Tuesday, 20 Feb 2018, 06:41

My site

Home | Sign Up | Log In
Welcome Guest
RSS
Section categories
Van Helsing - Az ikrek harca [76]
Shasta [6]
Dakota [5]
Millie [7]
Statistics

Total online: 1
Guests: 1
Users: 0
Log In

Search
Site friends
  • Create a free website
  • uCoz Community
  • uCoz Textbook
  • Video Tutorials
  • Official Templates Store
  • Best Websites Examples
  • Publisher


    Home » Articles » Regények » Van Helsing - Az ikrek harca

    VH - 13 Betegség

     Még egyszer a fekete állat nyakába borult, s puha szőrébe törölte könnyeit. Ujjaival beletúrt a dús sörénybe, végigsimított a kecses nyakon, majd a sötétben utoljára végignézte a ló sziluettjét.

     - Sajnálom – suttogta -. Most mennem kell. Jó éjt, Bestia.

     Csüggedten, reményveszetten sétált vissza halk, puha léptekkel, lehajtott fejjel, az ajtó előtt azonban megállt. Keze tétován lebegett a kilincs felett, nem tudta, belépjen-e, vagy ne. Érezte, valami nincs rendjén. Hirtelen megfordult, és az udvar felé hunyorgott. Körbepásztázott szemével, igyekezett minden apró részletet felismerni, mikor egy bokor moccanni látszott. Tekintetét azonnal oda fordította, ahonnét a hang jött, de nem ment felé. Tudta, ilyen sötétben egyedül teljes vakmerőség lenne. Ha csak valami állat, akkor felesleges, ha pedig ellenség, akkor fegyver nélkül a sötétben hamar végezhetnének vele. Nem akart nagy felfordulást csapni, más vendégek is voltak a fogadóban, és nem akarta az Arany Sárkány hírnevét rontani. Inkább hátat fordított a sötétségnek, és benyitott a szobába.

     

     Amint meghallotta a kilincs halk nyikorgását, ahogy nyílt az ajtó, elhallgatott. Tudta, bátyja visszatért, és nem akarta neki elárulni, nem aludt, hanem az istállónál volt, és mindent hallott. Nem akarta hagyni, hogy testvére meghaljon, főleg nem, hogy miatta. Nem engedhette meg magának, hisz szüleik is értük áldozták fel saját magukat, hogy gyermekeik élhessenek, nem pedig azért, hogy egymás miatt vesszenek el.

     - Alszol, Lucy? – kérdezte egy hang halkan.

     Válasz nem érkezett, mert a lány el akarta hitetni fivérével, hogy már rég álomba szenderült. Összeszorította ajkait, ahogy néhány könnycsepp még végiggördült arcán, és hálát adott az égnek, hogy a fal felé fordult, nem pedig az ajtó irányába, hisz akkor most Lucas láthatná, húga csupán színészkedik.

     - Ezek szerint igen – tette hozzá még halkan a fiú, majd ismételten egy szál ingre vetkőzött, és ő is lefeküdt aludni.

     

     Másnap reggel valahogy egyiküknek sem akaródzott kikelni az ágyból. Mindkettejük szívét súlyos titkok húzták, de egyik sem merte felfedni sajátját. Leginkább Lucy szenvedett, hisz ő még csak most kezdett igazán sok érzést felfedezni, amire eddig nem mert, nem akart, vagy nem tudott gondolni.

     - Jó reggelt, bátyám – mondta egy félmosollyal, ahogy meglátta Lucast nyújtózkodni és ásítani.

     - Jó reggelt neked is, húgom. Hogy aludtál?

     - Köszönöm, kellemesen – hazudta, ugyanis csak pirkadatkor tudott végleg elszenderedni.

     - És hogyhogy ilyenkor még ágyban vagy? Kettőnk közül te szoktál korábban kelni – ül fel ágya szélére.

     - Betegnek érzem magam.

     - Tán csak nincs valami baj? – lép az ágyhoz, és kezét a lány homlokára teszi.

     - Nem tudom. Meglehet.

     - Ha jön az orvos, hogy megnézze Charles lábát, behívom hozzád – áll neki felöltözni.

     - Köszönöm bátyám, hogy aggódsz értem, de nem szükséges. Rendbe fogok jönni.

     - Majd meglátjuk – igazgatja meg ruháját, majd kimegy a szobából, magára hagyva fájó szívű testvérét.

     

     Miért kell elveszítenem a családom? Miért az a sorsom, hogy maradjak egyedül? Ha el kell, hogy veszítsem a bátyám, az nem miattam lesz. Talán nem éri meg most Morpheus után menni, de ha nem teszem meg, akkor szüleim nem nyugodhatnak békében, szellemük újra meg újra kísérteni fog, bosszút követelve halálukért. Istenem, miért nem engedtél engem is meghalni akkor? Annyi és annyi lehetőség volt rá, hogy elveszítsem az életem, de te mégis megtartottál. Miért? Miért kell, hogy életem végéig szenvedjek? És miért kényszerítenek érdekházasságba? Nyilván az, ahogy Charles beszélt róla. És mi lesz vele magával? Remélem, legalább ő megtalálja életében a boldogságot.

