Tuesday, 12 Dec 2017, 07:27

My site

Home | Sign Up | Log In
Welcome Guest
RSS
Section categories
Van Helsing - Az ikrek harca [76]
Shasta [6]
Dakota [5]
Millie [7]
Statistics

Total online: 1
Guests: 1
Users: 0
Log In

Search
Site friends
  • Create a free website
  • uCoz Community
  • uCoz Textbook
  • Video Tutorials
  • Official Templates Store
  • Best Websites Examples
  • Publisher


    Home » Articles » Regények » Van Helsing - Az ikrek harca

    VH - 4 Búcsú

     - Már jó ideje keseríti meg az életem az, amit most mondani fogok nektek. Talán nem ez a legjobb időpont, talán még túl korán van hozzá, vagy talán már túl késő, de kérlek, hallgassatok végig, míg elmesélem ezt a szomorú történetet.

     Akkor kezdődött minden, mikor annyi idős voltam még csak, mint ti. Édesapátok is egészen kicsi volt, épp csak tanult járni, beszélni. De az ő gyermekkorát is erőszakkal széttépték. Egy éjjel azok a vérszívó szörnyetegek betörtek a szüleink vidéki kastélyába, ahol épp tartózkodtunk, és felgyújtották azt. Szüleink utolsó csepp vérükig harcoltak, de vesztettek, és maradványaik a kastéllyal együtt hamuvá égtek. Még csak el sem temethettük őket.

     Csoda, hogy Walter öcsém és én életben maradtunk. Édesapánk előre látta, hogy mi fog történni, ahogy a tiétek is, tizenegy évvel ezelőtt. Mindez egy átok miatt, amit sajnos nem teljesen ismerek. Családunkkal majdnem egyidős, születésünk óta tizedel minket, de mivel már csak hárman maradunk, az átok vagy elpusztít titeket is, vagy általatok fog megtörni.

     Még emlékszem, ahogy Mattheo, öreg nevelőnk két lovat vezetett elő az istállóból sietve. Az egyikre engem ültetett fel, kezembe nyomva a síró kisöcsém, a másikra pedig ő maga ült fel, hogy vezessen minket. Nagyon rég volt már, de még mindig emlékezetemben él az a borzalmas nap.

     A közeli erdőhöz mentünk, aminek a szélén egy kis kunyhó, amolyan vadászház, vagy erdészlak féle házikó állt, düledező falakkal. Oda küldött be minket. Mielőtt azonban visszafordult volna, hogy harcba szálljon a támadókkal, egy tarsolyt adott nekem. Emlékszem, az ablaknál álltam, karomban az éhező, fáradt, nyűgös öcsémmel, akinek nem tudtam semmit sem adni. Néztem ki az üvegen, könnyes szemmel, gyerekes értetlenséggel és dühvel. Tehetetlen dühvel. Láttam, ahogy a felkelő nap vörös csíkot húzott a horizonton – a látóhatár közepén pedig a lángokban álló kastély vöröslött. A hajnali égen tömör, óriási, sötét füstfelhők szálltak.

     Dühös voltam, hogy én nem harcolhatok a családomért és az otthonomért, de tudtam, el kellett menekülnünk, hogy életben maradhassunk. Szerencsére a házban kedves favágók laktak, akik megengedték, hogy ott maradjunk egy darabig, míg új otthont nem tudtam teremteni magamnak, és az öcsémnek abból a kincsből, ami még megmaradt szüleink kastélyának titkos pincéjében. Természetesen, a pénzből azoknak a kedves embereknek is adtam, akik megengedték, hogy meghúzzuk náluk magunkat, meg annak az asszonynak, aki nap, mint nap vigyázott apátokra, és táplálta őt.

