Sunday, 18 Nov 2018, 21:44

My site

Home | Sign Up | Log In
Welcome Guest
RSS
Section categories
Novellák [3]
Versek [1]
Statistics

Total online: 1
Guests: 1
Users: 0
Log In

Search
Site friends
  • Create a free website
  • uCoz Community
  • uCoz Textbook
  • Video Tutorials
  • Official Templates Store
  • Best Websites Examples
  • Publisher


    Home » Articles » Rövidek » Novellák

    Három lövés

     Hivatásos rendőr vagyok. Illetve nem pontosan rendőr. Profilozó. Huszonhat éves, de egy kiképzett, tapasztalt, fiatal profi a munkámban. Mégsem vagyok se boldog, se elégedett. Épp ellenkezőleg. Az életem most ment tönkre.

     Egész eddig szinte álombeli életet éltem. Van egy kis, kétemeletes házam a belváros csendes, eldugott, békés részén. Boldog, tökéletes házasságban éltem, már hét éve. És ezt az édes, kitartó, tiszta szerelmet most készült megerősíteni egy új családtag - gyermeket vártam.

     De másfél évvel ezelőtt minden megváltozott.

     Történt egy rendkívül kegyetlen eset pár várossal arrébb tőlünk - cirka négyszáz-négyszázhúsz kilométerre attól a várostól, ahol éltem. Egy fiatal, akkoriban velem egykorú lány holttestére bukkantak egy mocsaras területen. Akkoriban elég sok eső esett, meleg tavasz volt, és túláradtak a folyók. Az a terület sokáig árvíz alatt volt, míg a területi hatóságok úgy nem döntöttek, hogy lecsapolják. Ekkor került elő a test.

     A lány már jó ideje ott volt, látszott bomlása előrehaladottságán. Még a tavasz beköszönte előtt temethették el, mert nem túl mélyen volt - a fagyott, kemény földet nem tudta rendesen felásni a tettes. A halottkémünk azt is megállapította, hogy a lány terhes volt - a harmadik hónapban járt, mikor megölték. A szervezetében még találtak némi gyógyszer és vegyszermaradványt, ami arra utalt, hogy a lány el akarta titkolni a babát, és el akart vetélni, mielőtt bárki megtudta volna. A nyakára ujjak alakja, fojtogatás nyomok sötétültek. Kicsivel a foltok alatt hatalmas, durva szélű vágás. Ajkai és ujjai vége elkékültek. A sok gyógyszer neki nem ártott, oxigénhiánytól halt meg. A nyaki ütőerét csak utána vágták át. Erről árulkodott az is, hogy a vérzés nem volt olyan heves, valamint a száj és az ujjvégek elszíneződése, és a nyakán levő foltok.

     Kimentem a helyszínre, elmondták, mivel állunk szemben, körbenézhettem. Készítettem pár fotót, majd visszamentem az irodámba. Bekérettem minden a helyszínen talált nyomról készült fotót, adatot, és minden egyebet, amijük csak volt a laborban, vizsgálat alatt. Két nap alatt elkészítettem a gyilkos teljes profilját. Nem sokkal később elő is kerítették. Én a vallatószobába ugyan nem mentem be, mégis ott voltam, hallottam, amint végül bevallott mindent. Mi volt közte, és az áldozat közt, mi késztette rá, hogy megölje, és mit tett utána. A mocskos gazember...Azt az undorító vigyort az arcán, mikor arról beszélt, hogy ő mégis mennyire szent. A barátnője megölte a babájukat, ő pedig a barátnőjét, mert a kis ribanc megérdemelte. Milyen kár, hogy valójában nem így volt. A lány által lenyelt szerek ugyanis semlegesítették egymást, vagy csak nagyon kis mennyiség maradt belőlük, így a baba túlélte volna...ha az anyja nem hal meg.

     Felfordult a gyomrom, ahogy hallgattam, és láttam őt, a vallatószoba falán levő, tükörfóliával bevont üveg túloldaláról. Legszívesebben azonnal lelőttem volna őt a szolgálati pisztolyommal. Bánom, hogy nem tettem meg akkor. Már bánom...nagyon...

