Tuesday, 12 Dec 2017, 07:30

My site

Home | Sign Up | Log In
Welcome Guest
RSS
Section categories
Van Helsing - Az ikrek harca [76]
Shasta [6]
Dakota [5]
Millie [7]
Statistics

Total online: 1
Guests: 1
Users: 0
Log In

Search
Site friends
  • Create a free website
  • uCoz Community
  • uCoz Textbook
  • Video Tutorials
  • Official Templates Store
  • Best Websites Examples
  • Publisher


    Home » Articles » Regények » Van Helsing - Az ikrek harca

    VH - 11 Lelki küzdelmek

     - Szóval itt vagy – jegyzi meg háta mögül egy ismerős hang.

     Nem is érdekli igazán, miért jött utána, vagy mit akar neki mondani. Elterülve fekszik a fűben, keze a feje alatt, némán bámulja a felhőket, mintha közéjük kívánkozna repülni. Lelke szívesebben szállt volna szabadon, szívét bezárva érezte mellkasába, mintha az leláncolták volna a földhöz.

     - Nem szeretnél visszajönni? Antoine már rég lecsillapodott.

     - Én még nem – mondja csípős éllel a hangjában.

     - Nézd, sajnálom, ami történt.

     - Pont te? Mégis miért?

     - Mert a húgom vagy. És nem kellett volna hagynom, hogy ez történjen.

     - Nézd, Lucas. Attól, hogy testvérek, sőt, ikrek vagyunk – nyomja meg hangsúlyozásképp az ikrek szót -, még két külön ember, mindketten saját élettel a kezünkben. Nem akarok örökké a te árnyékodban élni, mint kistestvér, aki tökéletes másod.

     - Nem vagy a tökéletes másom. Mi ketten nagyon különbözőek vagyunk. Remélem, egy nap majd észreveszed, és emlékszel erre – fordít hátat Lucas.

     Épp a lovára készül visszaszállni, mikor Lucy felugrik, háta mögött terem és megérinti a vállát.

     - Sajnálom. Nem akartalak megbántani. Csak tudod, annyi bennem az érzelem, az idegesség és az indulat. Nem maradnál kicsit? Jó lenne beszélgetni.

     Megfordul, és mélyen a lány szemébe néz. A két méregzöld tekintet szinte elvész egymásban, de mégis olyan sekélyes a pillantás. Így is tudják, mire gondol a másik. Leülnek a már amúgy is szétterített köpenyre, és Lucy végre kiöntheti érzelmeit bátyja számára. Lehet, hogy bár mindent tudnak egymásról, de az érzéseik sohasem lehetnek ugyan azok, és sohasem ismerhetik meg pontosan egymáséit, hacsak ki nem mondják.

     - Szóval ez történt – fejezi be mondandóját Lucy.

     - És ezért tűntél el csak úgy.

     - De ahogy mindig is, most is tudtad, merre járok.

     - Nem nehéz. Ha bármi gondod van, mindig megkeresed Felhőtáncossal a legközelebbi nyílt teret.

     - Ez igaz.

     - Most viszont ideje lenne indulnunk. Az ebéd már bizonyára kihűlt, és a többiek már várnak ránk.

     - Úgy érted, rád, nem?

     - Nem. Rád is. Gyere, majd kibékültök – áll fel és nyújtja kezét húga felé, hogy felsegítse.

     

     - De hát hogy tehetted ezt, bátyám? – kérdi felháborodva.

     - Értsd meg, rendre kell tanítani. Neked, kedves unokaöcsém, pedig megtiltom, hogy bármi további kapcsolatot is létesíts vele! Megértetted? Ezentúl számodra nem létezik Lucy Van Helsing. Nem találkozhattok, nem beszélhettek, nem nevetgélhettek együtt, és főleg nem érezhetsz iránta semmit!

     - Inkább tagadjon ki a tulajdon apám, a bátyád, de akkor sem fogom ezt elfogadni sohasem! És ha most megkérhetlek, távozz, és hagyj pihenni!

     - Nem kell megkérned, magamtól is elmegyek! – csapja be maga mögött féktelen dühvel az ajtót, ahogy elviharzik.

     Charles kétségbe esetten temeti arcát tenyerébe, majd hatalmasat sóhajt. Tudja, nem kellett volna így összevesznie nagybátyjával, de azt is, hogy meg kellett védenie a lányt, nem csak az ő, vagy Lucy érdekében. Ott van még az a bizonyos másik férfi is, akinek már elígérték a kezét, így tehát nem érheti egyetlen parányi foltocska sem a lány becsületét ezentúl. Amint visszatér, el is mond neki mindent, hogy ne nyomja többé szívét a titok.

     - Charles, bemehetek? – kopog valaki halkan az ajtón.

     - Várj egy pillanatot!

     Felül az ágyban, megigazítja takaróját és ruháját, ujjaival hátrafésüli haját. Igyekszik nyugalmat erőltetni magára, mintha nem épp az imént haragította volna magára Antoine-t egy életre. Mély levegőt vesz, kifújja.

     - Gyere.

     Erőltetett mosolyt csal az arcára, amint a lány belép, és aggódó pillantással végigméri.

     - Kérlek, foglalj helyet. Húzd csak ide azt a széket, az ágy mellé.

     - Köszönöm, de csak rövid időre jöttem.

     - Miért?

     - Szeretnék bocsánatot kérni. Én dühítettem fel a nagybátyád, de rajtad csattant az ostor vége. Nagyon sajnálom.

     - Nincs mit sajnálni rajta. Úgyis ért már köztünk ez a dolog – legyint lemondóan.

     - De nem miattam kellett volna, hogy…

    - Nem, emiatt ne is törd magad – szakítja félbe -. Nézd, van valami, amit még el kellene mondanom, csak nem tudom, hogy is lehetne.

