A közéleti szóbeliség mindig nyilvános, ezért használata szabályozott. Elsősorban a beszédhelyzet, a sokféle alkalom befolyásolja a nyelvi elemek kiválasztását. A legigényesebb műfaja a szónoki beszéd.
A retorika fogalma: görög eredetű szó, (a rétor jelentése: az ékesszólás mestere, tanítója), a hallgatóság élőszóval való meggyőzésének, megfelelő véleményre hangolásának és elhatározásra, majd cselekvésre, tettre buzdításának műfaja.
A szónoklás, a meggyőzés tudománya, a retorika klasszikus-antik (görög-római) hagyományokra (pl.: Démoszthenész, Cicero, Seneca, Quintilianus munkássága) épül, a demokratikus társadalomban született, s a szónoki képességet azóta is inkább a demokratikus társadalmakban tartják fontosnak. A szónok célja, hogy a hallgatóságot érvelésével-cáfolataival meggyőzze a maga igazáról, és ez által cselekvésre késztesse. Az ókori rétorok (szónokok) tudásához a későbbi korok keveset tettek hozzá, a beszédek szerkezetéről és az érvelés technikájáról azóta sem tudunk lényegesen többet.
A szónoki beszéd fajtái az ókorban a tanácskozó, törvényszéki, bemutató beszédek voltak; a középkorban leginkább a tanító, törvényszéki, tanácskozó, ünnepi beszédeket kedvelték; napjainkban a szónoki beszéd tudományára a tárgyalás, felszólalás, hozzászólás, előadás, vita és az alkalmi szónoki beszédek megtartásakor (ünnepi beszéd, megemlékezés, méltatás, köszöntő) van szükségünk.
A szónoki beszéd részei a retorika általános szabályai szerint:
1. Bevezetés (propositio): tartalmaznia kell a beszéd tárgyának megjelölését, az érdeklődés
felébresztését a problémafelvetéssel, a hallgatóság jóindulatának
megnyerését (captatio benevolentiae),és a kifejtés vázlatának
előadását.
2. Elbeszélés (narratio): az ügy előadása (ismertetés, felsorolás)
3. Kitérés (egressus vagy digressio): az elbeszélés közepén vagy végén szerepel, célja a
részletezésbe való hirtelen átmenet elkerülése
4. Részletezés (propositio, partitio, divisio): az elbeszélés gondolati magvának kifejtése (ha az
elbeszélés teljesen világos, el is hagyható)
5. Bizonyítás (argumentatio, confirmatio): a beszéd legfontosabb része, amelyet a
legrészletesebben kell kidolgozni. A képviselt ügyet
elfogadhatóvá teszi, ezért soha nem hiányozhat!
6. Cáfolás (refutatio): az ellenfél érveinek visszautasítása (nehezebb feladat, mint a bizonyítás)
6. Befejezés (peroratio, conclusio, epilogus): szerepe az emlékezet felfrissítése, a téma
összefoglalása és az érzelmek befolyásolása.
A szónoki beszéd megszerkesztésének lépései:
Az ókori és a középkori retorikák a szónok számára 5 feladatot írtak elő a beszéd kidolgozásakor: „feltalálást”(találékonyságot az érvek megkeresésében), elrendezést” (nem bonyolult, követhető szerkezetet), „kifejezést” (a közönségnek és a témának, helyzetnek megfelelő stílust), a „megtanulást” és az „előadást”(a meggyőző és a hatásos előadásmódot).
1. előkészítés: a téma pontos körülhatárolása a címnek megfelelően; a szövegtípus
kiválasztása; a kommunikációs körülmények átgondolása; elővázlatírás; anyaggyűjtés (különböző forrásokból)
2. elrendezés: logikai elv (pl. időrend, térbeliség, rész-egész, ok-okozat stb.) alapján a
tételmondatok köré; vázlatírás
3. kidolgozás: az egység, a haladás, a folyamatosság, a fokozatosság, az arányosság elvének
betartásával: a szerkezet legyen kapcsolatos (minden része függjön össze az
előzővel és a következővel), tagolt (a részek ne mosódjanak össze, világosan
különüljenek el egymástól), haladó (a hallgató érezze, hogy ismeretei újabb és
újabb ismeretekkel egészülnek ki), lezárt, kerek (a befejezés a címnek
megfelelően pontosan foglalja össze, egyértelműen zárja le a témát)
4. befejezés: önellenőrzés, csiszolás, végső formába öntés, emlékezetbe vésés, próbaelőadás.
| 