     Ahogy kikísérték az őrök a szobából, és végignézett rajtam, mikor elment mellettem...a tekintetéből sugárzó rengeteg gyűlölet és megvetés...

     - Mit nézel? Te is erre a sorsa akarsz kerülni, ribanc - sziszegte felém -? Vigyázz, mert a végén még megtörténhet!

     A tárgyaláson nekem is részt kellett vennem, mint az ügyben résztvevő, rendőrségi alkalmazott, profilozó. Ismét találkoztam vele. Ugyan az a gyűlöletet, megvetést, és undort árasztotta felém. Szinte felperzselte a bőröm. Az a kéjes vigyor, amikor beismerte az emberölést...

     Volt egy bátyja, aki szintén jelen volt a bíróságon. De akkor még ezt nem tudtam. Túl későn tudtam meg...túl későn...

     Miután lecsukták, a testvére amikor csak tehette, meglátogatta. Nem tudtam, nem tudhattam, hogy terveznek valamit. A nyomozás, és a per befejezése után én is a megoldott ügyek közé hajítottam az aktát. Pedig nem kellett volna...nem kellett volna...

     Nem sokkal később, különös dolgok kezdtek körülöttem történni. Nem vagyok, nem is voltam soha paranoiás. Mégis úgy éreztem, valaki követ, figyel. Tudtam. De nem mertem azonnal szólni senkinek. Csak mikor már végleg egyértelművé vált. Mikor már tényleg aggódtam.

     Jó egy évvel ezelőtt a férjemmel úgy döntöttünk, ennyi együtt töltött idő után végre ideje lenne gyermeket vállalni. Nyolc hónapja elkezdtünk orvosokhoz is járni az ügy érdekében, hogy minél többet megtudjunk a dologról, minél inkább tisztában legyünk vele, és minél biztonságosabban tudhassuk az egészet. Négy hónapja egyik reggel rosszul lettem a munkahelyemen. Persze ezt arra is foghattuk, hogy olyan volt az ügy. Valóban elég véres, és visszataszító volt. Az újabbak közül is volt, aki kirohant hányni. Csak az volt a furcsa, hogy velem sohasem történt korábban ilyesmi.

     Rá két napra vettem egy terhességi tesztet. Az eredmény pozitív lett. Érthető, hogy szerelmemmel együtt mindketten nagyon boldogok lettünk. Emiatt kevesebb figyelmet fordítottam a titkos zaklatómra is, aki viszont egyre nyilvánvalóbbá tette számomra, hogy akar valamit.

     A kezdeti követésből ismeretlen számról jövő, néma telefonhívások, mögöttem fel- , és eltűnő alakok, autók, árnyékok lettek.

     Mindemellett felbukkant egy új sorozatgyilkos is. Rendre ölte a fiatal, velem egykorú lányokat, mindig ugyan akkora időközönként. Minden egyes tett helyszínén hagyott valami olyan nyomot, ami mintha csakis nekem szólna, amit csakis én vehetek észre. Amiről csak én tudom, hogy mivel hozható összefüggésbe. Egy-egy olyan vágást, mint a mocsári lány nyakán volt, fojtogatás nyomait, vagy épp egy terhes lánnyal végzett. Mindegy, mit tett, kit ölt meg, hogyan tette. A lényeg, hogy nekem üzenetet hagyott.

     Ez nagyjából akkor kezdődött, mikor elkezdtük sorra járni az orvosokat. Olyan nyolc hónappal ezelőtt. Egy alkalommal, mikor a váróban ücsörögtem, rájöttem, hogy igen, valóban minden egyes újabb gyilkosság egy-egy üzenet számomra - lehet, hogy te leszel a következő. Mindegyik ügyben volt valami hasonló, ami a másfél évvel ezelőtt, mocsaras-lányhoz köthető. A megoldott, félredobott akta.

