Tuesday, 12 Dec 2017, 07:25

My site

Home | Sign Up | Log In
Welcome Guest
RSS
Section categories
Van Helsing - Az ikrek harca [76]
Shasta [6]
Dakota [5]
Millie [7]
Statistics

Total online: 1
Guests: 1
Users: 0
Log In

Search
Site friends
  • Create a free website
  • uCoz Community
  • uCoz Textbook
  • Video Tutorials
  • Official Templates Store
  • Best Websites Examples
  • Publisher


    Home » Articles » Regények » Van Helsing - Az ikrek harca

    VH - 9 Vita a fogadóban

     Antoine nem szól egy szót sem, csak némán végigméri Lucyt, majd feláll, hogy távozzon.

     - Várjon! Kérem, várjon, csak egy percet. Mondja meg, mit tehetek azért, hogy megbízzon bennem, és a képességeimben!

     - Forduljon vissza, kisasszony. Mikor az unokaöcsém felvetette, hogy két ilyen kisgyermek miatt megyünk harcolni, mint ön és a bátyja, már akkor is megalázónak éreztem ezt a dolgot. De most, hogy ezt is megtudtam, úgy érzem, mintha Charles egyenesen a sárba taposta volna a becsületem. Nagyot csalódtam most benne, és önben is. Kérem, ne akarja, hogy még megalázottabbnak érezzem magam.

     - Akkor kihívom egy párbajra! –áll fel az asztal mellől Lucy is akaratosan.

     - Nem fogadom el.

     - Mégis miért?

     - Mert egy nő ellen nem állhatok ki – jelenti ki dacosan és sértődötten.

     - Csak nem fél?

     - Nem. Egyszerűen csak nevetségesnek tartom az ötletet – fordítja el fejét.

     - Akkor is megmutatom, hogy mire vagyok képes – makrancoskodik a lány.

     Antoine hátat fordít neki és kimért léptekkel távozik, becsukva maga mögött az ajtót. Lucy hallja, ahogy a zár kattan, majd az ajtóhoz rohan, és megpróbálja lenyomni a kilincset, de mindhiába. Antoine bezárta azt.

     - Antoine – kiabál-! Antoine! Engedjen ki! Követelem!

     - Nem tehetem. Az ön érdekében jobb, ha ott benn marad, míg meg nem gondolja magát, és vissza nem fordul.

     - Arra ne is számítson!

     Dühös, nagyon dühös. Szinte majd szétveti az indulat. Ki akar jutni, minél hamarabb, de tehetetlennek érzi magát. Legszívesebben kiszökne az ablakon, és akkor is megmutatná…

     - Ez az, az ablak! – mondja halkan, félve, hogy Antoine még az ajtó előtt áll és meghallja.

     Az ablakhoz lép, és kinézve rajta, megállapítja, nincs is olyan magasan. Ráadásul, ha a falon ügyesen kapaszkodik, akkor könnyen és gyorsan lejut. Köpenyét a szék háttámlájára dobja, majd kinyitja az ablakot és azon keresztül lemászik.

     Odalenn a társai már épp asztalhoz ülnek, egy fiatal leány pedig tálcát visz a lépcső felé, rajta tányérokkal. Nyomában Antoine, lépked, úgyhogy gyorsan visszahúzódik a fal mögé, nehogy meglássák. Bizonyára Charles és az ő ebédje az. Amint azonban elindulnak felfelé a lépcsőn, Lucy átoson alájuk, majd mikor hallja, ahogy nyílik az első ajtó, kihasználja az alkalmat, és besurran a többiekhez, leül közéjük.

     Alig pár perc múlva Antoine roppant dühösen érkezik vissza, majd amikor meglátja az álruhás lány ott ülni annak fivére mellett, majd’ szétveti az indulat, mégsem szól egy szót sem. Nagy levegőt vesz, majd leül ő is, az asztal másik végéhez, szándékosan kerülve minden további beszélgetést, érintkezést, netán összefutó pillantást. Egyikük makacsabb, mint a másik, és úgy tűnik, senki sem enged a következő összecsapásig. Akkor pedig lehet, hogy nem csak szóban fognak megvívni egymással.

     A lány, aki az előbb felvitte az ételt, most eléjük is tányérokat rak, friss, gőzölgő étellel. Bár mindannyian alig ettek eddig, mégsem érzik magukat éhesnek. Már elesett bajtársaikra, barátaikra gondolnak, így nehezen csúsznak le a falatok, és a társaság igencsak csendes. Végül a kis felszolgáló lép hozzájuk, két korsó borral.