     - Meghoztam a reggelit, úrfi! – nyit be vidám köszönéssel Elena, a fogadós ifjabbik leánya.

     - Köszönöm, nem kérek semmit.

     - Ugyan már, ne csacsiskodjon! A bátyja kérte, hogy hozzam fel önnek, Walter úrfi. Csak ennie kell valamit, ha hamar lábra akar állni.

     - Nem szükséges, egyedül is menni fog. Magamtól is hamarosan meggyógyulok, miattam nem kell aggódnia, sem önnek, sem pedig a fivéremnek – utasítja vissza keményen, hidegen.

     A szolgálólány meglepődik, hogy barátságos közeledésére milyen elutasító válasz és milyen mogorva viselkedés éri. Ennek ellenére mégis kedvesen rámosolyog az ágyban fekvő betegre, miután letette az éjjeli szekrényre a tálcát, és a párna felé nyúl, hogy felrázza és megtámassza az ifjú hátát, ha az felülne enni.

     - Nem kell megigazítani, én is meg tudom, köszönöm – fogja meg a lány csuklóját szorosan, látva annak szándékát.

     - Kérem, Walter, ez nagyon fáj! Eresszen! – csuklik el hangja, ahogy könnybe lábadnak szemei.

     - Sajnálom, nem szándékoztam ilyen keményen. Néha kicsit erősebben reagálok, mint szeretném. Bocsásson meg, kisasszony – próbál udvarias modort erőltetni magára, és elengedi a törékeny kis csuklót.

     Végigméri a leányt: még gyermek, tíz-tizenkét éves is alig lehet, de már kezd domborodni inge eleje. Arca még cseppet sem nőies, inkább kerek, telt, ártatlan. A finom ajkak meghatóan görbülnek lefelé, ahogy sajgó csuklóját szorongatja, és értetlenül néz a neki fájdalmat okozó fiúra, akinek csak jót akart. Kinyújtja kezét, hogy letörölje a könnycseppeket, ám a szolgálólány ijedten hátrébb húzódik, félve attól, hogy megint bántani fogják.

     - Ne félj. Csak a könnyeid akartam felszárítani, kislány.

     Az utolsó szóra maga sem tudja miért, de Elena fogja magát, és sietősen távozik, lábaival látszólag alig érintve a talajt. Visszaigyekszik nővérével közös kis szobácskájába, leül ágya szélére, majd eldől. Kis idő múlva hátára fordul, és üres tekintettel, de fejében és szívében megannyi cikázó gondolattal és érzelemmel bámulja a mennyezetet.

     

     - Hogy értsem, hogy nem vagy hajlandó enni? Titeket kettőtöket össze kellene zárni – fogja a fejét Lucas.

     - Mármint engem és kit?

     - Charlest. Ő is ugyan ezt mondta az előbb. Ő sem hajlandó enni. Azt mondta, nem is tudna, mert annyira aggódik érted. Az orvos nemsokára végez a kötözéssel, utána átjön és megnéz téged is, aztán nekiállsz enni, tetszik, vagy sem.

     - Bátyám, te rosszabb vagy, mint Madeleine.

     Erre aztán mindketten felnevetnek. Madeleine, a nevelőnőjük mindig is nagyon szigorú volt hozzájuk, és jellemzően úgy beszélt, olyan stílusban és hangnemben, mint az előbb Lucas is tette. Szerették őt, mert alapjában véve rendes nő volt, és mindig csak az ő érdeküket tartotta szem előtt minden egyes tettében. Egyszer, mikor tiltása ellenére a gyerekek felmásztak a fára, és Lucy lába alatt eltörött egy ág, kis híján elájult, de szerencsére a lány kapaszkodott a kezeivel, így nem esett le.

     - Bejöhetek? – szól kintről egy férfi hangja kopogással vegyülve.

     - Jöjjön csak, tessék – nyit ajtót Lucas, majd sietve néhány szót súg a mellette belépni készülő férfi fülébe.

     - Rendben – bólint egyet komolyan, majd mosolyogva az ágyban fekvő, állig betakart beteghez lép-. Ön a beteg ugyebár?

     - Azt hiszem, igen, én volnék – biccent vissza.

     - Mik a panaszai? Bármi fájdalom, nehéz légzés, szédülés?

     - Legfőképp az a gondom, hogy nagyon gyengének érzem magam. Ha felállok, szédülni kezdek, fáj a fejem, kavarog a gyomrom.