     Persze addigra már a kollégáim, feletteseim is tudtak a követőmről. Igyekeztek segíteni nekem, megvédeni, de mégis - a gyilkosságok, és az üzenetek árja nem maradt el, sőt, inkább csak egyre nőtt. Már kezdtem eljutni odáig, hogy nem éreztem magam sehol biztonságban. Mindenhová követtek - már nemcsak a rejtélyes "imádóm", de a szövetségi ügynökök, és pár barátom, a kollégák közül is gyakran feltűnt a közelemben. Mindenki igyekezett a maga módján védeni engem. A férjem, aki szintén rendőr volt, állandóan azt mondogatta, hogy nem lesz ez így jó, nem lesz ez így jó. Nem kéne kimennem még a lakásból sem, nemhogy még terepre. Még a munkahelyemre, a biztonságos irodába is nehéz szívvel engedett el. Minden reggel úgy búcsúzott, mintha az lett volna az utolsó együtt ébredésünk. Mindig attól félt, hogy valaki megtámad, elkap, és megöl. Mindig attól félt. Bár ne engem féltett volna...Bár ne engem...

     Úgy három hónappal ezelőtt a kollégáim segítettek beazonosítani az ismeretlen sorozatgyilkost. Annak a férfinak a testvére volt, akit én csukattam le, másfél évvel ezelőtt. A mocsaras eset.

     Már csak az volt hátra, hogy is kapjuk el. Tudtuk, hogy engem akar. Tudtuk, hogy előbb-utóbb el is fog kapni. Így hát kiterveltünk egy olyan csapdát, amivel elkaphatjuk. Egy megrendezett emberölést.

     Egy fiatal, korra velem megegyező, rám hasonlító lány volt az áldozat. Persze nem halt meg, csak úgy rendeztük a dolgokat. A terv az volt, hogy kimegyünk terepre. Én valahogy majd leszakadok a csapattól, és látszólag egyedül maradok, ezzel felkeltve a követőm figyelmét, aki nagy valószínűséggel ott lesz, és figyelni fog. Amint feltűnik, és megpróbál a közelembe férkőzni, egy csapat rendőr jelenik meg, közre fogják, és ártalmatlanná teszik. Mindez tökéletes tervnek tűnt. Ráadásul pont a férjem kapta azt a feladatot, hogy szedje össze legalább tíz, pontosan célzó, határozott, és jó beosztottját.

     A megbeszélt napon, reggel, szokás szerint ő ébredt fel előbb. De most nem ment le, hogy kávét főzzön, nem ült le a tévé elé, nem ment ki még a szobából sem, nem csinált egyáltalán semmit. Csak feküdt velem szemben, nézett, és várta, hogy én is felébredjek. Aztán magához húzott, adott a homlokomra egy csókot, és ezt suttogta:

     - Szeretlek. Ti vagytok a legfontosabbak. De nagyon félek. Látod, tíz éve vagyok rendőr. Több is, mint tíz. Rengeteg gyilkossal, rablóval, veszélyes bűnözővel volt már dolgom. De még sohasem féltem. Soha életemben. Ma viszont igen. Félek, hogy elveszítelek. Félek, hogy nem látlak többé.

     - Ne aggódj. Semmi baj nem lesz - ígértem, bár bennem is élt némi rossz előérzet.

     Hogy nem látlak többé...nem látlak többé...félek...félek... Szavai azóta is kísértenek, erre ébredek, erre alszom el, erre riadok fel rémálmaimból. Bár soha ne történt volna meg...ne történt volna meg...

     Minden simán ment. Az elején. A nyomozás sikeresnek látszott, a férfi valóban fel is tűnt. Igyekezett láthatatlan maradni, igyekezett eltűnni, hogy észre ne vegyük. Biztos volt a dolgában. Ahogy mi is a miénkben. Vékony átmeneti kabátom cipzárját lehúztam, de csak annyira, hogy takarja a pisztolytáskám, viszont mégis hamar, és könnyen előkaphassam a fegyverem, ha netán mégiscsak szükségem lenne rá. Mindenki a helyén, akció indul. Egy darabig sétálgatok, majd fényképezgetni kezdek. Látszólag belemerülök a munkámba, mintha mit sem sejtenék. Bár tudom, hogy most én vagyok a csali, a kisegér, de mégis igyekszem az embereink felé mozogni, akiknek most valahol erre kellett elbújniuk, és várni engem, valamint az idegent.

     - Elnézést - szólít meg egy hang-! Tudna nekem segíteni, hölgyem? Újságíró vagyok, és...