     - Ezt a fenti úr küldi önöknek, a társuk. Azt mondta, igyák meg az egészségére.

     - Köszönjük – mondja Pierre, hálásan nézve a leányra, az hiába is bámul mást.

     Az ikreket nézi, szinte megbabonázva. Annyira hasonlítanak egymásra, mintha csak tükörképek lennének.

     - Nem, nem babona, nem boszorkányság – próbálja Pierre elütni egy tréfával-. Édes testvérek, egy azon napon születtek. Pontosabban az egyik éjfél előtt kicsivel, a másik pedig pontban éjfélkor. Azért olyan fekete mindegyik, befogta őket az éjszaka. Az arcukat meg a hold világa festette olyan sápadtra, mintha vérszegények lennének.

     - Ugyan Pierre, ne bolondítsd szegényt – mondja Maximilian.

     - Kérlek, bocsáss meg társunknak. Néha elég nagy szamárságokat tud mondani – teszi hozzá az egyik testvér.

     - Lucas! Te meg se szólalj! Vagy Walter? Néha még én sem tudom, melyik-melyik.

     - Lucas vagyok – áll fel, majd udvariasan biccent a lány felé.

     - Elena – érkezik a szerény válasz.

     - Ő pedig az öcsém, Walter – teszi kezét testvére vállára.

     - Én pedig Marianne vagyok – szórakozik ismét a társaság bolondja-. De a barátoknak csak Pierre.

     A végére már kezdenek mosolyogni, hangulatuk kicsit feloldódik a tréfálgatás és a bor hatására, amiből több is elfogy, mint amit Charles küldött nekik. Leültetik magukhoz Elenát, megkínálják őt is étellel, itallal, ám az nem fogad el semmit, arra hivatkozva, hogy az apja fogadójában mindig mindenből van számára annyi, amennyit szeretne, nem akarja tehát a kedves vendégek számláját terhelni. Hiába unszolják, sehogy sem hajlandó engedni, bár nevetni boldogan nevet velük együtt. Mégis, szinte egész végig csak Waltert nézi, aki igazán szűkszavúnak mutatkozik, mert alig-alig szólal csak meg, és akkor sem beszél többet néhány mondatnál.

     - Ha megbocsájtotok, én most felmennék lepihenni kicsit – áll fel egyszer csak az asztaltól.

     - Menj csak, menj csak. Ugye, a fiatalság nem bírja annyira! – mondja Arthur, kissé mámoros kedvvel. Mi addig elszórakozunk a kisasszonyokkal – céloz Elenára, és idő közben betársult nővérére.

     - Mennyi idős valójában?- kérdezi Elena, miután az ifjú távozik.

     - Néhány órával fiatalabb az ikerbátyjánál – mondja Pierre.

     - Ő a legfiatalabb közülünk. Még csak vézna kisfiú – teszi hozzá Antoine, enyhe éllel hangjában.

     - Nemsokára betöltjük a tizenhatot – pontosít Lucas -. Csupán néhány hét.

     A társaság felnevet, de belül komolyan elgondolkodik, hisz valóban, ők ketten még gyereknek számítanak. Rajtuk kívül valamennyien már a tizennyolcat, húszat is betöltötték. És mégis, itt vannak, sőt, mi több, épp ők ketten szervezték ezt az egészet. Ők kérték fel barátaikat, hogy kövessék őket, és segítsenek nekik, álljanak melléjük a harcban.

     

     - Elena, kérem, tudna adni nekem egy pohár vizet? Az orvos úgy bekötözte a lábam, hogy nem bírok felkelni.

     A lány szívesen tölt egy poharat, majd a betegnek nyújtja.

     - Te nem is Elena vagy.

     - Bocsáss meg, hogy csalódást okoztam. Tán vártad valamiért?

     - Nem, csak azt hittem, ő jött fel megint. De te miért jöttél?

     - Csak nem akartam, hogy egyedül légy.

     - Kedves, hogy gondolsz rám. Szeretnél tán valamit? Beszéljek Antoine-nal?

     - Nem, dehogy. Elmondta?

     - Nem, de láttam rajta, hogy feszült, és gondoltam, megtudta a titkod, amit egyedül te mondhattál el neki. Tudod, hogy Lucas, én, meg a többiek tartottuk volna a szánkat. Egyedül csak a nagybátyám nem tudta, és nem is kellett volna megtudnia. Látod, mi lett belőle. Ezért nem akartam őt soha beavatni.

     - De a többiek tudhatták.