     - Mondja, kérem, evett már? – fordul az orvos az ajtóban álló fiú felé.

     - Nem, még semmit – rázza meg az a fejét.

     - Nem tudok enni. Úgy érzem, ha bármi megpróbálnék lenyelni, egyből vissza is jönne.

     - Hidegrázás, végtagfájdalom, esetleg láz nem volt? – teszi tenyerét a beteg homlokára.

     - Nem, semmi ilyesmi.

     - Nem is meleg. Kérem, adja ide a kezét, hadd nézzem meg a pulzusát.

     Lucy kiemeli vékony, finom kezét a takaró alól, bár egy kissé félve teszi. Tudja jól, testének ez a legnőiesebb része, ezért szeret kesztyűt húzni, hogy még véletlenül se érhesse hazugság vádja, ha éppen férfinak adja ki magát. Most azonban nem teheti, hisz beteg, ágyban fekszik, és furcsán néznének rá, hogy a takaró alatt csupán egy ing van rajta, de kesztyűt viszont húzott.

     - Micsoda törékeny keze van az úrfinak. Ha nem tudnám, hogy férfi, s nem látnám, hogy kiköpött mása bátyjának, az ujjai alapján bizonyára azt állítanám, hogy ön, kedves Walter, hölgynek született. Mutassa csak a kezét, Lucas úrfi! – fordul hátra hirtelen az orvos.

     - Kérem, inkább foglalkozzon a beteggel, ha lehet.

     - Persze, persze. Elnézést, de kissé elkalandozott a képzeletem.

     - Doktor úr, meg tudja mondani, mi a bajom?

     A férfi zavartan felnevet, jobb kezével hátranyúl és megvakarja a nyakát. Egy darabig még hallgat, majd feláll az ágy melletti kisszékről, és úgy fordul, hogy mindhárman jól láthassák egymást. Ruháját igazgatja, megköszörüli a torkát, és először Lucasra, majd Walterre néz.

     - Ha nő lenne, mondhatnám, az is lehet, hogy áldott állapotban van, de mivel ugye Walter férfi, ezért leginkább a kimerültségre, vagy egy esetleges megfázásra gyanakszom. Nem aludtak mostanság hideg helyen? Akár ágyon, akár földön a szabad ég alatt?

     - Mikor idefelé jöttünk, egy éjszakát az erdőben kellett töltenünk – vallja be Lucy.

     - Az erdőben? – szörnyed el a szó hallatán.

     - Tán csak nincs valami baj vele? – érdeklődik Lucas.

     - Semmi, semmi… Csak azt hallottam, az erdőben szörnyek garázdálkodnak, és aki arra ment, még sohasem tért vissza.

     - Ez esetben, most már tudja, hogy ott nincsenek szörnyek, hacsak nem mi magunk vagyunk azok. Akkor viszont már rég nem élne itt senki, ugye, öcsém? – mosolyog hamisan testvérére.

     - Így van. Ráadásul nem lennénk sem sérültek, sem betegek, vagy kimerültek. Szóval mindössze csak pihennem kell, ugye, doktor úr?

     - Azt mondanám elsőre, igen. Úgy kétnapi szigorú ágyban fekvés és rengeteg ital segíteni fog. De persze semmi alkohol, csak tiszta, friss kútvíz.

     - Rendben. Köszönjük szépen – nyom a markába valamit a férfinak Lucas, és gyorsan kitessékeli.

     Amint kattan a zár, rá is fordítja a kulcsot, leül, jobban mondva lezuhan ágya szélére, arcát tenyerébe temetve. Kibomlott haja szabadon omlik előre, eltakarva azt, amit ujjaival nem tudott. Lucy jól tudja, ez nála tehetetlen dühöt jelent. Lucas mérges, és nem is kicsit. Rá.

     - Bátyám…

     - Hagyjuk. Inkább ne beszéljünk róla.

     - Csak kimerültem.

     - Most nem akarok ezzel foglalkozni.

     Felugrik és kiviharzik az ajtón, amit hatalmas durranással vág be. Lucy szemeiből könnyek kezdenek csorogni. Tudja, fivére ártatlanul és alaptalanul ítéli el. Soha nem tett volna olyat házasság előtt, mint amire testvére most gondol. Csak azt nem tudja, hogy bizonyítsa be, semmi vétke, teljesen tiszta, mint akár ötéves korában, vagy mint mikor megszületett.

    Category: Van Helsing - Az ikrek harca | Added by: LumiereBlackwood (10 Sep 2013) | Author: Lumiere Blackwood E W
    Views: 216 | Tags: Walter, Lucas, Helsing, Works, Lucy, vampire, blackwood, lumiere, van helsing, van | Rating: 0.0/0
    Total comments: 0
    Only registered users can add comments.
    [ Sign Up | Log In ]
    Copyright MyCorp © 2018
    Free web hostinguCoz