Sötét alak körvonalazódik az egyik torony ablakában. Mozdulatlanul áll, egy ideje már a rózsakertbeli történéseket szemléli elégedetten. Kissé megnyugszik lázongó lelke, ahogy látja a fiatal párt odalenn andalogni.

 - Rendben – suttogja maga elé rekedtes hangon, majd fuldokló köhögésbe kezd.

 Még mindig nem gyógyult meg eléggé, még mindig erősen érzi sebeit. A falba kapaszkodik, erős marka rászorul az egyik kőre. Másik kezét szája elé teszi, nehogy valaki meghallja, és rátaláljon. Tenyerén vérfoltok vöröslenek, ami némileg aggasztja, de úgy dönt, nem törődik vele. Már nem tart soká a szenvedés. A közelgő harc mindenkinek békét és megnyugvást hoz majd, kivéve Richardot. Számára pusztító rémálom lesz, de megérdemli. Annyi éven keresztül annyi mindenről hazudni mindenkinek…

 Mikor egy apród rohan ki az épületből, és ebédhez hívja az andalgó párt, a csuklyás alak visszahúzódik az árnyékba. Élvezi a hűvös levegőt, nekinyomja homlokát a nyirkos falnak. Teste hevesen izzik, mintha lángok közt állna most is. Fájdalma bár egyre kevésbé kínzó, még így is nagyon szenved. Lassan gyógyulnak a sebei. Orvost kellene keresnie, de nem mer. Fél, hogy valaki felismeri.

 Az ebéd már rég véget ért, mindenki saját szobájába vonult vissza csendesen. Lucy, miután leltárt készített holmijáról, miket akar majd elvinni, mindent visszapakol, de úgy, hogy ne keveredjen az itt maradó ruhákkal és egyéb tárgyakkal. Nem szeretné, ha bárki is észrevenné, ő már mindennel elkészült. Már csak egy dolog van hátra, amit még meg kell tennie. Előhúzza az ágy alá rejtett utolsó öltözet vadászruháját, felveszi, majd leoson az istállóba és egy hátsó kapun keresztül kilovagol, miközben reméli, senki sem veszi őt észre.

 - Miért olyan ideges, Richard? – kérdi barátságosan

 - Felség, nem is tudom, hogy mondjam el – hebegi.

 - Mi történt? Tán csak nem valami baj van?

 - Lucy eltűnt! Megszökött!

 - Tessék – hüledezik -? Ezt nem hiszem el. A múltkor is ezt mondta, és lám, mégis végig itt volt a kastélyban,

 - Ez most más. Nem csak ő tűnt el, de a lova is. Most biztosan kiszökött valahogy!

 - Fabian – fordul az apród felé -, hozd azonnal Ezüstnyilat! Felnyergelve. Kilovagolok, magam megyek megkeresni Lucyt.

- Felség, kérem, ne fáradjon. Bízza csak az embereimre!

- Nem szükséges. Én akarok menni, egyedül. Nem szeretném, ha bármi baja esne – villantja szemét Richardra, visszautalva arra, mennyire megverte az a lányt a bál előtt.

 Richard köpni-nyelni nem tud a megrökönyödéstől és a félelemtől, mai arcára is kiül. Még mielőtt kettőt pisloghatna, Fabian megjelenik a nemes állattal, Escalus pedig a nyeregbe pattan és kivágtázik a kapun. Az erdő felé veszi az irányt, amerre a lányt sejti. Nem kiabál utána, csak hagyja, hogy ösztönei vezessék útján. Megérzései nem csalnak, hamar egy tisztásra ér, aminek közepén meglátja őt. Bár furcsállja, hogy férfiruhában találja, nem tud ellenállni a fűben ülő lány szépségének.

 Leszáll a nyeregből, kiköti lovát és gyalog indul meg a tisztás közepe felé. Nem szól semmit, csendesen leül a lány mellé. Lucy könnyei elerednek, homlokát felhúzott térdére hajtja.