      De hogy ne térjek el nagyon a történettől, folytatom, ahol abba hagytam. Fiatal voltam, művelt, jól bántam a fegyverekkel, és küllemre is kellemesnek találtak, így a legközelebbi kastélyban lakó hercegkisasszony igencsak hamar megkedvelt, ahogy én is őt. Bár három évvel fiatalabb volt nálam, bátorkodtam megkérni a kezét, mire ő igent mondott. Nemsokára egy gyönyörű kisfiúval ajándékozott meg, amibe sajnálatos módon ő belehalt, kevéssel a fiunk születése után. Utolsó kérése szerint a gyermekünket Benjaminnak neveztem el, ahogy a mellettem levő szék támlájába vésve is láthatjátok. Nagyon fiatal voltam még, és máris egyedül maradtam, két gyermeket kivéve, akiket a családomnak mondhattam. Az egyik az akkor kilencéves Walter öcsém, a másik pedig az újszülött kisfiam. Hiába is akartam bosszút állni szüleimért, nem engedhettem meg magamnak, hisz rám várt a feladat, hogy ezt a két gyermeket felneveljem egészségben.

     Aztán pár évre rá, mikor apátok kétszer annyi idős lett, saját kastélyt építtetett. Szüleinktől ránk maradt birtokaink addigra már hoztak annyi jövedelmet, hogy ezt megengedhettük magunknak. Bár már szinte a környék legjobb harcosaivá és vadászaivá képeztük magunkat, azért mindig csak együtt jártunk és dolgoztunk, mert így könnyebb volt mindkettőnk számára, és a közöttünk levő testvéri kötelék még jobban megerősödött tőle.

     Egyszer, mikor egy viharos éjjel indultunk utunkra, csapdába csaltak minket. Bár mi megmenekültünk, hazatérve arra eszméltem, hogy az ellenség olyan kárt okozott nekem, ami még a saját életemnél is fontosabb volt. Míg mi szörnyetegek gyűrűjében küzdöttünk, ők elraboltál az alig tizenkét éves fiam. Hiába kerestük mindenhol, még csak egy árva nyomot sem találtunk, így kénytelen voltam lemondani arról, hogy életben maradhatott.

     Akkor vonultam vissza véglegesen ide, a kastélyomba, akkor zárkóztam be teljesen. Megfogadtam, hogy soha többé nem fogok közel engedni magamhoz senkit. Ezért volt az, hogy míg hozzám nem kerültetek, nem ismertetek engem. Én kértem az öcsém, hogy ne is tudjatok rólam, mert azzal veszélybe sodorhatnám az életeteket.

     Nem sokkal azután, hogy megszülettetek, Walter áthívott, látogassam meg a gyermekeit, és bár tudtam, hogy ez végzetes is lehet, mégis megtettem. Mikor megláttalak titeket, valami furcsa kötődést kezdtem érezni, mint mikor először láttam meg a saját fiam.

     Mikor pedig idehozott benneteket apátok, megfogadtam, hogy úgy foglak nevelni, és szeretni benneteket, mintha édes gyermekeim volnátok. Az évek múltán egyre jobban a szívemhez nőttetek, ezért is olyan nehéz most elengedni titeket erre a hosszú útra.

     Bár a szívem mélyén tudtam, hogy egy nap eljön ez a nap, mégis mindig csak reménykedtem, hogy később, később, később… Tudom, vérbeli Helsingek vagytok, az istenit, tombol bennetek a vadászösztön! Ügyes vadásznak, jó harcosnak neveltelek mindkettőtöket, de szívem szerint akkor sem engednélek el benneteket, ha még kétszer jobbak lennétek. Persze közel s távol így is ti vagytok a legjobbak, ezt merem állítani.

     Mégis elengedlek benneteket. De akárhová is visz titeket a szél, tudjátok, hogy itt mindig meglesz a rátok váró hely. Bárhová mentek, én mindig visszavárlak majd titeket…

     Egy könnycseppet morzsolt el szeme sarkában, ám egész beszédében és viselkedésében végig volt valami furcsa, valami szokatlan. Richard még sosem volt ilyen korábban. Mintha kicserélték volna az emlékeit, vagy gondolatait.

    Category: Van Helsing - Az ikrek harca | Added by: LumiereBlackwood (20 Jul 2013)
    Views: 154 | Rating: 0.0/0
    Total comments: 0
    Only registered users can add comments.
    [ Sign Up | Log In ]
    Copyright MyCorp © 2017
    Free web hostinguCoz