     Ebben a pillanatban nagyot dobbant a szívem, agyamon egyetlen gondolat villant át. Voltak itt újságírók, fotósok, de azok csak a mi embereink voltak, egyenruha nélkül, álöltözetben. Mindegyikük tudta a dolgát, és előbb még az akció vezetője mellett voltak. Aki megszólított, az nem lehet más, csakis ő.

     Felnézek a földről, megfordulok a férfi felé, aki eddig a hátam mögött állt.

     - Igen?

     - Kéne egy kis segítség.

     - Miben segíthetek?

     - Tudja, van itt ez a kis vacak, ez a kis valami, amit itt találtam - mondja, miközben zsebébe nyúl.

     Van egy olyan megérzésem, hogy pisztolyt akar előhúzni. Én is benyúlok a kabátom alá, mintha csak egy zsebkendőt, vagy gumikesztyűt akarnék elővenni, de közben kezem a fegyverem keresi.

     - Várjon csak, mutassa, hadd vizsgáljam meg! - mondom, és közelebb lépek.

     Ez végzetes hibának bizonyul. A férfi előkapja fegyverét, és egyenesen rám szegezi. Szinte farkasszemet nézek a sötét, ijesztő csővel. Ledermedek. Még sohasem szegeztek rám pisztolyt.

     - Miattad küldték börtönbe a testvérem, te ostoba liba! Miattad akasztotta fel magát! Emlékszel még az arcára, te mocskos kis ribanc? - kérdezi, és felém közelít.

     Kezében még mindig mereven, mozdulatlanul áll a fegyver. Most érzem, hogy meg fogok halni. A gyermekemmel együtt. És most nem tudnak megmenteni. Rossz irányba jöttem. A csapat pont a másik irányból várt minket. Senki sincs itt, hogy megmentsen. Tehetetlen vagyok.

     - Á-á! Vedd csak elő a kezed onnét, kisanyám! Itt csak egy pisztoly lesz, és azt is én fogom csak elsütni. Gondoskodom róla, hogy több embert már ne küldhess a rácsok mögé!

     Némán, merőn ácsorgok. Szemem könnybe lábad a félelemtől. Egy gondolat jár a fejemben: Soha többé nem látom a férjem.

     Ekkor észrevettem, hogy valaki közelít felénk a csapatból, a férfi háta mögött.

     - Elnézést, asszonyom - mondja.

     Bár baseball-sapkában, lehajtott fejjel jön, hangjáról mégis azonnal megismerem. A férjem legjobb barátja, és egyik kollégája az. Ezek szerint mégiscsak kitaláltak valamit. De akkor mi van a férjemmel?

     A trükk beválik, a férfi megfordul, hogy lássa, ki jön. Kezét, amelyben a fegyver van, hirtelen zsebre teszi, de készenlétben tartja. Kihasználom az alkalmat, előrántom a saját pisztolyom, és célozni igyekszem. A hang hallatára azonban támadóm előrántja fegyverét, rálő a munkatársamra, aki nem szenved sérülést, mert a golyó nem találja el, de továbbra is megpróbálja elterelni rólam a figyelmet. Én még mindig célozni próbálok, de valaki felém rohan, a nevemen szólít. A férjem. Uram, kérlek, add, hogy ne essen baja!

     Az idegen újra rám néz, felemeli a fegyvert, céloz.

     - Most meghalsz, kis kurva! Érted teszem, bátyám! - kiáltja, és meghúzza a ravaszt.

     Ugyan ebben a pillanatban egy test vetődik elém, és egy másik pisztoly is elsül. Mindkét férfi összeesik. A támadó holtan, egy golyóval a homlokában. A férjem elém zuhan, haldoklik. A mellkasát találta el.

     - Orvost, azonnal! Segítség - sikítom, miközben mellé rogyok.

     Igyekszem megfelelően bánni vele, de érzelmeim erősebbek. Ölembe húzom, szólongatom.

     - Szerelmem! Figyelj rám! Kérlek, figyelj rám! Tarts ki, mindjárt itt az orvos! Kérlek!

     - Ne félj. Szeretlek. Nagyon. Te vagy mindenem. Kérlek, találj magad mellé valakit, aki majd úgy szeret, mint én most, és neveld fel a kicsit! Szeresd helyettem is! Kérlek!

