Saturday, 20 Jan 2018, 08:21

My site

Home | Sign Up | Log In
Welcome Guest
RSS
Section categories
Van Helsing - Az ikrek harca [76]
Shasta [6]
Dakota [5]
Millie [7]
Statistics

Total online: 1
Guests: 1
Users: 0
Log In

Search
Site friends
  • Create a free website
  • uCoz Community
  • uCoz Textbook
  • Video Tutorials
  • Official Templates Store
  • Best Websites Examples
  • Publisher


    Home » Articles » Regények » Dakota

    Dakota 4

    - Igen.

     - Ott jó lesz. Megreggelizünk, és mehetsz a dolgodra. Onnan kényelmesen el tudunk sétálni bárhová.

     - Biztos?

     - Teljesen. Van nálam telefon, szóval megtalálsz minket.

     - Rendben. Meg is érkeztünk, már csak parkolóhely kell.

     - Ott van egy, nézd! – mutat előre a lány.

     - Kérlek, ezt ne csináld! Az előbb Dakotának is megmondtam, hogy maradjon a helyén, és ne kapaszkodjon az ülésembe. Megijedek, félre rántom a kormányt, és kész is a baleset. Már csak az hiányozna – tolat be az üres helyre.

     - Bocsánat – süti le szemét Ysabelle -. Te nem jössz, kedvesem?

     - Haza akarok menni, lezuhanyozni és átöltözni.

     - Nem is reggelizel velünk? Nem hiszem el, hogy nem vagy éhes. Gyere, egyél velünk! Meghívlak titeket – kacsint mosolyogva.

     Tristan a kedves invitálásra végre megadja magát és kiszáll az autóból, majd bezárva azt, követi a lányokat. Jól ismeri a kis büfét, ahová most tartanak. Kis híján egy éve annak, hogy először találkoztak itt. Gyakori vendége volt akkoriban a helynek, mert közel esett munkahelyéhez, így ide mindig kiugorhatott ebédelni. Olcsó volt, de az árhoz képes finom, és barátságos a személyzet. Ysabelle pedig sétálni volt a városban, vásárolgatni, mikor megéhezett, és nem talált máshol egy helyet sem, ahová bemehetett volna. Egyedül Tristan bokszában volt még hely, így bekéredzkedett, a fiú pedig meghívta a szimpatikus lányt ebédre, aki cserébe megadta telefonszámát. Aztán persze egy darabig nem találkoztak, míg Tristan meg nem találta kabátja zsebében a kis cetlit, melyre a szám volt írva, és egy röpke üzenet, takaros kézírással: Hívj fel, Ysabelle.

     A fiú azt tervezte, mivel nemsokára amúgy is egy éve lesz, hogy együtt vannak, elhozza őt ide aznap, és megkéri a kezét, szívből remélve, hogy a lány majd igent mond. A gyűrű már most is ott lapult egy kis dobozkában, kabátja azon zsebében, ahová anno a telefonszámot tette.

     Mikor beléptek a személyzet már mosolyogva nézett rájuk, hisz ismerték mindkettejüket: kapcsolatuk elején itt kezdtek összeismerkedni, mindig itt találkoztak. Most azonban hárman voltak, ezért valamennyi felszolgáló és szakács azon tanakodott, ki lehet a kislány, akit Ysabelle kézen fogva vezet.

     - Mit szeretnél enni, Dakota? – kérdi őt Tristan.

     - Nem tudom. Mit lehet?

     - Emily, mit tud ajánlani hármunknak reggelire? – fordul a pult mögött ácsorgó hölgyhöz Ysabelle.

     - Üljenek csak le, mindjárt megyek! – érkezik a válasz, így kénytelenek először leülni.

     Végül mindannyian úgy döntenek, vajas pirítóst fognak enni sült tojással, ám Dakotának nem ízlik, így az ő adagját kénytelen nagybátyja megenni helyette, és rendelni egy adag tejberizst a kislánynak.

     - Édesen szereted, kislány? – kérdezi tőle Emily.

     - Anyukám mindig sok cukrot tesz bele, és kakaót szór a tetejére, mert tudja, hogy úgy szeretem.

