- Igazából… Nem is tudom. A bátyám… mindig is egy felelőtlen, éretlen senki volt, aki csak gondot okozott. Aztán rátalált Dakota édesanyjára az iskolapadban. Utána minden megváltozott. Állandóan olyan volt, mint aki csak testben volt ott, a lelke mindig messze elkalandozott, a tekintete üres volt, szinte meg sem hallotta, ha valaki szólt hozzá. Csak Constance, Constance, Constance. Épp ezért nem szerettem soha azt a nőt, soha nem is akartam vele találkozni. Aztán mikor először láttam, a bátyám ajtaja előtt ült összetörten, kisírt szemekkel. Szánalmas látványt nyújtott. Odamentem hozzá, felsegítettem és bemutatkoztam, majd ő is elmondta, hogy ő kicsoda, és miért jött. Elmondta, hogy terhes lett a bátyámtól, de őt még nem tudta értesíteni, mert nem vette fel a telefont, nem hívta vissza, nem válaszolt semmire, teljesen el is tűnt. Végső kétségbe esésében ment csak oda, de a lakás üres volt. Még a bútorokat is kipakolta, egy árva búcsúcédulát sem hagyott, az öccsének sem. El sem tudod képzelni, milyen dühös voltam rá. Még a tizenkettőt sem töltöttem be, és magamra hagyott, csak úgy. Még jó, hogy bentlakásos iskolába jártam, és a tandíjam előre ki volt fizetve, az összes tanévre. Időnként érkezett valahonnét egy kis pénz a számlámra, de sosem derült ki, hogy ki küldte és honnan, csak sejtettem, jobban mondva, reméltem, hogy tőle. Hogy valahol életben van még, hogy jól van, semmi baja, csak el kellett utaznia. Egy darabig még figyeltem a számlám, hátha bármi nyomot találok, de a pénz mindig máshonnét jött, és soha nem lehetett kinyomozni semmit. Aztán feladtam. Már nem hiányzik az a felelőtlen senki. Megcsinálta a gondokat, és ezt a szegény kislányt, aztán ott hagyott mindent és mindenkit. Nem írt, nem üzent, nem hívott. A születésnapomon sem, soha. Ha még életben van valahol, és valaha is újra találkozom vele, azt nem fogja megköszönni, az biztos. Szegény Constance haláláig remélte, hogy egyszer újra előkerül, ezért is akarta rám bízni a lányát, és nem a nővérére. Remélte, hogy velem csak hamarabb lép kapcsolatba, de nem tette. Rossz volt így látni őt, ennyire kimerülve és összetörve. Hihetetlen kitartása volt, és igazán egy elismerésre méltó nő volt. Már bánom, hogy először olyan rosszul ítéltem meg, pedig a rossz gondolatokat a tulajdon fivérem érdemelte ki egyedül.

 - Tristan, kérlek! Ne beszélj így a testvéredről. Nem tudhatod, miért tűnt el. És ha nem a saját akaratából?

 - Minden arra vall, hogy így történt. De hagyjuk, most nem akarok erről vitatkozni.

 - Tristan bácsi, nézd, miket találtam! – siet vissza Dakota egy hatalmas kupac ruhával a kezében.

 A nagy sietség közben az egyik darab kiesik kezéből, egyenesen a lába elé, elbotlik benne, és orra bukik. Mindenki azonnal a kislányra figyel, az üzlet közepén, a ruhakupac alatt, a fiatalok pedig rögtön rohannak segíteni. Tristan talpra segíti és vigasztalja unokahúgát, míg Ysabelle összeszedi a szétszóródott ruhákat. Még az egyik eladónő is besegít, és mert megsajnálja a gyereket, zsebéből egy kis cukorkát vesz elő, és neki adja.

 - Tessék kicsim, és ne itasd itt az egereket! Még a végén azt hiszik, valaki bántott.

 - Köszönöm szépen – mondja a színes csomagolást nézegetve, majd megtörli könnytől maszatos arcát ruhácskája ujjával.

 - Nézzük, mit találtál – mondja Tristan, ahogy átnézi a kezében tartott ruhákat.

 - Gyere, segítek őket felpróbálni – fogja meg Ysabelle a kislány kezét és húzza őt a próbafülke felé.

 Persze a kiválogatott ruhák többsége vagy túl kicsi, vagy túl nagy, vagy a két felnőttnek nem tetszik, így végül visszapakolják őket, és a maradék egy-két darabbal a pénztárhoz mennek. Dakota elmosolyodik, ahogy a pult mögött álló hölgyre néz, akitől a cukrot kapta. Nagybátyja kifizeti az árut, majd a következő üzletbe mennek, ahol szintén nem járnak túl sok sikerrel.

 Kifelé jövet dakota észreveszi a szemben levő játéküzletet és rögtön a kirakathoz rohan, tenyerét és arcát az üvegnek nyomva bámulja az oda kirakott mesés kincseket.