     Máskor oly fényesen, boldogan ragyogó szemeinek most elhomályosul tekintete, lassan lecsukná hosszú, sötét pilláit, de nem hagyom. Nem hagyhatom. Beszélek hozzá, szinte kiabálok, igyekszem tartani benne a lelket. Már csak azt fogom fel, hogy valahol szirénák visítanak, feltépik az addig csendes hely némaságát. Villódzó fények, kiabálások. Valaki felrángat a földről. A ruhám tiszta vér. Az egyik kezemben egy Beretta, bene egyetlen golyóval. Egyetlen egy golyó, amit időben ki kellett volna lőnöm. Ha elsütöm a fegyvert, talán ő még mindig élne. Ha időben elsütöm...ha időben...még mindig élhetne...még mindig...

     Hordágy, orvosok, mentőautó. Sziréna, kiabálás. Kórházszag. Fertőtlenítőszer. Mindig is gyűlöltem. Felnőtt emberek próbálnak értelmes mondatokat kihúzni belőlem, de nem megy. Nem csak válaszolni nem tudok, fel sem fogom, mit beszélnek. Minden gondolatom a másik mentőautó körül forog, ami előttünk hajtott. Azonnal a műtőbe vitték. Engem, miután megvizsgáltak, leültettek a folyosóra. A férjem kollégája, aki megpróbált közbelépni, most ért ide. Mellém ül. Csendben van, hallgat. Tudja, hogy most úgysem lennék képes válaszolni. Megfogja, megszorítja egyik kezem. Vállára dőlök, néma zokogás tör fel belőlem. Ha időben elsütöm...még mindig...ha időben...

     Nem sokkal később egy orvos lép ki a műtőből. Kitárja az ajtót, és két másik orvos kitolja az ágyat. Nem látok rajta semmit. Vagyis de, van ott valami. Vagy valaki. De teljesen le van takarva egy fehér lepedővel. Istenem, kérlek, add, hogy ne ő legyen! Kérlek, add, hogy rossz műtő ajtajához ültettek! Kérlek, add, hogy kicserélték a beteget! Istenem!

     Felállok, némán, könnyezve. Az emberek megállnak. Körülöttem néma csend, bánat, szomorúság. Szinte kézzelfogható mindez. Az idő is, mintha megállt volna miattam. Ebben a rendkívül megrendítő pillanatban. Tudom, ki van a lepel alatt. Tudom, hogy az egész addigi életem összeomlik, ha megemelem a lepedőt. De meg kell néznem. Még utoljára látnom kell...Látnom kell az arcát...látnom kell...

     Lehúzom a leplet róla. Olyan békés. Mintha csak aludna.

     - Sajnálom - mondja egy orvos.

     Sajnálom. Ez olyan száraz már. Olyan fásult. Majdnem hogy mindennapi az életünkben. Az addigi életünkben. Most már csak az enyémben.

     - Részvétem.

     - Kérem, ne - hárítom el udvariasan.

     Most csend kell. Egy kis csend, hogy megnyugodjak. Egy kis csend, megállítani az időt, visszatekerni, mindent semmissé, meg nem történtté tenni...De nem lehet...nem lehet...

     Itt fekszik előttem, teste még meleg, puha, de már élettelen. Többé már nem dobog a szíve. Amennyire tudom, átölelem. Ruhám már így is véres, mit se számít, ha még foltosabb lesz. Úgy is kidobom ezt az inget. Amint lehet. Soha többé nem tudnék még csak rágondolni sem, hisz ezen a kedvesem vére szárad. De bár az én vérem lenne...Vagy azé a mocsoké...De az övét elnyelte a föld, beszivárgott a száraz talajba, és csak egy nagy, vörös földfolt maradt utána. Csak egy vörös folt...csak egy folt...egy vörös folt...