     - Milyen aranyos vagy! Hogy hívnak? – áll az asztalhoz egy másik pincérnő is, és rövidesen mindenki közrefogja a gyereket, és csodálkozik rajta.

     - Dakota Youngblood.

     - Milyen szép neved van! Tristan, de ugye ő nem a ti…

     - Nem, nem, ő az unokahúgom. A bátyám lánya, de mivel az a felelőtlen…

     - Tristan, kérlek, most ne – szakítja félbe Ysabelle.

     - Elnézést. Szóval mivel a bátyám évekkel ezelőtt eltűnt, az édesanyja pedig nagyon beteg volt, hozzám került, és most én nevelem.

     - Szegény, kicsi árva! – sajnálkozik egy harmadik, fiatal lány.

     - Mandy, eredj vissza a konyhába! – küldi helyére az új szakácsot Emily jókedvűen.

     - Tristan bácsi, mi az az árva? – érdeklődik ártatlanul Dakota.

     Kérdésére valamennyi köré gyűlő nőnek könny gyűlik a szemébe, de még Luigi, az egyetlen férfi alkalmazott is megilletődik.

     - Szóval ő nem is tudja?

     - Mandy! Mondtam már, hogy menj vissza – utasítja már jóval kevésbé finoman Emily.

     - Nem, ő még kicsi, és nem hiszem, hogy megértené – válaszol Tristan, és szép lassan feloszlik a tömeg körülük, ahogy új vendégek is érkeznek.

     - Ez finom – jelenti ki Dakota, mikor megkóstolja az elé tett tejberizst-! Nem olyan, mint a mamáé, de finom ez is – mosolyodik el.

     - Örülök, hogy elégedett vagy – biccent egyet Tristan-. Hová mész? – kérdi épp felálló barátnőjét.

     - Egy pillanat, és jövök. Csak Emilyvel szeretnék néhány szót váltani.

     A pulthoz sétál, jobban mondva szinte lebeg, olyan könnyedén jár. Mintha üvegből lenne a padló, és neki vigyáznia kellene, nehogy megkarcolódjon, vagy összetörjön. Kedvesen a pult mögött álló asszonyra mosolyog, és rövid párbeszédbe kezdenek, miközben valamit átad neki táskájából. Utána Ysabelle visszaül helyére, arcán titokzatos mosollyal.

     - Mit beszéltetek?

     - Majd meglátod.

     - Tudod, hogy nem szeretem, ha titkolózik előttem valaki.

     - Ez nem titok, ez csak meglepetés.

     - Elvihetem a tányérod? – kérdi egy pincérlány Dakotát, félbeszakítva a fiatalok párbeszédét.

     - Köszönöm szépen – mondja Dakota illedelmesen, ahogy az anyukája tanította-. Nagyon finom volt.

     - Egészségedre- válaszol Tristan-. Mehetünk?

     - Menni? És a meglepetéssel mi lesz?

     - Meglepetés? – csillan fel a kislány szeme.

     - Már itt is van – jelenik meg Emily, kezében egy tálcával, amin három fagylaltkelyhet hoz.

     - Fagyit reggelire? – lepődik meg a fiú.

     - Miért ne? Úgyis én állom.

     - De Ysabelle, ez az én dolgom.

     - Ugyan, már ki is fizettem mindent. Nagyon szívesen!

     - Ysabelle! Kérlek, többször ne tégy ilyet!

     - Csak kedves akartam lenni.

     - Bocsáss meg, de a férfi dolga a számlát állni.

     - Az régen volt, most egyenjogúság van. Nehogy megsértődj azon, hogy meghívtalak titeket reggelizni!

     - Jól van, jól van. Csak menjünk. Szeretnék minél hamarabb végezni a bevásárlással.

     - Nem azt mondtad, hogy csak kiteszel bennünket, és haza is mész?

     - De. Nem tudom. Majd meglátjuk.

     - Tristan bácsi, Tristan bácsi! Bogarat találtam a fagyimban!

     - Mutasd csak! Ez nem bogár, ne félj. Csak mazsola. Szárított szőlő. Nem láttál még?