 - Kedvesem – vonja magához a herceg óvatosan.

 Lucy enged, még hozzá is bújik, hogy érezhesse Escalus testmelegét és tudatosítsa: van mellette valaki. Kicsit megnyugszik, fájdalma csillapodik. Kezdi megkedvelni a férfit, hisz az nem durván, erőszakosan és akaratosan közelít, pedig azt is megtehetné. Joga van hozzá. Nem csak azért, mert rangban jóval felette áll, hanem azért is, mert ő nő, így gyakorlatilag sem hatalma, sem ereje, sem értéke. Ő nem számít. Mégis, Escalus olyan kedvesen, gyengéden és szeretetteljesen fordul hozzá.

 - Miért jött utánam? – kérdezi aztán.

 - Richard azt hitte, megszöktél, kedvesem. Embereket akart utánad küldeni, de féltem, ha megtalálnak… Féltettelek. Magam akartam kijönni.

 - Féltett engem? – csodálkozik, ugyanis bátyján és Charles-on kívül mástól még nem tapasztalt ilyet.

 - Olyan meglepő, hogy féltem a nőt, akit szeretek?- kérdez vissza nyílt, őszinte tekintettel.

 Lucy kicsit idegenkedve húzódik hátrébb.

 - Rosszat mondtam talán?

 - Nem…nem, csak…

 - Csak?

 - Csak szokatlan.

 - Mi? – vonja fel szemöldökét.

 - Hogy szeret. És el akar venni engem.

 - Nem tehetem meg? Kérlek, ne mondd, hogy nem szerethetlek téged! Abba minden bizonnyal….

 - Ne mondja ki. Kérem, ne – pityeredik el ismét.

 - Kedvesem – nyúl a lány álla alá, felemelte a könnyáztatta arcot-, ne sírj! Úgy szeretnélek mosolyogni látni! Mi szomorít el ennyire?

 - A bátyám. Hiányzik. Meghalt, és senki sem törődik vele. Senkit nem érdekel, pedig nemrég még ő is itt volt. Itt lakott a kastélyban, velem. Ő volt a támaszom, a mindenem – fakad ki. De rajtam kívül senkit nem érdekel, senkinek sem fáj. Richard azonnal átadta Lucas helyét saját fiának, pedig az meg sem érdemli! A testvérem közelébe sem érhet! Egy gőgös, önző alak, semmi több! Legalább fivérem széke üresen maradhatott volna egy darabig, a gyász jeléül, tiszteletből, de nem! Semmi! Én pedig hiába maradtam életben, még annyit sem érek itt, mint a halott fivérem. Bezárnak, megvernek, szidnak, testileg és lelkileg gyötörnek. Megvetnek. Semmim sem maradt, csak az emlékeim.

 - Mellettem minden más lesz, ne félj. Az én palotámban te leszel a legfontosabb, mindenki szeret és tisztel majd. Sohasem lesz hiányod semmiben, amit csak akarsz, mindent megkapsz.

 - Csak egyetlen egy dolgot akarok, de azt senki sem adhatja vissza nekem. A bátyám.

 - Őt el kell engedned. Én viszont melletted leszek. Mindig. Örökké. Szeretni és támogatni foglak, tisztelni, és figyelni rád. Gondoskodni rólad. Utolsó leheletemig. Neked adom a szívem. Örökre.

 - És ha én mindezt nem tudom viszonozni?

 Escalus megütődik a kérdés hallatán, egy pillanatra elhallgat. Gondolkozik, majd némán, szorosan magához öleli a szipogó lányt.

 - A szívem akkor is a tiéd, ezt megmondtam. És minden tőlem telhetőt meg fogok tenni azért, hogy én is elnyerhessem a tiédet.

 - Felség, én nem akarom önt elkeseríteni, de őszinte leszek. Látja itt ezt az erdőt? Olyan, mint a szívem. Míg a bátyám élt, ragyogott a napfénytől, teli volt élettel. De most, hogy már nincs köztünk, hirtelen sötét lett és hűvös.

