Tuesday, 12 Dec 2017, 07:30

My site

Home | Sign Up | Log In
Welcome Guest
RSS
Section categories
Van Helsing - Az ikrek harca [76]
Shasta [6]
Dakota [5]
Millie [7]
Statistics

Total online: 1
Guests: 1
Users: 0
Log In

Search
Site friends
  • Create a free website
  • uCoz Community
  • uCoz Textbook
  • Video Tutorials
  • Official Templates Store
  • Best Websites Examples
  • Publisher


    Home » Articles » Regények » Van Helsing - Az ikrek harca

    VH - 10 Párbaj

     Felállt az ágy széléről, hezitált, hogy induljon. Valami visszahúzta még, bár nem tudta, mi is lehet pontosan az a fájó kis húsdarab a mellkasában, amitől ennyire rosszul érezte magát. Hirtelen ötlettől vezérelve visszahajolt, röpke csókot lehelt a beteg ajkára, majd egy szó nélkül kisétált, maga mögött halkan becsukva az ajtót.

     Charles döbbenten meresztette a sötétben a lány alakja után szemét, de a meglepődés mellett ott volt valami kellemes, jóleső elégedettség, egy kis boldogság is. Boldog volt, mert tudta, Lucy most már képes lesz arra, hogy igazából szeressen. Előbb-utóbb megtanulja, és ha nem is iránta fog majd szerelmet érezni, de a férje iránt bizonyosan, ha azt sikerül megkedvelnie. Végső esetben pedig, ahogy korára jellemző volt, az érdekházasságok miatt megtalálhatta volna a hitvesi ágyon kívül is a boldogságot, de tudta róla, hogy ő egyáltalán nem ilyen. Becsületes és hűséges, egyenes lány. Tisztességes feleség válik majd belőle bizonyára.

     Bár kissé nehézkesen, de újra fekvő helyzetbe helyezte magát, és egy aprócska mosollyal a szája sarkában pillanatok alatt álomba merült.

     Lucy nem értette saját magát, miért tette ezt, de úgy érezte, kellett. Valami megváltozott benne. Ha nem is csak Charles iránt, de végre kezdett felnyílni a szeme. Most, itt, mikor tudta, hogy szinte csak órák választják el a haláltól, végre kezdett rájönni, hogy van a világon más is, mint a keserűség és a bosszú. Életében először igazán megdobbant a szíve is, és már elhitte; ő is csak ember, és érző lény.

     Csendben a szobájába ment, levetkőzött és ágyba bújt, de kardját az ágyban is maga mellett tartotta szorosan, minden esetre felkészülve.

     Az éjszaka hidegnek, sötétnek és magányosnak érkezett. Nemsokára véget ér a nyár, már csak néhány hét. Aztán jön az ősz, az eső, majd a tél és a hideg, hófehér jégvilág. Az élet körforgása. Ám ezen az éjen többen elgondolkodtak, számukra mikor ér véget ez az állandó váltakozás, és mikor kezdődik az állandóság. Lesz, aki túléli a harcot, vagy mindenki odavész? És lesz egyáltalán értelme az örökös küzdelemnek az éjszaka és a nappal között? Senki sem tudja, csak remények vannak.

     Valahol, a kis csapattól messze pedig egy fiatal férfi épp az ablakon bámul ki. Valakire vár, miközben szíve hangosan zakatol. Nem is ismeri, soha nem is látta még, de tudja már most, van valami különleges a lányban, akire vár. Akit feleségül fog kérni anélkül, hogy igazán megismerhetné.

     

     Megköszönte a remek szórakozást és a finom ételt, majd ő is követte a két lány példáját és elvonult szobájába. Igyekezett halk lenni hisz tudta, testvére már alszik, nem akarta felkelteni. Nehéz napja volt mindkettejüknek, ráadásul az elkövetkezendő két-három nap sem lesz túl egyszerű. És ha ez még nem lenne elég, még ott volt az a szörnyű rémálma is, melyet bekövetkezőnek érzett.

     A legkisebb neszezéssel vette le elmocskolódott ruháit, csak hosszú ingét hagyta magán, ahogy húga is tette. Lefeküdt, állig felhúzta a takarót, és lehunyta szemeit, de hiába: aludni nem tudott. Valahogy az álom nem akart jönni.

     - Lucy, ébren vagy még? – suttogta a sötétségnek, húga ágya felé.

     Bár a lány még ébren volt, hisz csak nemrég ért vissza ő is, nem válaszolt. Úgy tett, mintha már aludna, mert már jó ideje feljött, és nem akarta, hogy rájöjjön bárki is: az időt Charles szobájában múlatta el. Még fivére sem, hiába is bízott meg benne annyira.

     - El kell mondanom valamit. Nem tudom magamban tartani. Talán jobb is, hogy most alszol, legalább nem fogsz rá emlékezni – vallja be őszintén.

