötét, csillagos ég alatt, a nagyvilágban. Elámul a több milliónyi ragyogó, aprócska fénypont láttán. Mintha egy sötétkék bársonydarabot lyuggattak volna át tűvel, és azt húzták volna az égboltra.

 - Giselle, én félek – mondja, mikor elérkeznek az erdő szélére.

 - Ne aggódj, itt nincs mitől tartanod. Legfeljebb egy mókus ijeszthet rád, ha felkelted az álmából. Nagyobb állatok itt nincsenek.

 - Olyan egyedül leszek. És honnan tudom majd, hogy mikor van vége, mikor mehetek haza?

 - Érezni fogod, hidd el.

 - És nem akarsz velem maradni?

 - Sajnos nem maradhatok, bármennyire szeretnék is. Ezt egyedül kell végigcsinálnod. Hallod, most kezdett a falu toronyórája ütni. Éjfél van. Itt az idő. Járj szerencsével, és az istenek legyenek veled!

 - Giselle! – fordul hátra a másik lány után kutatva, de sehol sem látja őt.

 Habár kezében parányi mécsest tart, mégis fél, hisz még csak négy éves, és egyedül itt hagyták őt, az erdő mellett, ahová most be kell mennie, és egyedül át kell rajta jutnia. Ez az ő nagy próbája, de nem tudja, miért kell, mire jó. Csak azt tudja, mennyire egyedül van, és mennyire hiányzik a mamája, a jó meleg ház a hatalmas kandallóval, amiben barátságosan pattog a tűz. Még az esti meséje is hiányzik, amit mostanság Giselle olvas fel neki a mama helyett. Mert a mama nagyon beteg, ezért van itt a másik lány is, hogy kisegítsen. Főz, mos, takarít, és vigyáz a kis Dakotára.

 Apró lábain bizonytalanul halad, s még fülében cseng a hatalmas rézharang érces hangja, ahogy elüti az éjfelet. Mécsese barátságosan pislákol a magányos éjben, s ahogy a parányi lángot nézi, bátorsága is kezd megjönni, már nem reszket annyira. Halkan énekelni kezd magának, egy réges-régi altatódalt, amivel az édesanyja szokta álomba ringatni őt.

  - Nem kell hősnek lenned, csak őrizd ezt a fényt, hogy dallá váljon benned, és űzze el az éjt – fejezi be a dalocskát, majd leül egy kis halomra, de már ugrik is fel, hisz eszébe jut, új ruha van rajta, amire vigyáznia kell.

 Megigazgatja a szoknyáját, szépen leporolja magát mindenhol, majd ásít egyet, és tovább halad, azon gondolkodva, miért is lehet ő most itt, és meddig kell még itt lennie, mit kell tennie, mialatt itt van. Lassan már több mint háromnegyed órája itt kódorog a sötétben, céltalanul, és kezd álmos lenni. Végül nem bír ellenállni a kísértésnek, ledől egy fa tövébe, és lehunyja szemét.

 Kisvártatva azonban felébred, és körülnézve látja, hogy mécsese elaludt. Kis táskájában kezd kotorászni gyufa után, de hiába, az előbb, mikor leült, kicsúszott belőle, és elhagyta. Ám nem is kell a mesterséges fény, hisz hirtelen hatalmas fény lobban fel az égen. Amint felpillant, kicsi álla leesik, úgy elámul.

 - Hullócsillag – suttogja tudta nélkül, és elindul a csillag útján.

 A fénypont azonban hirtelen zuhanni kezd, Dakota viszont nem akarja szem elől téveszteni, így ő is gyors rohanásba kezd, ahogy aprócska lábai csak bírják. Végül a csillag lebukik a fák közé, de fénye átszivárog az öreg, mohás törzsek között, s a kislány bátortalanul bár, de igyekszik olyan közel kerülni, amilyen közel csak tud. Egy mezőn áll meg, melynek közepén ott fénylik ragyogva a lezuhant kis pont. Egy darabig megbűvölten nézi, majd hozzá siet, és tenyerébe kapja a parányi, csillogó kis pontot, ami először még fényesebben felragyog, majd hirtelen egy sóhajtásszerű hang keretében kihuny, kioltva magával minden fényt a kislány körül. Kicsit messzebb, ugyan ebben a pillanatban a fiatal Constance szemében is ellobban az utolsó szikra, ólmos súllyal húzva maga után a fekete szempillákat.