     - Mert ők évek óta ismernek téged, Lucy. Mindig is tudták, hogy ki vagy, és mire vagy képes. Ők bíznak benned.

     - Akkor Antoine miért nem tud megbízni bennem?

     - Mert ő egyszerűen ilyen. Túlságosan fennhordja az orrát, és lenézi a nőket. Ezért nem nősült még meg. Mindig is ezt tette. Ezért mondtam neked, hogy nem lenne jó ötlet, ha ő is megtudná.

     - Igazad volt.

     Egy darabig némán hallgatnak mindketten, csak várják, hogy hátha megszólal a másik. Odalentről felhallatszik, a többiek milyen jól szórakoznak most.

     - Ne hozzak…

     - Gyere, ülj…

     Egyszerre szólalnak meg, majd el is hallgatnak, várva, hátha majd a másik befejezi a mondatát.

     - Mondd csak, mit szerettél volna? – kérdi végül Charles udvariasan.

     - Csak azt akartam kérdezni, hogy ne hozzak-e fel esetleg valamit enni, vagy inni?

     - Nem is tudom. Egy kis bor jól hangzana, de ne menj. Maradj csak itt. Gyere, ülj le ide, az ágy szélére.

     - Biztosan ne hozzak?

     - Nem kell, mondom. Baj van? Látom, nyomaszt még valami. Mesélj csak – érinti meg gyengéden a lány hátát tenyerével.

     - Antoine bezárt a szobámba. Az ablakon kellett kimásznom. Mindenáron vissza akar küldeni. Tudom, te is, de te legalább megérted, hogy nekem ez milyen fontos, és hogy ez az én harcom, amit meg kell vívnom. Nem csak a szüleimért, de magamért is, hogy végre élhessem a saját életem, szabadon, és nem ennek a szörnynek az árnyékában. Gyűlölöm még csak a nevét is.

     - Tudom, jól ismerlek. Segítenél nekem felülni? Egyedül nem megy, a kötés miatt.

     - Persze, szívesen.

     Charles megpróbálja feltolni magát, Lucy pedig megigazítja a párnát és barátja karja alá benyúlva segít felhúzni őt. Amint a sebesült felül, magához öleli segítőjét. A lány szinte nem is csak hallja, de érzi társa szívének minden egyes dobbanását, melynek hatására az övé is kezd kicsit gyorsabban verni. Nem tudja mire vélni a dolgot, de jól esik neki az ölelés, így ő is barátja köré fonja karjait. Biztonságban érzi magát, megnyugszik.

     A fiú viszont csak szenved, s most, hogy az ölelést viszonozták, még jobban, hisz jól tudja, a kitárt karok közt a szív nem érte dobban. És ha egyáltalán valaha fel is fog dobbanni, nem miatta. Mégis, még ha fáj is, most az egyszer legalább karjaiban tartja szerelmét, és ez minden fájdalomcsillapítónál jobb.

     A varázs azonban csak néhány pillanatig tart: nem sokkal ezután el is engedik egymást, és zavartan hallgatnak. Egyikük sem tudja, miért is kellett ez az ölelés, de érezték, szükséges volt. Most azonban nincs az a szó, aminek helye lenne, ezért nem is mondanak semmit. Nem bánták meg, de tudják, ez csak egy egyszeri dolog, és többé nem történhet meg.

     Lucy olyan szívesen megkérdezné, hogy mégis kihez kell férjhez mennie, de nem meri, mert tudja, azzal csak még több fájdalmat okozna. Charles pedig olyan szívesen elmondaná, de nem meri, annak érdekében, hogy megőrizze a vőlegényjelölt pontos kilétét, hisz ő nem akárki. Jóval magasabb rangja van, mint amit ő maga elérhet, ezért szégyelli is, hogy elárulta érzelmeit. Mégsem tehet róla. Nem bírta már…annyi éven át titokban tartani ezt az egyet, csak hogy ne riassza el, és közelében maradhasson.

     - Azt hiszem, itt az ideje, hogy visszavonuljak a szobámba.

     - Igen. Jó éjt, Lucy.

     - Jó éjt, Charles.

    Category: Van Helsing - Az ikrek harca | Added by: LumiereBlackwood (10 Sep 2013)
    Views: 238 | Tags: Walter, Lucas, Helsing, Works, Lucy, vampire, blackwood, lumiere, van helsing, van | Rating: 0.0/0
    Total comments: 0
    Only registered users can add comments.
    [ Sign Up | Log In ]
    Copyright MyCorp © 2017
    Free web hostinguCoz