A nyelv mint jelrendszer
A világban, környezetünkben jelek és a belőlük felépülő jelrendszerek segítségével igazodunk el. Minden jelnek számít, aminek jelzésértéket tulajdonítunk, vagyis a közlés, a kommunikáció szándékával fel akarunk használni. A jel mindig valamilyen érzékszervünkkel felfogható (látható, hallható, tapintható) jelenség, amely mindig egy másik, önmagán túli jelenségre utal. Pl.: ha a "H" betűt látjuk: - gondolhatunk a "h" msh-ra
- a kórház jelölésére
- Magyarország felségjelére.
A jelek legjellemzőbb tulajdonságai: 1. érzékszerveinkkel felfoghatók
2. önmaguknál többet jelentenek
3. általánosító szerepűek (egyszerűbbek, mint a valóság)
4. egy közösség minden tagja jelként fogadja el őket
5. jelrendszerbe illeszkednek (vannak használati szabályaik)
6. emberi érintkezésben valósul meg lényegi szerepük: a
jelzés
Tehát: jel = jelölő+ jelölt; jeltest+ jelentés
- jelentés: amit a jelenségnek tulajdonítunk
- jelölt: jelenség, dolog, fogalom, a valóság egy darabja
- jelölő: jeltest, hangalak, vagy nyelvi forma.
A jelek létrejötte a jelölő és a jelölt viszonya alapján: jeltípusok:
1) hasonlóságon alapuló (ikon) pl.: a közlekedési lámpában az álló vagy a lépő emberalak)
2) érintkezésen alapuló (index): ha jelölő és a jelölt között ok-okozati, logikai, térbeli, vagy időbeli
kapcsolat van. Pl.: sípszó, irányjelzés, integetés; a közlekedési
lámpában a nyíl a haladás irányát jelöli
3) társadalmi megállapodáson alapuló (szimbólum) Pl.: a szabad vagy a tilos jelzés színei közúton
a zöld és a piros, de a vasúti átjáróban a villogó fehér és a
piros; a zászlók színei
A nyelvi jeleket hangsor segítségével jelenítjük meg. A hangalak és a jelentés kapcsolata a legtöbb szóban hagyományon vagy megszokáson alapul, nem reális összefüggésen: ezek a motiválatlan szavak (pl. ló, négy, ablakpárkány). Vannak azonban olyan szavaink, melyeknek hangalakja és jelentése között reális összefüggés van , ezek a motivált szavak (pl.: hangfestő szavak: ballag, futkos, süvít; hangutánzó szavak: dörmög, cincog, vonyít). A hangalak és a jelentés kapcsolata alapján beszélünk még egyjelentésű, többjelentésű, azonos alakú, rokon értelmű és hasonló alakú szavakról.
A jellé válás: a jellé válás más típusú folyamat az emberek és az állatok között. Az azonos fajtához tartozó állatok jelei egy típusúak, kevésbé kombinálhatóak, térben-időben mulandóak, s a jeladás genetikailag öröklődik. Az emberi jelek főleg megállapodás, megegyezés eredményeként jönnek létre, s a kultúra segítségével öröklődnek, térben és időben jobban megmaradnak.
A jelek sohasem elszigetelt elemek, hiszen több jel logikai összekapcsolása a jelrendszer (pl. matematikai, zenei jelek, KRESZ stb.). A legegyetemesebb, mindenki által ismert jelrendszer a nyelv jelrendszere. Minden ember birtokolhatja, és a leginkább alkalmas a külső és a belső valóság bonyolultságának teljes megragadására és kifejezésére. Olyan közösségi alkotás, melyet egy-egy társadalom (nemzet) évezredek alatt hozott létre. Állandóan növelhető és változtatható jelek állományából és az ezeket közléssé szervező szabályokból áll, ezek alkotják a nyelvi rendszert. A nyelv az alapja az egyes ember beszédtevékenységének; a beszéd tehát a nyelvnek a közlésfolyamatban történő egyéni és aktuális alkalmazása.
A nyelvi rendszer: nyelvi jelekből és szabályokból álló hierarchikus struktúra (alá-és
fölérendeltségi viszonyokat mutató felépítmény):
A nyelvi szintek:
-szöveg: a legmagasabb nyelvi jel
-(bekezdések)
-mondat: a szószerkezetek alkotják
-szószerkezet (szintagma) a tagok között valamilyen nyelvi viszony (alá-fölé-mellérendelés) van
-szó (lexéma)
-szóelem (morféma) önálló hangalakkal és jelentéssel bír
-hang (írásban betű); (fonéma): önálló hangalakúak, de jelentésük nincs, csak
jelentésmegkülönböztető szerepük van (pl. tár, zár, már, vár, sár,
kár, bár, cár stb.).
A beszélt nyelv hangokból épül fel. A hangoknak nincs önálló jelentésük, csak jelentésmegkülönböztető szerepük. A nyelvi jelrendszer legkisebb, érzékelhető hangtestből álló és önálló jelentéssel rendelkező elemeit elemi jeleknek, morfémáknak nevezzük (pl. szótövek és toldalékok). A morfémákból és a lexémákból (szavak) szószerkezeteket, szintagmákat állítunk össze, amik a beszéd nagyobb egységeit alkotják.
A mondat a beszéd legkisebb egysége, de nem önmagában áll, hanem egy nagyobb egységnek, a szövegnek láncszemnyi részeként. A közlésfolyamatban minden mondatban kifejeződik a beszélőnek a valósághoz való viszonya és az a szándéka, hogy a hallgatóra beszédével milyen hatást tegyen. Ennek megfelelően a mondat jelentése többrétegű: első rétege: a mondatot alkotó nyelvi jelek jelentésének összessége, ezt mindig árnyalja, gazdagítja a beszédhelyzetből származó másodlagos jelentés. E kettő együtt a mondat tartalma. Második rétege: az a szándék, amelyet a beszélő mondatával meg akar valósítani. Pl.: tájékoztat, felhív, kér, visszautasít, feltételez, érzelmet fejez ki.
Harmadik rétege: az a szándékolt hatás, amelyet a mondat a hallgatóra gyakorol. Pl.: megnevetteti, elgondolkoztatja, cselekvésre készteti.
A szöveg: a mondatok sorozatát akkor tekintjük szövegnek, ha megvan a szövegszerűség legfőbb követelménye: a tartalom egysége, előrehaladása és a lezártság. Ezeket az ún. lineáris kohézió biztosítja. A szöveg tartalmi, jelentésbeli kapcsolatát a globális kohézió biztosítja. Minden szöveg szól valamiről, tehát van témája, tárgya. A hozzá tartozó szinonimák mintegy behálózzák a szöveget. A szövegben valaki kifejt valamit, körüljár egy kérdést, fölvet és megold egy problémát. A téma folyamatos jelenlétét szolgálják a kulcsszók, előre, majd visszautaló szók. A téma megjelölésében fontos szerepet tölt be a cím. A cím nem a szöveg része, hanem rámutat a szöveg egészére.
A nyelvi rendszert egyszerre jellemzi a változékonyság és az állandóság. A nyelvi változások folyamatosak és öntörvényűek, a nyelv minden eleme változhat (leggyorsabban a szókincs, leglassabban a nyelvtani-grammatikai és a hangtani rendszer). A változások mindig a beszédből indulnak ki, a nyelvben élnek, s a beszédben aktualizálódnak újra. A változásoknak és az állandóságnak azonban egyensúlyban kell lenniük egymással!
| 
