Tuesday, 12 Dec 2017, 07:27

My site

Home | Sign Up | Log In
Welcome Guest
RSS
Section categories
Van Helsing - Az ikrek harca [76]
Shasta [6]
Dakota [5]
Millie [7]
Statistics

Total online: 1
Guests: 1
Users: 0
Log In

Search
Site friends
  • Create a free website
  • uCoz Community
  • uCoz Textbook
  • Video Tutorials
  • Official Templates Store
  • Best Websites Examples
  • Publisher


    Home » Articles » Regények » Van Helsing - Az ikrek harca

    VH 43 - Felismerés

    - Tarquin! – kiáltja döbbenten, mire ellenfele a meglepetés erejét használva kiüti kezéből a fegyvert és földre löki őt.

     - Utolsó kívánság? – kérdi gúnyosan nevetve, kardját a földön fekvő nemes szívének szegezve.

     - Tarquin Ravenwood! Tudtam, hogy ismerlek valahonnan!

     A szőke ifjú elsápad, hátrébb lép kissé, közben fegyverét támadásra készen tartja.

     - Hát persze – nevet fel a még mindig lent heverő Lucy -! Tarquin Ravenwood! Hát nem ismersz fel, barátom?

     - Ki vagy te? – sziszegi villámló szemekkel.

     - Nem is emlékszel rám?

     - Lehetetlen! Ti mind…

     - Nem, Quinn. Én és a bátyám túléltük. Anyámat a szemem láttára ölték meg, apánk azonban elvitt minket fivéréhez, hogy ott biztonságban legyünk. Csak utána ment vissza a végső küzdelemre.

     - Ezért halt meg az én apám! Miattad! – üvölti, és már le is sújt.

     Lucy épp csak félre tud gurulni a csapás elől, egyik tincse azonban ott marad, így a kard áldozatává válik.

     - Quinn – ugrik fel Lucy rémülten -! Állj már meg! Elment az eszed?

     A lány érzi, hogy csapdába szorult. Ellenfele meghátrálásra kényszeríti őt, míg egy fának nem ütközik.

     - Apám védte a te apád hátát, míg az gyáván megfutamodott! Miattad kerültem ide! Miattad veszítettem el mindent!

     - Quinn, kérlek, csillapodj – nyújtja előre egyik kezét kitárt tenyérrel, védekezőn -! Apám nem megfutamodott, csak minket mentett ki, aztán visszatért kastélyába! A te apád hősként halt meg, mert segített megmenteni két gyermeket!

     - Az egész életem! Minden miattatok!

     Magasra emeli kardját, egészen feje fölé. A pengén megcsillan a napfény, de mielőtt élő húsba vághatna, Quinn elterül a földön. Egy pillanat sem kell neki, könnyűszerrel fordítja le magáról a Lucyt elszántan védelmező Elenát, és a lány fölé kerül. Most ő van előnyben, ám nem sokáig. Mielőtt egy ujjal is hozzáérhetne az alatta fekvőhöz, a vadászruhás letépi őt Elenáról és hátára fordítja. Késlekedés nélkül térdel bal lábával Tarquin mellkasára, jobb csizmaszárából előrántva és döfésre emelt tőrét.

     - Gyerünk – sziszegi a fiú -! Ölj meg!

     - Nem! – villantja összeszorított szemét elkeseredett dühvel régi barátjára.

     - Gyáva vagy! Elkényeztetett ficsúr – vigyorog újra, mire Lucy bal kézzel iszonyatos pofont ad.

     - Ne merd még egyszer kimondani!

     - Akkor ölj meg!

     A lány keze lesújt, tőre könnyedén fúródik be. Egy hang sem hallatszik, valahonnét mégis madarak reppennek fel.

     - Gyere Elena. Tovább megyünk – húzza fel ámuldozó kísérőjét a földről -. Köszönöm, amit értem tettél, de szükségtelen volt. Egy ilyen gyáva alak túl gyenge ahhoz, hogy meg tudjon ölni, és túl gyáva szembenézni az igazsággal. Kérlek, a jövőben kíméld meg magad az ilyesfajta megnyilvánulásoktól. Vigyázz magadra. Maradj életben – húzza fel maga mellé az idő közben felszerelt nyeregbe.

     - Itt ne hagyd ezt a drága tőrt! – kiáltja utána az első félelméből feleszmélő Tarquin, kihúzva a földből az említett fegyvert.

     Lucy valóban nem akarta őt megölni, csupán alaposan ráijesztett. A penge egy hajszállal jobb füle mellett fúródott a földbe, sértetlenül hagyva őt, csupán egy szőke tincset lemetszve a földön heverő fekete mellé.

     És igen, a lánynak igaza volt. Gyáva. Félt, hogy Lucy megöli őt, magának viszont nem lett volna bátorsága végezni rég látott ismerősével, bármennyire is fájlalta múltját. Mikor ellenfele háttal a fának ütközött, ő pedig feje fölé emelte kardját, valami megtörött benne.

     - Ha már ellenségnek ilyen csapnivaló vagy, légy a szövetségesem – válaszolja, kezét fegyveréért nyújtva.

     - Mégis miért?

     - Mert valamikor barátok voltunk. Mindketten sokat vesztettünk, de én már megbosszultam és lezártam a múltat.

     - Ezt hogy érted?

     - Megöltem Morpheuszt.

     Tarquin szemei elkerekednek, álla leesik, szava akadozik.

     - Te..te..egyedül? Morpheus Tepes…halott?

     - Igen, halott. De nem egyedül tettem. Bátyám is segített benn.