     Halk zokogásba kezdtem. Testem hangtalanul rázkódott a könnyek súlyától. A rám nehezedő fájdalom most kezdet egyre elviselhetetlenebb lenni, mikor már kezdtem felfogni, mi történik körülöttem. Mégsem akartam megérteni, hogy ő nincs többé, meghalt, lelőtték. Mindezt az én hibámból. Ha nem arra indulok el...ha nem elegyedek beszédbe vele...ha azonnal meghúzom a ravaszt...Még mindig élhetne. De ennek már négy hónapja. Négy hosszú, kegyetlen hónapja. A temetés után ki sem mozdultam otthonról. Nem mentem be dolgozni. Nem mentem bevásárolni. A telefon kagylóját félretettem, a mobilom kikapcsoltam. A redőnyöket nem húztam fel, az ajtók bezárva, senkinek sem nyitottam ki. Mivel csak nagyon keveset ettem, az otthoni tartalékok viszonylag sokáig kitartottak. Három hétig. Aztán meg kellett törnöm a jeget. Egyik nap kolléganőm, és legkedvesebb barátnőm látogatóba jött hozzám. Egy nagy kosár volt nála. Nagy nehezen kinyitottam az ajtót, miután hagytam, hogy egy órán keresztül kiabáljon nekem. Egy órába tellett, míg felvakartam magam a földről, letöröltem a könnyeimet, és elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy odalépjek az ajtóhoz, és kinyissam. Amint megláttam, sírva fakadtam. Ő eldobta a kosarat, és képen törölt.

     - Normális vagy? Mi a jó büdös francot csinálsz te? Gondolj a gyerekedre, te ostoba!

     Igen. Ez kellett ahhoz, hogy felébresszen. Eddig nem is igazán gondoltam rá, annyira elöntött a letargia, és a depresszió. Az járt a fejemben, hogy minek nekem ez a gyerek, ha egyedül úgysem tudnám felnevelni. Nem menne. Mert ez még az ő gyermeke. Egy életen át rá emlékeztetne, arra a borzalmas napra, és azt sosem tudnám megbocsájtani magamnak. Hogy nem húztam meg a ravaszt. És hogy nézne rám, mit mondana rólam a saját gyerekem, ha megkérdezné, hogy mama, nekem is van apukám? Mit mondanék neki? A szemébe sem tudnék nézni. Ha apja nincsen, miért legyen gyerekem? De végül meggyőztem magam. A pofon, és a kemény beszéd, a barátnőm modora, hogy nem finomkodott, nem sajnálkozott, hanem egyenesen talpra akart állítani, felébresztett. Kinyitotta a szemem.

     Négy hónappal a borzalmas nap után újra orvoshoz mentem, hogy megvizsgálják, mi van a babával. Az orvos nem jó híreket mondott. Mivel annyit koplaltam, szomorkodtam, sírtam, elég súlyos az állapota. Nem fejlődött rendesen. Ha meg is születik, és életben marad, kicsi az esélye, hogy egészséges legyen. Felírt egy csomó vitamint, gyógyszert, táplálék-kiegészítőt, hogy azokat szedjem. Ágyrabságra ítélt, és rengeteg pihenésre, stressz-mentes életre kárhoztatott. A barátnőm ideiglenesen hozzám költözött, és éjjel-nappali ügyeletet biztosított számomra, nehogy valami hülyeséget csináljak. Még mindig a gyerek ellen voltam. Sőt, még most sem vagyok mellette igazán, bár azt már sikerült elérniük nálam, hogy legalább a magam érdekében szedjem a pirulákat, és igyam a löttyöket.

     Most azonban vége. Változtatni akarok. Már végképp nem bírom. Feladom. Elszöktem otthonról. A kolléganőm dolgozni ment, én pedig hagytam neki egy levelet, amiben megírtam, hogy elmentem sétálni, ne aggódjon. Persze nem ez volt az igazi szándékom. Nem. El akartam jönni. Látni akartam még egyszer, még utoljára a helyet, ahol meghalt az, aki értelmet adott mindaddigi életemnek. Aki fényt hozott az éjszakába, aki mindig mellettem állt, akit jobban szerettem, mint a saját életem, aki szeretett engem.