 - De van benne hely. És az nem megközelíthetetlen. Nézd ezt a tágas rétet. Itt világos van. És rengeteg virág. Nézd, milyen gyönyörűek. És itt vagyunk mi is. A fák között besütnek a napsugarak, középen pedig egy ilyen csodálatos hely. Addig nem nyugszom, míg a te szívedben is rá nem lelek egy ilyen tisztásra, és be nem léphetek oda.

 - Megtisztelő, hogy őfelsége ennyire szeret, és ennyire töri magát a szerelmemért, amit lehet, hogy nem leszek képes soha megadni önnek.

 - Csak ne lennél ennyire rideg velem! – sóhajt, és puha csókot nyom a lány homlokára.

 - Hogy érti ezt? – kapja fel zöld pillantását.

 - Ahogy beszélsz. Hogy megtisztelő, hogy szeretlek. Úgy érzem, a szavaiddal is távol akarsz tartani magadtól. Csak nem félsz tőlem?

 - Nem, őfelsége. Nem félek öntől, mert tudom, hogy őfelsége jó ember.

 - Akkor mondd, nem félsz tőlem.

 - Nem félek öntől.

 - Nem. Nem öntől, hanem tőled.

 - Kérem, felség, ne játsszon velem!

 - Nem felség. Escalus. Kérlek, szólíts inkább így. Ezt szeretném.

 - Ahogy óhajtja.

 - Szeretném. Nem óhajtom, hanem szeretném.

 - Szeretnéd? – kérdi félénken.

 - Igen, szeretném – mosolyodik el.

 Lucy Escalus köré fonja karjait, visszaölel. A herceg szíve nagyot dobban, ajkát széles mosolyra húzza. Boldog. Érzi, talán nem lesz mégsem olyan nehéz dolga, ha a lány szeretetét akarja elnyerni.

 - Escalus herceg! Őfelsége, merre van? – hangzik valahonnét az erdőből egy fiú hangja.

 - Indulnunk kell, kedvesem. Keresnek minket.

 Feláll, felsegíti a lányt és a mező szélére mennek, Escalus lovához. Felhőtáncos, észrevéve a pár távozását, abbahagyja a legelészést és követi gazdáját.

 - Itt vagyunk, Fabian! – kiált vissza a herceg.

 - Felség! – bújik elő a bokrok közül a kócos, kissé megtépázott ruhájú apród.

 - Hát te meg hol jártál? – neveti el magát Escalus, a fiú kinézetét szemlélve.

 - Felség, Richard úr nemsokára kiküldi az embereit ön után!

 - Ne aggódj, már indulunk is.

 Eloldja hátasát a fától, nyeregbe ül és felhúzza maga elé a lányt is.

 - Nem fogja megtűrni – mondja Lucy a hercegnek, amint az utasítja apródját a másik ló megülésére -. Csak engem tűr meg a hátán.

 - Érdekes – hümmög Escalus -. Fabian, vissza tudsz jönni gyalog?

 - Az erdő szélén vár a saját lovam – néz félre sértődötten.

 A fekete kanca kötőféke felé nyúl, hogy majd kihúzza a fák közül, ha már ráülni nem is tud. Az állat hagyja, hogy a fiú megfogja a kötőféket, majd akkorát ránt a kötélen fejével, hogy az apród orra bukik. A herceg és menyasszonya jókedvű kacagásban törnek ki.

 - Na végre, hogy nevetni hallak, kedvesem! – nyom csókot vidáman a lány arcára.

 - Jön ő magától is, nem kell vezetni. Bárhová követ engem – jegyzi meg Lucy -. Ugye, Táncos?

 A ló, nevét hallva felnyihog, barátságosan az apród arcába fúj, majd megnyalja azt. Fabian megrettenve ugrik fel, majd fejvesztve kezd rohanni az erdő széle felé. A kis csapat pont a várkapuban találkozik a keresésükre kiküldött emberekkel.