     - Akkor várj még, míg össze nem szeded a gondolataid.

     - Nem, ez nem várhat. Rólad van szó, és az életedről, miután hazatérsz. Gondolom, tudod, hogy addigra már nagy változások fognak végbe menni. Ha minden igaz, vagy ma, vagy holnap érkezik Richard úr kastélyába egy igencsak fontos és előkelő ember, akinek egy komoly indoka van a látogatásra. Feleségül akar téged venni. Bár ugyan még sohasem látott, de nekem személyes jó barátom – megállt egy kicsit, mert nem merte kimondani, hogy rokona is -, és mindig is rendkívül fontos szerepet töltött be az életemben. A nagybátyád bizonyára bele fog egyezni abba, hogy feleségül adjon hozzá, hisz én ismerem a másik oldalát is.

     - A másik oldalát? Mégis miről beszélsz?

     - Arról, hogy Richard úr nem azért olyan kedves hozzátok, és nem azért engedett el titeket ebbe a csatába, hogy bosszút állhassatok, és hősként térhessetek vissza.

     - Mi másért tette volna?

     - Vagyonért.

     - Nem, Charles, hazudsz! Richard bácsi sohasem tenne ilyet.

     - Ha betöltitek a tizenhatot, amíg már csak pár hét van, és még…

     - Nem, nem érdekelnek a hazugságaid, Charles! – kezd dühöngeni.

     - Csak azt akarom mondani, hogy az örökségetek az övé lesz.

     - Ez nem igaz, te is tudod jól! Nem az örökségünkre fáj a foga, csupán elvesztette a saját gyermekét, a testvérét, a szüleit, még a feleségét is, és mindenki mást, aki fontos volt számára. Ezért fogadott be minket, mert az öccse árvái voltunk. A saját gyermekeiként szeret és nevel minket, azért, akik vagyunk, és nem pedig azért, amit a szüleink hagytak ránk.

     - Kérlek, csak hallgass végig!

     - Nem, nem foglak, mert nem szeretem a hazugságokat, de a hazug embereket, a kétszínű barátokat még annyira sem! Tudd meg, hogy nem érdekel, amit mondani akarsz, mert tudom, hogy nem igaz. És sohasem leszek senki olyannak a felesége, akit nem szeretek, sőt, nem is ismerek! Én, ha egyszer feleségül megyek valakihez, azt csakis szerelemből fogom megtenni!

     - Akkor ahhoz sajnos rossz korba és rossz családba születtél. Ha szerelmet akarsz, azt majd megtalálod a hitvesi ágyon kívül, ha nem benne.

     - Azt már végképp nem! Ennyire nem ismersz, hogy ne tudnád, mennyire hűséges vagyok?

     - Igen, annyira, hogy a barátaidat, akik csupa jót akarnak neked, még azokat is, akik saját magukat fosztják meg az életüktől, attól, aki a legfontosabb számukra, csupán a te javadért, hazugnak és kétszínűnek nevezed! – próbál felállni, ám a sebe miatt éles fájdalom nyilallik lábába, és a földre zuhan.

     - Várj, hadd segítsek! – ajánlja fel Lucy, hirtelen megtörve.

     - Nem kell, egyedül is fel tudok állni – dacoskodik Charles.

     - Kérlek, bocsáss meg. Nem kellett volna csak úgy mindenféle bolondságot mondanod, és akkor nem lettem volna olyan mérges. Akkor pedig nem vesztünk volna össze.

     - Majd egyszer rájössz, hogy mennyire igazam is volt. De az már a te károd lesz, és én, attól tartok, nem érem meg. Lehet, hogy jobb is így. Soha nem lennék képes téged szenvedni látni, Lucy. Tudod, hogy mennyire szeretlek – halkul el hangja, ahogy a lány visszasegíti fekhelyére.

     - Igen, tudom. De meg kell értened…

     - Igen, megértem. Te csak barátként nézel rám. És ezt el is fogadom. De mint barátod, kérlek, legalább így fogadd meg a tanácsom. Soha, de soha ne bízz meg senkiben, akinek túl édes a mosolya ahhoz, hogy igazi lehessen. Legfőképpen abban ne, aki sokat kereshet a te károdon, még ha úgy tűnik, nem is sikerülhetne neki. És kérlek, bárkit ad is férjedül a sors, mikor visszatérsz, szeresd, amennyire csak tudod, hisz megérdemli. Igazán tiszta szívű. Még nálam is sokkal nemesebb. Olyan, aki tényleg megérdemel téged, nem úgy, mint én.

     - Kérlek Charles, ne mondj ilyeneket. Ne kérj tőlem olyat, amit tudod, hogy nem lennék képes megtenni, ami lehetetlen.

     - Majd meglátod, mennyire nem az. De – ásít egyet -… de az majd…

     Feje elfordul a párnán, el is alszik hirtelen, mielőtt még befejezhetné a mondatot. Lucy egy pillanat erejéig halványan elmosolyodik, hogy gyermekkori barátja milyen hamar álomba szenderült, és mennyivel másabb így az arca. Gyengéden betakargatja, mint egy anya gyermekét, majd finom csókot lehel homlokára és csendben távozik.

    Category: Van Helsing - Az ikrek harca | Added by: LumiereBlackwood (10 Sep 2013) | Author: Lumiere Blackwood E W
    Views: 195 | Tags: Walter, Lucas, Helsing, Works, Lucy, vampire, blackwood, lumiere, van helsing, van | Rating: 0.0/0
    Total comments: 0
    Only registered users can add comments.
    [ Sign Up | Log In ]
    Copyright MyCorp © 2017
    Free web hostinguCoz