     Egyedül voltam. A hely merev, rezzenéstelen némasággal fogad. Emlékképek rohannak meg. Az idegen, amint előrántja a pisztolyát. A felém közelítő rendőr, aki el akarta terelni a figyelmét. Egy rohanó alak. Két pisztolydörrenés, ordítások, vér, sziréna, puskaporszag. Két tompán a földre zuhanó, haldokló test. Az utolsó szavai…az utolsó pillantása…Még érzem leheletének édes illatát, látom a szájából gomolygó kis pára felhőcskéket. Hideg volt azon a napon. Az ingem sikamlós a vértől, rám fagy. A könyökömig véresek a kezeim, ujjam végéről piros nedv csepeg. Az ő vérében úszom, az ő vére, az ő élete rászáradt a bőrömre, a lelkemre. Rászáradt a szívemre, és tüdőmre, szorongatja őket. Nehezen veszek levegőt, kapkodom érte, majd’ megfulladok a rám törő fájdalmas emlékektől. Térdre borulok a fölém tornyosuló, egyre nehezebb gondoktól. Reszketek. Remegő kézzel előhúzom a kis Berettát kabátom zsebéből. Aznap is ez volt velem. Ugyan ez a fegyver, ugyan ezzel az egyetlen golyóval a tárjában. A harmadik golyó, amit elsőként, és egyedül kellett volna kilőni. És mégis. Pont csak ez az egyetlen maradt meg. Nekem.

     Könnyezem.  A világ elhomályosul, megszűnni készül. Már nem érzékelek semmit belőle. Nem hallom a közeledő rendőrautó szirénáját, a fékcsikorgást, a kiabálást. Nem látom az autó lámpáit, vagy a tetején levő kék-vörös fényeket, nem látom a felém rohanó valakit sem. Minden, ami tudatomig eljut, az a pisztoly kibiztosító pöckének hangja, és a két, vörös foltos földdarab előttem. Izmaim kezdenek elgyengülni, már alig tartom magam, pedig így is térdelek. Kezemből majdnem kiesik a pisztoly, mikor homlokom felé emelem. Rányomom a halántékomra, még halogatom a dolgot. Még búcsút akarok venni édes egyetlen szerelmem emlékétől. És ekkor eszembe jutnak utolsó szavai…

     „Ne félj. Szeretlek. Nagyon. Te vagy mindenem. Kérlek, találj magad mellé valakit, aki majd úgy szeret, mint én most, és neveld fel a kicsit! Szeresd helyettem is! Kérlek!”

     A baba…azt akarta, hogy éljen. Hogy felneveljem. Hogy szeressem. Hogy találjak mellé valakit, vagyis magam mellé, aki segít felnevelni őt. Azt akarta, hogy én is életben maradjak. Azt akarta…hogy életben maradjak…életben maradni…azt akarta…

     Ujjam, ami eddig a ravaszon pihent, most megmozdul, a pisztoly agya felé. Egyetlen dörrenés…Ennyi az egész. Megszűnt minden. Lágyan dőlök előre, valami sötét felé. Alattam vörös folt…

     - Te ostoba kis picsa! Mi a büdös franc járt az eszedben?

     Mi? Hogy lehet? Hisz…hogy hallhatom a barátnőm hangját, mikor épp az előbb…még hallottam, ahogy a Beretta elsül, a golyó kirepül. A csuklómon éreztem a mordályt, ahogy visszarúgott a kis pisztoly. Aztán a sötétség…meleg, és puha…a vörös folt…nem, az nem lehet…kinyitom a szemem. Látok. Lélegzem. A szívem őrülten dobog, majd’ kiugrik a helyéről. Mi történt?

     - Ide figyelj! Nézz rám! Hallasz? Nehogy még egyszer ilyet merj tenni! Mikor hazaértem, és megtaláltam a leveled, azt hittem, bedilizek tőled! Azonnal jöttem, ahogy csak tudtam. Bekapcsoltam a szirénát, úgy száguldottam keresztül a városon, csak hogy időben ideérjek. De sikerült. Ne merj meghalni, világos! Ne merj meghalni, te kis hülye!

     Sírva fakadtam. Ezek szerint tényleg élek. Hangosan, szinte kiabálva, torkom szakadtából ordítani kezdtem. A könnyeim csak úgy özönlöttek, sebes folyóként árasztották el az arcom, fényes, csillogó csíkokat húzva maguk után. Sohasem örültem még ennyire annak, hogy élek.