     Nyugtalanító, vegyes érzelmek fogják el. Legszívesebben mindent elmondana neki: a rémálmot is, meg azt is, hogy tudja, kihez fogja nagybátyjuk feleségül adni. Elmondaná azt is, mennyire szereti, és hogy nincs egyedül, mert csak miatta csinálja ezt az egészet. Mindig is ő volt a békeszeretőbb, és bár imádta szüleit, nem volt annyira bosszúvágyó, mint testvére. Nem volt ő sohasem az az igazi harcos szellem, mint amilyet húga örökölt. Inkább több volt benne életszeretetből, s ha rajta múlt volna, otthagyott volna mindent, a harcot, a küzdelmeket, a bosszúvágyást, akár még a családját is, csakhogy ne kelljen ilyen életet élnie. De már nem tart sokáig ez az egész. És aztán végre vége. Mégsem várta a napot, amelyen annyi év után ismét láthatja majd Morpheus Tepest.

     - Lucas, te vagy az? – fordul felé húga, álmos hangon kérdezve.

     - Igen, csak én. Aludj vissza nyugodtan, nincs semmi baj. Most értem csak vissza.

     - Jól szórakoztatok?

     - Igen, igen. Nem volt rossz a hangulat. Kár, hogy olyan korán feljöttél.

     - Remélem megérted, hogy kissé kimerültem, bátyám.

     - Persze, természetesen. Nehéz napja volt mindannyiunknak, kishúgom. De bízzunk abban, hogy a holnap majd szebb lesz.

     - Bízzunk – mormogja visszafordulva, arcát félig párnájába temetve, hogy végre megpróbálkozzon az alvással.

     - Szép álmokat, Lucy.

     - Neked is, Lucas.

     A fiú kényelmesen elhelyezkedik, bár a lelkét hatalmas súly nyomja, így nem érzi magát túl kellemesen, hiába az ágy puhasága és a takaró langyos, ölelő melegsége, vagy a csillagos éjszaka sötétje.

     - Bátyám…

    Végül a lány szólal meg, megtörve a kettejük közt már szinte kínosan feszülő csendet.

     - Igen?

     - Csak azt akarom mondani…hogy…szeretlek. És nem akarok egyedül maradni. Ugye rád mindig számíthatok?

     - Én is szeretlek, húgocskám, én is szeretlek. De most inkább aludjunk, ne ilyen dolgokon törjük a fejünket. Ha minden igaz, holnaputánra Charles lábra állhat, addigra talán sikerült még néhány embert össze is szednünk, és indulunk. Az addig hátralevő időben viszont ki kell pihenjük magunkat, hisz te is tudod: fáradtan nem lehet harcolni.

     - Rendben – suttogja végül és elégedetlenkedve bár, de lehunyja szemét.

     

     Másnap reggel korán ébred mindenki, és egy gyors reggeli után ki-ki megmosakszik a maga szobájában a mosdótál mellett, majd felöltöznek, és úgy döntenek, gyakorolnak kicsit, úgysem küzdöttek még egymással igazán soha. Egyedül Antoine ül karba font kézzel a lépcső alatti árnyékban – számára túl megalázó lenne fiatalokkal bolondozni.

     A következő pillanatban megjelenik Lucy is, itt-ott még vizesen, de már hátul összefogott hajjal. Végigméri társait, majd elneveti magát, és kardhüvelyére csap.

     - Mit nevetsz Lucas? – kérdi Pierre.

     - Épp ezen, kedves barátom. Látod, ez a néhány ifjú itt reggeli lovagi tornát rendeznek, de még a végén baj lesz, hisz a saját társukat sem ismerik fel.

     - Már hogyne ismernénk? – vág vissza Maximilian.

     - Úgy, hogy én nem Lucas vagyok, hanem Walter – neveti el magát még egyszer.

     Ekkor megjelenik mellette az igazi Lucas is, kezét ugyan úgy csípőre téve, ugyan olyan ruhában, ugyan úgy összefogva hátul haját – csak szárazan. Ő mosdott korábban, és alaposan megtörölközött, majd Elena, a szobalány akart néhány szót váltani vele- legalábbis azt hitte, vele, de Lucas kiigazította, hogy Ő nem az öccse. A lány persze borzasztó zavarba jött, hisz sosem volt még olyan, hogy két vendéget összekevert volna, pláne nem, hogy az egyik annyira tetszetős is volt számára.

     - Kezdődhet a reggeli torna? – kérdi végül, miután csitul a jó kedélyű hangzavar.