     - Bátyád? Akkor te…

     A kérdést szükségtelen befejeznie, mindketten tudják, miről van szó. Elena azonban nem sejt semmit, Lucy pedig még nem akarja felfedni titkát, ezért csak egy bólintással jelzi: igen, én vagyok az. Tekintetében egy kérdés rejlik: velem jössz?

     Tarquin, mintha megbabonázta volna a méregzöld szempár amelybe bámul, habozva nyögi ki:

     - Veled megyek. És visszavonom, amit mondtam. Nem tartalak gyávának. Egyáltalán nem.

     - Van lovad – kérdi hirtelen, mintha az utolsó mondatot meg sem hallotta volna -? Szükség lesz rá, ha velem tartasz.

     - Van. Mindjárt jövök. Itt várj. Illetve nem is. Gyere velem. Szeretnélek bemutatni valakinek.

     - Gyerünk, Elena. Leszállunk – segíti le az addig néma lányt a földre, majd ő is lehuppan.

     Lágyan ér földet, mozgása akár egy macskáé. Eltűnnek a fák között, néhány perc múlva egy kis táborhoz érnek. Lakosai nyüzsögni kezdenek, amint meglátják Quinnt, viszont gyanakodva figyelik a két idegent.

     - Ne féljetek tőlük. Barátok – nyugtatja őket a piszkosszőke fiú, és kísérőihez fordul -. Ők itt az én embereim. A vezérüknek tekintenek. Az én feladatom, hogy megóvjam őket és segítsek nekik. Elena, ugye?

     - Igen – biccent a lány sértődötten.

     - Kérlek, te maradj most itt. Csak Lu…

     - Walter – szakítja félbe hirtelen Lucy, belefojtva a szót gyermekkori barátjába.

     - Igen. Walter. Bocsánat, majdnem összekevertem neved fivéredével. Udvariatlanság lett volna, ha Lucasznak nevezlek.

     - Semmi gond – pillant hálásan a gyors megértésért.

     - Gyere velem – hívja magával.

     Átvágnak a táboron, majd mikor már biztosan senki sem figyeli őket, Quinn megáll, hogy alaposan szemügyre vegye a vadászruhást.

     - Megváltoztál – mondja végül.

     - Ahogyan te is. Felnőttünk.

     - Walter – mosolyodik el csibészesen -! Jó kis név!

     - Apámé volt.

     - Jól tudom. És miért vetted fel? Miért férfiruhában utazol?

     - Gyorsabb és biztonságosabb.

     - Szóval a lány még csak nemrég csatlakozott hozzád. Talán éppen ma, vagy tegnap. Máskülönben ismerne, és tudná igazi kiléted, Lucy.

     - Jól következtetsz. Kinek akarsz bemutatni? – vágja rövidre a beszélgetést.

     - Tényleg nagyon megváltoztál. Hűvös vagy, kimért és türelmetlen. A legkevésbé sem barátságos.

     - Mit vársz? Néhány perccel ezelőtt még meg akartál ölni. Főleg, miután rám ismertél.

     - Sajnálom. Dühös voltam. Egy régi sebet szakítottál fel megjelenéseddel. De azt hiszem, bármenyire is megváltoztunk, egy dolog mégis közös bennünk: szépen tudunk üdvözölni egy rég nem látott barátot.

     - Az már biztos.

     Mindketten felnevetnek. Tarquin megjegyzése célba talált. Némán, szomorú tekintettel fürkész a zöld szempárt, a sápadt arcot. Kinyújtja megkeménykedett, erős, férfias kezét, felemeli Lucy állát, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve magához rántja, szorosan átöleli és forrón, szenvedélyesen megcsókolja. A lány heves gyűlölettel taszítja el Quinnt, jobb kezét óriási pofonra lendíti. Az ütés hatalmasat csattan, Tarquin pedig félig a szégyentől, félig pedig a pofontól vörös arccal mered előre.

     - Sajnálom – mondja Lucy.

     - Én is.

     - Vőlegényem van – teszi hozzá ridegen.

     A fiú zavartan néz fel, mint akit egy édes álomból a szörnyű valóságra riasztottak fel. Szeme könnyes, de nem biztos, hogy az ütés erejétől, vagy a bánattól csordult ki arcára.

     - Valóban? Nem tudtam.

     - Azt sem tudtad, hogy életben vagyok.

     - Igaz. De a szívem mélyén mindig reméltem. Anyám szentül meg volt győződve róla, hogy ti elvesztetek. Csak bennem élt a remény, hogy egy nap újra láthatlak majd. És te? Te gondoltál rám?

     - Nem tudtam. Azután a szörnyű nap után nem akartam emlékezni. El akartam felejteni mindent, ami a múltam része.

     - Engem is. Szép. Minden bizonnyal ezért jegyezted el magad valaki mással. Valaki nemessel, aki örömtől repeső szívvel várja érkezésed, mert elcsavartad a fejét. Csak nem épp Escalus herceg az?

     - Honnan tudod? – rémül meg Lucy.

     - Összeraktam a képet – biccent keserű mosollyal, hangjában némi lemondással.

     - Mégis miből?

    Category: Van Helsing - Az ikrek harca | Added by: LumiereBlackwood (25 May 2014) | Author: Lumiere Blackwood E W
    Views: 177 | Tags: ikrek, Helsing, harca, Works, Chronicles, blackwood, lumiere, az, krónikák, van | Rating: 0.0/0
    Total comments: 0
    Only registered users can add comments.
    [ Sign Up | Log In ]
    Copyright MyCorp © 2017
    Free web hostinguCoz