     Lassan kezdett kitisztulni az elmém, és kezdtem felfogni a környezetemben levő dolgokat. A pisztoly csakugyan elsült. Ott hevert mellettem a földön. Puskapor szaga terjengett a levegőben. A csuklóm fájt, rég lőttem. A meleg, puha, fekete valami, amibe beledőltem, ami átkarolt, nem az örök sötétség volt, csupán a kolléganőm karjai. Még időben ideért. A vérfolt nem hozzám tartozott. Még a hajdani szerelmemé volt, csak a könnyeimtől nem láttam rendesen. Miután kizokogtam magam, barátnőm felsegített a földről, és alapos fejmosás közepette a kocsihoz támogatott. Vastag takaróba csavart, úgy ültetett be maga mellé. Amíg elmesélte, hogy mennyire félt, míg idáig vezetett, hogy mit érzett, mikor meglátott, mikor rohant felém, és attól tartott, hogy csak egy pillanattal is, de később ér ide, és nem sikerül időben kirúgnia kezemből a fegyvert…mikor mellém rogyott és elkapott…én szépen, csendben elszunnyadtam az anyósülésen. Mély álomba merültem. Mikor felébredtem, már tudtam, ez egy jel volt. Egy jel arra, hogy nem szabad meghalnom. Nem azért áldozta az életét értem a férjem. Nem hagyhattam, hogy halála hiábavaló legyen. Élnem kellett. Élnem, és megszülnöm ezt a gyereket. Fel kell nevelnem, hogyha majd azt kérdezi, hogy mama, nekem is van apukám? – azt válaszolhassam: igen kicsim, van. A te apukád egy igazi hős, aki megmentette a mama életét, mikor te még pici babaként a pocakomban voltál…egy igazi hős…

     

     Utóirat: két héttel az öngyilkossági kísérletem után végre feladtam a halál utáni vágyat. Elfogadtam, hogy igenis, gyerekem fog születni, és tőle. És örültem, hogy legalább ennyi megmaradt belőle nekem. Az ultrahangfelvételek megmutatták, hogy kisfiú lesz, amitől nagyon boldog lettem. Az ő fiát hordhatom a szívem alatt. Az ő utolsó, földi emlékét, hogy valamikor élt, lélegzett, vert a szíve, amivel szeretett is. Egy földre szállt angyal volt, aki még mielőtt visszament volna a többi angyalhoz, itt hagyott nekem egy kisfiút emlékbe, hogy tudjam: szeretett, és én voltam a mindene. Hogy mindig emlékezzem rá, sose felejtsem el, és hogy nekem is legyen kit szeretnem.

     Két héttel azután, hogy majdnem megöltem magam, ellátogattam ahhoz a hídhoz, ahol először találkoztam vele. Ahová gyakran jártunk kettesben, ahol olyan sok mesés naplementét néztünk végig. Ahol az első csókot adta… Végignéztem egy naplementét. Ez a naplemente volt egy új élet kezdete, és egy régi vége. Mikor a Nap lebukott a látóhatár alá, de még utolsó sugarainak ereje megvilágította a horizont alját, elővettem a zsebemből a Berettát. Ujjaim rádermedtek a markolatra. A golyók elfogytak, béke volt. Senki nem akart bántani senkit. Egyedül álltam a híd közepén. Magasba emeltem a kezem, és messzire dobtam a folyóba a fegyvert, ami kétszer is majdnem mindent megváltoztatott. Már nem volt szükségem rá. Dolgozni úgysem megyek egyhamar, hisz nemsokára megszületik a baba. Alig van már négy hónap. Aztán meg otthon leszek vele jó darabig. És nem kell majd fegyver ahhoz, hogy felneveljem a fiam.

     Még néztem, ahogy a pisztoly egy szép, nagy ívet ír le a levegőben, messze repül tőlem, a csöve még egy utolsót csillant a lemenő nap fényeiben, majd egy halk csobbanással eltűnt a lángoló, vörös habok közt. Nem kell többé. Soha többé. Három fegyver, három golyó, három lövés. Ez volt az életem. Ez vetett véget neki. De mától fogva újat kezdek. És ez lesz a kezdete. Ez a három lövés…három lövés…

    Category: Novellák | Added by: LumiereBlackwood (21 Jul 2013)
    Views: 295 | Rating: 0.0/0
    Total comments: 0
    Only registered users can add comments.
    [ Sign Up | Log In ]
    Copyright MyCorp © 2018
    Free web hostinguCoz