     Az ifjak minden figyelmeztetés nélkül felhagynak addigi partnereikkel, majd anélkül, hogy egy szót is váltanának egymással, körbe fogják az ikreket, akik egymás hátának fordulva igyekeznek barátaikkal megvívni. Bár nevetnek az elején, később azonban rá kell jönniük, habár ők többen vannak, a két Van Helsing fivér mégis tehetségesebb náluk. Sérülés senki feléről nem esik, hisz arra figyelnek, óvatosan küzdenek csak, de egy idő után ki-ki érzi, hogy legyőzték, és kiszáll a körből. Végül csak Lucas és Walter maradnak, akik hirtelen szembe fordulnak egymással és a másiknak esnek. Most kezdődik csak az igazi, komoly harc, az ezüstözött pengék hangosan csattognak, csengnek-bongnak az udvaron, a kora reggeli napsugarakban fürödve, s megtáncoltatva azokat körbe-körbe. Ha sosem látták volna a két fivért, azt gondolnák, boszorkányság, hogy egy ember a saját árnyékával küzd, s nem szabadul tőle mégsem. Ugyan azok a kifinomult, íves vagy egyenes mozdulatok, két ugyan olyan szempár villogása, s ugyan az a vér lobogása, két szív egy ütemre való verése. Látszik rajtuk, egyik sem bír most a másikkal. Szemben állnak egymással, szemük szinte szikrákat hány, ahogy a két pillantás találkozik. A két kard egymásnak feszül, de ugyan az az anyag, ugyan az a kovács készítette, nem enged egyik sem. Arcuk előtt kereszteződik a két acél, s alig vannak egymástól néhány centire, úgy feszül egybe a két testvér. Végül mindketten ugyan azzal a lendülettel lökik hátra egymást, de az egyik megbotlik és hátára esik, a másik viszont talpon marad.

     - Ezt nem hiszem el – esik le Edward álla.

     - Most melyik-melyik? – kérdi döbbenten Pierre, akinek hirtelen elment minden kedve a tréfálkozástól.

     - Akármelyik is legyen, én kihívom egy párbajra – emelkedik fel végre Antoine is, azt gondolva, az állva maradt iker Lucas, és nem a húga.

     - Elfogadom a kihívást – veszi fel a hanyagul elé hajított kesztyűt, majd maga is ledobja azt a földre, mert Antoine már elő is húzta kardját, és sújt is felé.

     A küzdelem nem tart tovább néhány percnél, és nem is olyan látványos, mint az ikrek párbaja. Néhányszor egymásnak veselkednek, a kardok felcsendülnek, ám Antoine pengéje nem olyan erős, és egy nagyobb ütés félig keresztül is viszi. Hátrébb ugrik, széthúzva a két fegyvert, szitkozódik egyet, majd ismét előre lendül, ám ellenfele mielőtt kitérne előle, még kiüti a fennhéjázó nemes kezéből a kardot, és tulajdonosa a földön landol a meglepetéstől és egy kisebb cseltől.

     - Azt hitte, a bátyám marad állva, ugye, Antoine– szegezi fegyvere csúcsát az épp hátáról forduló férfi mellkasának -? Először Walter Van Helsingként mutatkoztam be önnek, ám ahogy itt valamennyi ifjú bajtársunk tudja, önt is beleértve, az igazi nevem Lucy. Elhiszi végre, hogy én is tudok valamit, vagy még mindig makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy leány létemre otthon a helyem?

     - Ostoba gyermek! – rivall rá dühösen, majd félreüti kezével a kardot, és felugrik, hogy sajátja után kapjon.

     Ezúttal azonban nem fecsérli erejét feleslegesen, visszadugja a sérült pengét hüvelyébe, és akár egy duzzogó gyermek, elviharzik a szobájába, ahol épp az orvos kötözi újra unokaöccse sebeit.

     

     - Lucy – kerekednek el az eddig szótlan fiú szemei -? Ezt… hogy gondoltad? Elfogadni a kihívást Antoine ellen? Azt hittem…

     - Mit hittél? Legyőztem, nem? Azt hitted, egy lány gyenge? Nem, ha bosszú acélozza össze szívét kardjával – válaszolja magabiztosan.

     - Ez már nem tréfa – jegyzi meg döbbenten a máskor mindig mókás kedvű Pierre is.

     Az egész társaság némán elsétál, egyedül csak Lucas marad állva szemben húgával, és merőn néznek egymásra. Lassan, apró, finom mozdulatokkal megrázza fejét, és a lány szavak nélkül is tudja: fivére mélyen csalódott benne. Lehajtja fejét, majd mire felnéz, már bátyját sem találja ott. Ekkor rájön: ezt nem lett volna szabad. Szégyenében az istállóhoz megy, remegő kezekkel felnyergeli Felhőtáncost, és kivágtázik a falu melletti legelőre, hogy szabad utat engedhessen gondolatai és érzelmei bő folyamának.

    Category: Van Helsing - Az ikrek harca | Added by: LumiereBlackwood (10 Sep 2013)
    Views: 214 | Tags: Walter, Lucas, Helsing, Works, Lucy, vampire, blackwood, lumiere, van helsing, van | Rating: 0.0/0
    Total comments: 0
    Only registered users can add comments.
    [ Sign Up | Log In ]
    Copyright MyCorp © 2017
    Free web hostinguCoz