     - Nálunk nem szokás a fagyiba semmit tenni. Nálunk csak csoki van, és vanília, és azok is csak ritkán, ha a vegyesboltban kap a boltos néni, és a mama akkor is csak egy gombócot vesz, ő sohasem eszik. Azt mondja, nem szereti, pedig tudom, hogy szereti, csak drága.

     - Akkor edd meg szépen mindent, hogy édesanyád büszke lehessen, milyen ügyes nagylánya van, aki elbír ennyi fagyival is! – bíztatja Ysabelle.

     - Már egy gombócot meg is ettem a háromból – mutatja a kis kelyhet nagybátyjának.

     - Rendben. Akkor edd meg szépen a maradék kettőt is – bólogat Tristan.

     Miután végeztek a jeges édességgel, immár jobb kedvre derülve, búcsút intenek a kedves pincérhölgyeknek és szakácsoknak, majd visszaülnek az autóba, és egy nagy bevásárlóközpont felé veszik az irányt. Dakota persze teljesen elámul, hisz a legnagyobb bolt, amit eddig látott a vegyesbolt volt, de az is csak akkora, mint a kis büfé, ahol reggeliztek, itt viszont minden sokkal, de sokkal nagyobb. És az emberek is másabbak, mintha ők is nagyobbak lennének, de valahogy fáradtnak tűnnek, unottnak. Mindenki rohan. És mindenki nadrágot hord, még a nők is, csak kevésen látni szoknyát. Annyira más.

    - Dakota! Nézd, ugye, milyen aranyos ez a szoknya? – kérdi Ysabelle, de a kislány nem is figyel.

     - Dakota! Ysabelle mutatni szeretne valamit – figyelmeztetik.

     - Igen? Bocsánat, de olyan nagy és fényes itt minden! Annyira más, mint otthon.

     - Tetszik - érdeklődik őszintén Tristan-? Mostantól az én lakásom lesz az otthonod, és máskor is eljövünk majd ide, ha kell valami.

     - De jó!

     - És ez, tetszik? – mutat neki egy apró, sárga blúzt.

     - Tristan, a kislányok jobban szeretik a rózsaszínt, mint a többi színt.

     - Én nem. Én egyáltalán nem vagyok kislány, és nem szeretem a rózsaszínt.

     A kijelentés hallatára Tristan kedvesen felnevet, Ysabelle álla pedig leesik a meglepetéstől, de tetszik neki a kislány nyíltsága és őszintesége. Végső soron, ő mondta rá többször is, hogy nagylány, bár még csak négy éves.

     - Akkor melyik színt szereted?

     - Például a kéket, meg a zöldet, és a citromsárgát. Meg a narancsot és a pirosat, és az ibolyaszínt. A nefelejcsek színét, és...

     - Jól van, jól van. Te egy egész szivárványt magadra vehetnél a kedvenc színeidből – teszi nagy, meleg tenyerét a kislány vállára nagybátyja-. De most egyszerű ruhákat keresünk, nem mindenféle tarka darabot, rendben? Nézz körül, és ha valami megtetszik, akkor add csak ide, majd én viszem, aztán ha mindent átkutattál, mehetünk próbálni.

     A kislány elszalad, a két fiatal pedig mosolyogva áll és nézi az itt-ott a sorok közül kibukkanó vörös tincseket, merre rohangál a tulajdonosuk. Tristan megfogja szerelme kezét, aki elismerően csak ennyit mond:

     - Látod, én előre megmondtam, hogy szeretni fogod, és jól fogsz bánni vele. Mégiscsak az unokahúgod.

     

    Category: Dakota | Added by: LumiereBlackwood (16 Sep 2013) | Author: Lumiere Blackwood E W
    Views: 225 | Tags: Giselle, blackwood, blackwood works, lumiere, lumiere blackwood, Tristan, Ysabelle, Novel, Dakota | Rating: 0.0/0
    Total comments: 0
    Only registered users can add comments.
    [ Sign Up | Log In ]
    Copyright MyCorp © 2018
    Free web hostinguCoz