 - Ysabelle, nézd, mennyi játék! Láttál te már ennyit valaha? Én még soha életemben. Az ott mi? És az? Nézd, egy kiskutya! Mi az a barna mellette?

 - Az egy kismajom.

 - Az milyen állat?

 - Az a hatalmas esőerdőkben él, ahol minden nap esik az eső.

 - És az a hosszú zöld?

 - Az meg egy krokodil.

 - Lányok, gyertek, még nem végeztünk – mondja panaszos hangon a fáradt Tristan.

 - De Tristan bácsi! Gyere ide, ezt nézd meg! Olyan szép!

 - Az a baba? Biztosan.

 - Nem, nem a baba! Az nem tetszik. Olyan, mint Annie Miller, aki mindig piszkál engem. Az, az a mackó, ott, mellette!

 - Amelyik abban a kisautóban ül? De te lány vagy. Miért az autós kell? Miért nem inkább egy szép babát választasz? – értetlenkedik még mindig.

 - Nem, nem az az autós. Az, amelyiknek olyan aranyos kis sapkája van, meg csíkos pulóvere.

 - Amelyiknek az a barna sál lóg a nyakában?

 - Igen. Olyan szép mackó – áhítozik csillogó szemekkel.

 - Ugyan Tristan, egyébként is ígértél neki valamit a babája helyett. Miért ne lehetne ezt a mackót, ha annyira tetszik neki?

 - Egy babát ígértem neki, nem egy mackót. Menjünk, még ezer és egy dolgunk van.

 - Mi baj van Tristan bácsival? – fordul Dakota Ysabelle-hez.

 - Fáradt. Majd kipiheni magát, és jobb kedve lesz. Nem szeret vásárolgatni.

 - Ysabelle! – húzkodja meg a lány ruháját pici ujjaival.

 - Mi az? – hajol az le hozzá.

 - Pisilnem kell – súgja bizalmasan, attól tartva, Tristan még mérgesebb lesz, ha meghallja.

 - Rendben, mindjárt elintézzük. Kedvesem, ne haragudj, de némi dolgunk lenne a mosdóban – érinti meg finoman a fiú vállát.

 - Menjetek csak, itt megvárlak titeket – sóhajt fel.

- Ysabelle, mikor megyünk haza? Fáradt vagyok! – panaszkodik visszafelé.

 - Nemsokára. Még egy-két dolog, azt hiszem.

 - Végeztetek – kérdi Tristan kissé morgolódva-? Vagy netán van még valami, amit elfelejtettünk megvenni?

 - Nem, azt hiszem, nincs. Haza megyünk?

 - Jó lenne végre. Úgyis minden zár, tulajdonképpen – vonja meg vállát, miközben a rengeteg zacskó és papírzacskó csörög-zörög a kezében.

 Ysabelle karjába veszi az álmos négyévest és megpuszilja annak homlokát. Tristan is fáradt, örül, hogy nem kell többet gyalogolnia, és nehéz csomagokat cipelnie. Bepakol mindent a csomagtartóba, lecsukja annak tetejét, segít a már alvó kislányt a kocsiba tenni, majd elindítja a motort és hazavezet.

 Néhány percnyi út után Tristan lelassít, majd megáll az út szélén.

 - Nos, hazaértünk – csatolja ki magát, és a kilincs után nyúl.

 Ysabelle mélyebbre süllyed az ülésben. Nem akar hazamenni. Pulóvere nyakát feljebb húzza, egészen orráig, kezeit pedig behúzza a ruha ujjába.

 - Mi az? Baj van?

 - Nem, nincs – rázza meg fejét a lány, majd sóhajt.

 - Mondd, mi az? Látom, hogy valami nem tetszik.

 - Csak ma nem akarok hazamenni.

 - Hát mit szeretnél? Hol töltenéd az éjszakát, ha nem otthon? – lepődik meg Tristan, majd amennyire tud, barátnője felé fordul az ülésben.

 - Veled.

 - A kanapémon? Azon a kényelmetlen, ős öreg rugórengetegen? – nevet fel halkan.

 - Miért ne? – pirul el fülig.

 - Hát jó, rendben.

 Tristan beköti biztonsági övét, újraindítja a motort, majd elhajt a félelmetes, fekete vaskerítés hatalmas kapui előtt, maga mögött hagyva a nagy, magányos házat. Az egyik ablakban egy árnyék rajzolódik ki, majd eltűnik, meglebbentve maga mögött a súlyos, sötétkék függönyt. Ysabelle összerezzen, amint ezt észreveszi, pedig csak az alvó kislányra akart rápillantani.

 - Fázol? Feljebb tekerem a fűtést – nyúl Tristan a műszerfal felé.

 Kedvese szelíden megérinti kezét, finom ujjbegyeivel végigsimítva kézhátán. Mindketten elmosolyodnak, lágy csókot váltanak a piros lámpánál való ácsorgás alatt.

 - Szeretlek, Tristan!

 - Én is téged, Ysabelle!