- Egyedül utazol. Álruhában, álnéven, hintó és kíséret nélkül. Nem akarsz feltűnést kelteni, nem szeretnéd, ha felismernének. Csak most szedted fel útitársad, feltehetően azért, hogy elhitesd az emberekkel_ úgy érkeztél, ahogy illő lett volna. Pompában, a társalkodónőddel, vagy cselédeddel, vagy bármi egyebeddel együtt. Fogadjunk, még hintót is szereztél volna valahonnan, amin majd bevonulhatsz a palotába. Az imént, mikor rákérdeztem, merre mész, azt mondtad, Escalus esküvőjére, most pedig csak annyit árultál el, hogy vőlegényed van. Kilétének eltitkolásából az következik, hogy vagy hazudsz, vagy pedig túl fontos ahhoz, hogy elmondhasd, mert olyan előkelő, magas rangú. És kinek az esküvőjére mész éppen? A sajátodra. Tessék. Az előbb egyébként csak véletlenül hibáztam rá. Te magad erősítettél meg azzal, hogy olyan ijedten kérdeztél vissza, honnan tudom. Hát innen.

 - Gyorsan gondolkodsz és helyesen. Bámulatos.

 - Ha ezen múlik a túlélésed, vagy beletanulsz, vagy belehalsz. Én itt vagyok és élek.

 - És kinek akartál bemutatni? – tér vissza indulásuk okához.

 - Kövess.

 Kézen fogja és egy, a tábortól különálló sátorhoz vezeti. Mielőtt félrehúzná a sátorlapot, még elmondja, ez itt az ő lakhelye, aztán behúzza a lányt. Odabenn egy ősz hajú, csont és bőr, csupa ráncos arcú, aszott nő ül csendben, némán, mozdulatlanul maga elé bámulva. Amint meglátja a fiút, üres tekintete felragyog, visszatér révedéséből a valóságba.

 - Fiam – öleli magához gyenge karjaival.

 - Anyám, engedd meg, hogy bemutassak neked valakit.

 - Kit hoztál ide, fiam? Tudod, hogy nem szeretem az idegeneket!

 - Gyere közelebb – int a bejáratban tétlenkedő lány felé -. Anyám, emlékszel még rá?

 - Nem, fiam – rázza fejét, mint egy kisgyerek -. Ki ő?

 - Lucy Van Helsing, személyesen.

 - Nem, nem, az nem lehet! – húzza össze magát félelmében.

 - Nyugodj meg anyám!

 - Kísértet! Szellem! Vidd innen! Tűnj el innen, ártó  lélek! – kapkod felé hosszú, görbe, csontos ujjaival az egykori nemesasszony.

 Tarquin magához ölelve igyekszik csitítani anyját, halkan fülébe duruzsolva, győzködve arról, hogy a lány nem szellem, hanem valódi, hús-vér ember. Lucy nem bírja nézni, inkább kimegy a sátorból. Amelia asszony elhalkul, helyette egy kis ideig sírás és szipogás hallatszik, aztán Quinn nyugtató hangja, amint valamit suttog anyjának. Hogy mit, azt csak ők ketten tudják. Lucy meg sem próbál odafigyelni. Ami most odabenn folyik az anya és fia magánügye. Alig két perc múlva azonban a fiú félrehúzza a bejáratot, ismét beinvitálva a lányt. Leülteti a két nőt egymással szemben és csendesen figyel.

 Amelia asszony remegő kezét vissza-visszarántva nyújtja a lány felé, míg el nem éri őt. Először csak a ruha anyagát tapogatja meg Lucy karján, majd megérinti a kézfej finom bőrét. Megszorítja a lány kezét, Lucy óvatosan visszaszorít.

 - Lucy! Lucy Van Helsing!

 Szinte teljes ámulattal beszél, ahogy szabad kezével végigsimít a hamvas, üde, rózsás arcon.

 - Igen, Amelia asszony. Én vagyok az – válaszol tiszta, csengő hangon.

 - A kis Lucy! Fiam, a kis Lucy életben van! Visszatért!

 Könnyáztatta arcát mosoly ragyogja be, ahogy szívét eltölti a felismerés öröme. Tarquin azonban csalódott. Éveken keresztül reménykedett benne, hogy elveszett barátja egy napon visszatér, de nem így képzelte el a nagy újratalálkozást. Nem más menyasszonyaként akarta viszontlátni, titokban, álnéven, férfiruhában utazva. Nem vele, hanem érte akart megküzdeni. Most azonban minden eddigi álma szertefoszlott. Annyi év önhitegetése után szembesülnie kell a valósággal: Lucy nem az a törékeny és védtelen úrilány, akinek képzelte. Már nem az ő menyasszonya, mint azt szüleik annyi évvel ezelőtt elrendezték. Vajon tudhatott családjaik egyesítésének tervéről? Ha igen, miért nem kereste őt? Vagy tudott róla, de nem találta? Tán ő is azt hitte, a másik már halott? Nem, az nem lehet. Teljesen összezavarodik.

 - Igen anyám, ő az. Visszatért.

 - Akkor most már végre megnyugodhatsz. Boldog vagy, fiam?

 - Azt hiszem,igen.

 - Akkor végre nem kell többé várnom, hogy találj magad mellé valakit? Unokám is lesz nemsokára?

 - Sajnálom anyám, de félreérted. Lucy már nem az én… Lucy Escalus herceg menyasszonya.

 A nő tengerkék szemei elkomorodnak, majd fényük dühös szikrázásba csap át.

 - Igaz ez, lányom? Igaz, hogy megszegtétek az egyességet?

 - Milyen egyességet, Amelia asszony? Én nem tudok ilyenről.

 - Az egyességet, ami miatt az én drága férjem az életét áldozta! Ami miatt védte apád hátát, míg az gyáván elmenekült! – váj a lány kezébe karmaival.

 - Apám nem volt gyáva! Apám az életét áldozta értem és a fivéremért – csattan fel, felugorva helyéről -! És nem saját magát mentette, hanem a gyermekeit vitte biztonságba! Engem és a bátyám halott édesanyánk mellől menekített ki! Az édesanyánk oltalmazó teste mellől, akit a szemünk láttára kínoztak és öltek meg! Soha semmiféle egyességről nem is hallottam!

Quinn felugrik helyéről, hogy édesanyját visszafogja, mielőtt az mérgében kárt talál tenni a lányban. Mihelyst Amelia asszony elereszti Lucy kezét, az kirohan a sátorból, be a fák közé. Zokogva borul térdre. Félig-meddig érti már a dolgokat, de az egész múltját fel kell bolygatnia, fájó emlékeit újra felidézni, hogy mindent átláthasson. Sok kérdést kell még feltennie, amikre csak egyetlen ember tudhatja a válaszokat. Ez az ember pedig nem más, mint Tarquin Ravenwood.